A Michel Clouscard francia filozófus nevéhez társított szlogen szerint bár a fogyasztói-termelői magatartás nyakló nélküli kibontakoztatása előtt nem tornyosulnak többé klasszikus erkölcsi-morális gátak (mint amilyen pl. a mértékletesség kívánalma, vallási tradíciók ápolása, szűkebb környezetünkben dívó elvárások), ugyanakkor ezen viselkedés űzése nem tényleges szabad választás kérdése, hanem a rendszer kierőszakolta körülményrendszer úgymond szellemi-spirituális lényege.
Előbb-utóbb semmi olyan viselkedés tanúsítása, tevékenység felvétele, szellemi vagy akár fizikai cél megválasztása nem lesz megengedve, amelyek nem járnak együtt a választott akciókat szövevényes szabályhálózataikkal kontrolláló intézmények jóváhagyása mellett valamilyen pénzügyi vagy anyagi tranzakcióval.
Például Tinder-előfizetés nélkül te ne ismerkedhess ellenkező (vagy akár azonos) nemű egyedekkel romantika céljából, mert a központilag ellenőrizetlen légyottokat előbb-utóbb nemi erőszakként értékeli a rendszer, ennek megfelelően kijáró büntetéssel. Ha totális bér -és adósrabszolgaságban sínylődvén negatív bérért hajtod végre uraid és parancsolóid akaratát, a munka alapú társadalom széles körű elismerésére számíthatsz. Amennyiben azonban saját indíttatásból, örömmel hajtasz végre olyan cselekedeteket, melyek végzéséért nem jár harmadik fél által kiutalt fizetés, akkor te egy fekete munkás vagy, akit halálra kell inkasszózni, s minden kevéske keletkezett jövedelmét elvonni, hadd dögölj éhen.
A mindent szabad, de semmit nem lehet doktrínájával a kapitalizmus úgy képes életünket megnyomorítani, létezésünket ellehetetleníteni, hogy azt közben még elegánsan hajbókolva meg is köszönjük neki.
Ismeretes és nagy mellénnyel előadott duma a kapitalisták részéről, hogy a (sosemvolt) szocializmusban üres polcok várják az embert, a szabad piac bevásárlóközpontjaiban pedig áruktól roskadozók. Pusztán ama tényező közlését felejtik ki mondandójukból, már amennyiben ignoráljuk a kapitalista ideológiát egyáltalán nem messziről elkerülő üres polcok tényét, hogy azért maradnak dugig a kapitalista boltok polcai, mert az emberek nem engedhetik meg maguknak a kívánt áruk megvásárlását.
Ugyanezen megállapítás vonatkozik pepitában a globális „szabad piac” minden instrumentumára. Szép, hogy bármikor határellenőrzés nélkül léphetünk ki az országból, ellentétben a vasfüggöny mögé zárt átkossal ugye, csak éppen a magyar lakosság kétharmada ha akarna sem tudna élni a szabad határátlépés lehetőségével, mert nincs neki miből.
Az egyébként megérdemelten szidott és kárhoztatott Rákosi-rendszerben magasabb volt a hazai lakosság belföldi mobilitása, mint napjainkban! Arról nem is beszélve, hogy Európában egészen az első világháború kitöréséig magától értetődő volt a szabad mozgás és utazás lehetősége. Voltak ugyan ellenőrzött határok, de ezeket játszi könnyedséggel lehetett megkerülni. Vonatra szállván pl. egyetlen dokumentum bemutatásának szüksége nélkül utazhattunk Budapestről Párizsba a nagy háború előtt. Vízum ebben az érában még nem is létezett.
Miközben ugye állítólag mindent szabad, a lassacskán komplett privát szféránkba beavászkodó totalitárius ellenőrzés engedélyezése és minden létező akciónk végrehajtása előtt uzsorapénz megfizetése nélkül lassacskán a puszta levegővételre sem nyerünk magunknak jogot. A szabad piac azt jelenti, hogy a maximális szabadságot biztosítjuk pénzhajhász útonállók részére, hogy a lehető legmagasabb pénzügyi hasznot sajtolhassák ki belőlünk az életben maradás puszta lehetőségének biztosításáért cserébe.
Ebben a rendszerben a szabad választás egy igencsak fura kiméra. Megkaphatjuk, amit a rendszer az általa összetákolt étlapján választási lehetőségként nyújt, de nem, amit akarunk, vagy amire égető szükségünk volna. A reklámokkal, propagandával, mentális befolyásolással olyan dolgok választására kényszerítenek bennünket, melyek listáját valakik már előre összeállították.
Százféle termék közül válogathatunk, de mindegyik ugyanúgy többszörösen feldolgozott, zsugorodó kiszerelésű, tápanyag-szükségletet kielégíteni képtelen szemét. Persze az ilyesféle jószágok választásával hála az égnek mennyiségi éhínségben nem szenvedhetünk, csak minőségiben.
A rendszer biztosította illuzórikus jogok saját gondolataink képezésére és önálló tevékenységünk űzésére ennyik: üres illúziók.
Itt van rögtön remek szemléltető példaként a munkához való jog. Ezt sem önállóan, sem harmadik személy közbenjárásával (munkáltató, munkaügyi központ, önkormányzat) objektíve nem gyakorolhatjuk. Ami ennél is rosszabb: a munka joga olykor totálisan kifordulván önmagából a világ legszörnyűbb népirtásainak vezérelve lett.
Bontsuk ki részletesebben. Hivatalosan elismert munkaviszony nélkül fekete munkásként kezelnek, megbüntetnek minket. Csakhogy ezt a doktrínát nem mindig érvényesítik, hanem kizárólag akkor, amikor az nekik kedves! A digitális transzformáció által elrabolt életünket részletező esszémben gazdagon soroltam a példákat, mennyi munkát vár el tőlünk a rendszer és a hatalom, olykor maga a munkáltató kaszt is teljesen ingyen! Sőt akad olyan, hogy még fizettetnek is velünk az ingyen végzett munkánkért!
Tehát a munkához való jog, vele a fekete munka definíciója és a különféle népnyúzó adótörvények betartatásának, vagy épp figyelmen kívül hagyásának módozata tökéletesen önkényes! Mikor úgy szolgálja a hatalom érdekeit, megbüntetnek, másokat hasonszőrű akcióikért busás ingyen pénzekkel honorálnak.
Nem élhetünk a munkához való jogunkkal, amikor a részünkről megszólítható munkáltatók egyike sem kíván minket foglalkoztatni, vagy figyelmen kívül hagyják önéletrajzainkat. Nincs jogunk önállóan munkát keresni, mert csakis és kizárólag meghirdetett pozíciókból választhatunk, ráadásul nem munkavégzésre, hanem első körben kizárólag jelentkezésre. Nem végezhetünk semmi munkát önállóan, a magunk kedvére: bejelentésünk hiánya esetén kiszáll hozzánk a NAV, be nem vallott jövedelemnél halálra bírságol bennünket, közhasznú munkánkat (mint pl. egy kátyú betemetése) szintén bírsággal jutalmazza, sőt, még vissza is csináltatja velünk a javítást.
Álláskeresésünk minden mozzanata objektíve kényszerű passzív csodavárás, hiába hazudják a rosszindulatú, retardált rendszerapologéták ennek ellenkezőjét. Csakis és kizárólag reménykedni tudunk, hogy kétségbeesetten szanaszéjjel küldözgetett önéletrajzainkat egyszer majd siker koronázza, de objektíve semmit nem tehetünk a munkához való jogunk gyakorlásáért. Nekünk rendszerkényszerünk éhen halásig vagy halálra fagyásig jelentkezgetni, a munkáltatóknak annyi kötelességük sincs, hogy egyáltalán tudomásul vegyék becses létünk tényét.
Valójában a helyzet ennél is szörnyűbb. A hatalom alanyi jogon vet ki ránk népnyúzó adókat, mint amilyen a munkanélküliként is kötelezően fizetendő TB. Ezt a részünkről bárminemű közreműködés szüksége nélkül végrehajtja. Ha máskor nem, hát első fizetési csekkünk kézhez kaparintásának napjától. Tehát a hatalom voltaképpen szuggerál minket, hogy igazán elhibázott és örök megbánást tanúsító akció a munkára jelentkezés, és hát igaza is van. Ha nem halnánk éhen a diktatórikus rendszerkényszerek teljesítésének hiányában, ép elméjű ember nem jelentkezgetne többé semmilyen állásra.
Baruch Spinoza holland filozófus már a XVII. században ragyogóan körülírta, hogy amennyiben egy adott jogunk gyakorlását nem folytathatjuk le önhatalmúlag, úgymond bárminemű kötelező előfeltétel teljesítése nélkül, akkor az nem valós lehetőség, hanem ún. burzsoá jog, melynek űzését kizárólag a kivételezettek kasztja engedheti meg magának.
Akadnak a munkajognak a soroltakon felül további kártékony dimenziói. Az általam előszeretettel emlegetett privilegizált szolgaság, melyet el kell nyerni a megnyerő önéletrajz + interjún brillírozás + heveny bizonygatás kombójával. Végül aztán úgyis a munkáltató személyes szimpátiája dönt. A rendszerkényszer, amelynek teljesülése nélkül nincs jogunk életben maradni, egy privilegizált lehetőséggé válik a burzsoá osztály szótárában, amelyre kedélyesen jelentkezgetni kell, továbbá kifogástalan szellemi-mentális állapotot prezentálván brillírozni az általa felállított kihívásokban. Ha vállalkoznék, mert saját ötletem van, hogy nem bizonyul lehetőségem gyakorlatilag semmi eséllyel azt megvalósítani? Miközben azt hazudja a hatalom a förtelem pofájával, hogy mennyire keresik az önálló ötletelésre képes kreatívokat? Másik kedvenc példám még, ennek folytatásaképp: hogy te vállalkozhass, húzz le X évet az ültetvényen rabszolgaként. Lépkedj feljebb a ranglétrán, vívj ki magasabb fizetést, stb., hogy aztán összegyűljön a szükséges kezdőtőkéd. Nonszensz baromság ez az állítás egy olyan világban, ahol a jövedelmek a puszta létfenntartáshoz is alig elegendő szintre állnak be, és ahol a szimpla fedél megteremtése is örök eladósodást von magával.
A munkához való jog tehát egy förtelem hazugság. Azt semmilyen körülmények közt nem gyakorolhatjuk önállóan, minden létező dimenziójának művelése külső feltételekhez kötött, melyek teljesítésében a legminimálisabb kontrollt sem gyakorolhatjuk.
Minden központilag diktált, még az is, merre húz a szívem, miközben az egyéni felelősségvállalás tömeggyilkos diktátumával csapnak agyon.
Végül: nem véletlen, hogy a munkához való jog eleve hazugsága mellé nem társítanak megélhetéshez való jogot, így szavatolván, hogy a munkatábor, rabszolgatartás és ingyen kizsákmányolás bizonyos esetekben tökéletesen legitim alternatívája legyen a tisztes pénzért való foglalkoztatásnak. Máskor meg az önálló megélhetési törekvéseinket is csírájában lehetetlenítheti el az állam a maga önkényes adócsalóként meg fekete munkásként bélyegzéseivel, meg az alanyi jogon kivetett, jövedelem keletkezését meg sem követelő rablóadóival.
Ez a rendszer tehát egy tökéletesen egyirányú és egyoldalú behódolást megkövetelő totális diktatúra, ahol a hatalom (ideértve a gazdasági elitet is) behazudja, hogy létünk minden tényezője fölött teljes körű akarati és döntési szabadságot gyakorolhatunk. A valóságban meg semminemű esélyt nem kapunk nemhogy (illuzórikus) lehetőségeink megválasztására, de ránk rótt kötelezettségeink teljesítésére sem!
Ebből következően a társadalmi mobilitásunk, pénzügyi stabilitásunk (kiváltképp a fiktív tőke világában), potenciális életútjaink, de még személyi mentálhigiénénk és puszta létfenntartásunk tényezői is kivétel nélkül mindegy szálig külső aktorok és tényezők kezében vannak. Akik láthatatlan madzagokon rángatják a mi valóság-percepcióinkat, és határozzák meg, juthat-e falat a szánkba vagy sem.
Az egyetlen úgymond semleges tényező ebben a felállásban a puszta szerencse. Nem elképzelhetetlen, persze roppant valószínűtlen esemény eltalálnunk az ötös lottó nyerőszámait, előléptetést nyernünk a főnök úrtól, pont azt a szakmányt „választanunk” (itt a választást szintén valami totó-lottó-kenósorsolás szintjén gyakorolhatjuk), amely végzésünk napján épp a sláger lesz, olyan helyre születnünk, olyan iskolába járnunk, pont azt az egyetlen, példaképként is szolgáló mentor személyt kifognunk, amely szerencse-tényezők véletlenszerű kombinációja végül az érvényesülésünk esélyét szavatolja.
Kiknek pedig nem húzzák ki nyerőszámaikat a lottón, azokra vár a csendes megsemmisülés.
Max Keiser, az osztrák iskola közgazdásza kaszinógulágnak hívja a jelen szisztémát, ahol sorsolással döntik el: gazdag leszel vagy megdöglesz. A fiktív tőke mindennemű eszköze, értékpapíroktól és tőzsderészvényektől a kriptókig és NFT-kig bezárólag e szerencsejáték végtelen újratermelődését szavatolja. Nem véletlen az sem, hogy a COVID-fasizmus alkalmával vakcinalottót rendeztek az osztrák karhatalom fejesei, vagy hogy Németországban a hamarosan újból bevezetendő sorkatonai szolgálatra is tombolasorsoláson választanák ki az embereket.
Igazából ma már egyáltalán nem is leplezi a rendszer, hogy egyéni képességek és a felelősségvállalás hazug dogmája helyett kizárólag a szerencse játszik szerepet, ennek ellenére e tényről továbbra is illendő szemérmesen hallgatni. S pont ez idézi elő a modern kori dolgozó fiatalság mentális állapotának keserves hanyatlását. Biztos örök szegénységben tán még mindig lehetséges volna boldogan és egészségesen élni, de egy kaszinógulág szisztémában, ahol a rendszer totális, olykor tökéletesen önkényes és kiszámíthatatlan tombolása határoz a puszta életben maradásunk jogáról is, mindez abszolválhatatlan.
Lassacskán az alapvető szükségleteink, mint élelem, fedél, esküvő, gyerekvállalás is megfizethetetlenekké válnak. A The Atlantic egy viszonylag friss cikke leleplezi, hogy a mai fiatalság egyenesen irtózik a szextől. Márpedig ennek művelete elkerülhetetlen egy derék viktátorunk megkövetelte boldogságos népeccsalád összehozatalához, hiába forgatják a kamukeresztények szemérmesen szemeiket a tények láttán.
A kiváltó okok pedig: a szex deszakralizálódása az azzal kapcsolatos tabuk feloldódásával (mégiscsak édesebb volt a tiltott gyümölcs), és a totális egzisztenciális kiszolgáltatottság. Egy világban, ahol egyetlen magömlés örök kárhozatot szül, és ezernyi gúzsba kötöző függőséget, egyenesen orosz rulettet túlszárnyaló ostobaság a természetes létfunkcióink kívánalmai szerint élni.
Ez a fajta hiper-öntudatosság a bőséges gyermekáldás előfeltételéül szolgáló önfeledtség ellenében pedig a kipusztulás irányába taszítja szeretett fajunkat.
Zárjuk esszénket néhány, nagy emberek tollából származó bölcsességgel. Erich Fromm meglátása a vég nélkül debilen mosolygó munkatársadalom groteszk valója kapcsán rendkívül helytálló:
…A gyermeket egészen kis korától kezdve arra nevelik, hogy olyan érzései legyenek, amelyek valójában nem is az „övéi”. Különösen arra tanítják meg, hogy kedvelje az embereket, hogy fenntartások nélkül barátságos legyen velük, és minduntalan mosolyogjon. Amit a nevelés nem tud elérni, az a későbbiek során társadalmi nyomás hatására alakul ki. Ha nem mosolyogsz, akkor azt tartják majd rólad, hogy „barátságtalan a természeted”. A barátságos természetre pedig nagy szükség van, ha pincérként, kereskedőként vagy orvosként akarsz érvényesülni. Csak azoknak nem kötelező különösen „simulékonynak” lenniük, akik a társadalmi ranglétra legaljára szorultak, s ennélfogva fizikai munkájukon kívül nincs mit eladniuk, s a társadalmi ranglétra csúcsán sem kell különösképpen „szívélyesen” viselkedni. A barátságos modor, a vidámság s mindaz, amiről úgy véljük, hogy mosollyal kifejezhető, szinte önkéntelen reakcióvá válik, amelyet úgy kapcsolgatunk ki-be, mint holmi villanykapcsolót.
A modern vadkapitalizmus boldogságának abszurditását Cserna-Szabó András írja igazán találóan körbe:
A boldogtalanoknak nincs hely a kapitalizmusban. Csak a boldogság drogjától kábán lehet mámorosan, öntudatlanul és vég nélkül fogyasztani. A boldogtalannak elég néhány használt papírzsebkendő, amibe a taknyát belefújhatja. Egy vödör, amibe belehányhat. Egy lift, amibe beleszarhat. A boldog azonban újabb és újabb adag boldogságra vágyik, megint és megint élményrobbanásra. Valószínűleg ezért olyan boldog mindenki a reklámokban.
Nem csak a megszomorítottak, megnyomorítottak elnyomása a célja a kapitalizmusnak, hanem azok föld színéről való eltüntetése is. Ezért a folyamatos, megállás nélküli bántalmazás, bullying, kettős prés a rendszer részéről. Huxley:
Létezni fog a következő nemzedék során vagy valamikor egy gyógyszeripari mód arra, hogy az emberek megszeressék a szolgaságot. Ez által egy könnyek nélküli diktatúra jön létre, fájdalommentes koncentrációs táborral egész társadalmak részére. Az embereket minden szabadságuktól megfosztják majd, ám ők ezt egészen élvezni fogják, mivel a lázadás mindennemű vágyától eltérítik majd őket propaganda vagy agymosás, esetleg gyógyszerészeti megoldásokkal támogatott agymosás révén. És ez tűnik a legvégső forradalomnak.
A legvégső forradalom tehát a tudatmódosító eszközök tömegével megtámogatott érzelmi lobotómia. Antidepresszánson növekszik a boldogság. Így már érthető, miért tökéletesen elfogadott akció a kapitalizmus ferde erkölcsiségében az eutanázia.
Végül Hamvas Béla írja ragyogóan körbe jelen világrendünk tökéletesen logikus végkifejletét:
Miután az emberiséget sikerült ugyan hazugsággal, erőszakkal, kizsákmányolással, becsapással, háborúkkal, vérengzéssel és rabszolgasággal megrontani, de még mindig nem kielégítő mértékben, a huszadik század második felében már csak egy lehetőség nyílt, a világot elpusztítani és az emberiséget kiirtani kegyes eszmékkel, humanizmussal, jólét-eszményekkel és világbéke gondolatokkal. Ez a módszer a klérusénál hatékonyabbnak bizonyul.
Vladimír Szolovjov azt mondja, hogy a válság mélypontját a háborús huszadik század után a világbéke huszonegyedik századában fogja elérni.
A föld régen egyetlen állam. Nemzeti és faji és osztályellentétek eltűntek. A munkaidő napi négy óra, éhező, koldus, szegény, nyomorgó nincs. A helyváltoztatás lehetősége korlátlan. A kényelem és a jólét és a műveltség mindenki számára elérhető. Csend van, elégedettség és rengeteg cukor. Az élet kibírhatatlanul édes, mindenki mosolyog, és a béke olyan kiegyensúlyozott, hogy az emberiség kilencvenöt százaléka meghízik és idegrohamokban szenved. A fennmaradó öt százalék öngyilkosságot követ el. Nem azért, mert csend van és jólét és műveltség, és mert nincs többé analfabéta, nincs járvány, csak higiéné, és remek a konzerv és a befőtt. Attól, hogy mindez olyan olvatag, és semmi sem igazi. Az emberiség ezt a tisztátalanságot nem bírja ki, fellázad, és az Antikrisztus ellen indított háborúban a döntő csatát Armageddonnál vívja meg.
Kivéve persze, hogy ebben a tomboló modernitásunkban még a kevéske belebegtetett pozitív változások többségét sem sikeredett elérni. Mily sokan örülnénk a négyórás munkanapoknak, az éhezők, koldusok, szegények, nyomorgók eltűnésének (és nem eutanázia által), a korlátlan helyváltoztatás lehetőségének, tényleges kényelemnek (a konstans egzisztenciális fenyegetés helyett), ha valóban remek lenne a konzerv és a befőtt, nem pedig elcsalnák belőlük az édeni ízeket és szervezetnek fontos tápanyagokat.
Dehát ilyen a világ, ez jutott nekünk. Még egy Hamvas Béla sem volt képes magát tökéletesen kivonni egy igazán fellengzős dimenziókat ostromló utópia-vágykép kergetése alól, aminek a realitás nem képes megfelelni.
