Önmegvalósításunkra és személyes (elsősorban persze anyagi) gyarapodásunkra irányuló törekvéseinknek hála oda jutottunk, hogy lassan legelemibb szükségleteink terén is hiányt szenvedünk. Hamarosan nem lesz mit ennünk, innunk, nincs hol laknunk. Az összes félre tett pénzünk felemésztődött az inflációs sokk mellett a pozitív pszichológia könyveire és tanfolyamaira, eredmény nélkül.
Kétféle kiutat kínálnak ebből a slamasztikából a hatalom emberei, s egyik rosszabb a másiknál.
Az államhatalmak, mint az orbáni viktatúra szerint egész egyszerűen nem szabad hagyni a valóság beáramlását a háztartásokba. Szükséges az emberiség elméjét a totális rendszerszolgálat kívánalma felé terelni, elsősorban munka alapú társadalommal és a hatalom önkénye szerint véletlenszerűen osztogatott jutalmak meg büntetések kibogozhatatlan hálójával.
A cél, hogy az összemberiség egybefüggő egzisztenciális krízisét miniatürisztikus LEGO kockákká transzformáljuk, ahol a népesség az immár fojtón szükségszerű létkérdések feltétele helyett a napi szintű primitív szükségletei kizárólagos kielégítésére kényszerül. Magyarán fosszuk meg őket a felsőrendű szellemi célok hajkurászásának puszta esélyétől, ne gondolkodjanak, hanem napi szinten hajtsák végre a hatalom ukázát.
Amellett, hogy a munka alapú társadalomba behajtott ösztönállatok a felsőrendű összefüggések és a rendszer működési módja átlátásának hiányában örökkön örökké a pillanatba zárt totális egzisztenciális kiszolgáltatottságban tarthatók (életük minden egyes pillanatában egyetlen befizetetlen csekkel elválasztatván a hajléktalanságtól és egyetlen kimaradt munkanappal az éhhaláltól), egy ilyen világban a szellemi redukció oly mértékig eszkalálódik, hogy az ember valóban elveszejt mindennemű gondot és aggodalmat a saját maga és a világ jövője kapcsán. Úgy élnek ezek, mint az üzemi pulykák, kiknek egész odáig fogalmuk sincs az őket körülvevő valóságról, mígnem egyszer csak elkezdi nyiszatolni nyakukat a böllérkés.
A „ha munka van, akkor minden van” doktrínájával megtámogatott szellemi lobotomizáció viszont kizárólag addig marad működőképes, míg a figyelemelterelés kábító drogjai fenntartják eme hallucinatív állapotot. Azon nyomban csődöt mond viszont a módszer egy, az összlakosságot húsba vágóan érintő inflációs válság hatására, kiváltképp amennyiben a megélhetés összeomlásának tényét az egyre dekadensebbé váló uralkodó osztály luxizásainak híre és pedofilbotrányok sora kíséri.
Ráadásul önmagában a munka világa is igencsak heveny transzformáción esik át. A munkáltatók immár folyamatosan a mesterséges intelligenciával fenyítik alattvalóikat, hogy az majd jól leváltja őket. Akkor minek tovább dolgozni? A munka örömének szélhámos hazugsága már a 80-as évek óta nem keletkeztet lényegi motivációt, de azért az aberrált hatalom rendre minden évtizedben bepróbálkozik eme ostobaság felélesztésével, kiváltképp amikor a világ depresszív valóságáról vagy egy enyves kezű milliárdos oligarcha hirtelen vagyongyarapodásáról szükséges azonnali hatállyal terelni a figyelmet.
Napjainkban a munkaszeretet kényszere igazán abszurd magaslatokat ostromol, dehát egészen másképp alakul a népesség hozzáállása, amikor a leghevenyebb erőfeszítések megtétele sem keletkeztet lakhatási jogot, amikor 50 éves jelzáloghitelekkel akarják örök rabszolgaságra kényszeríteni a népességet, amikor a kizárólag munkaképességük fenntartásáért alanyi jogon viselendő költségek megfizetése után negatívba fordul a szorgosan alattvalóskodó jobbágyok reálbére. De persze mint jól tudjuk, nem elég tisztelni a Nagy Testvért, szeretni kell a Nagy Testvért, ezért a kőkemény, totális testi, szellemi és mentális leépülést garantáló munka dicsőségének nyakló nélküli hirdetésével továbbra is lehetséges tömegek elméjét korai elhalálozásba menően mételyezni.
Ha mégsem érvényesülne az okkultista varázsige ereje, és a munka alapú társadalom mártíráldozatai inkább a reménytelenség általi halál felé vennék az irányt, még mindig be lehet próbálkozni az „örülj, hogy van munkád”, „aki nem dolgozik, ne is egyék„, meg a „van száz másik a helyedre” színvonalú dogmák valamelyikével, s talán a dolgozó peon még ma megszakítja kommunikációját a külvilággal, hogy magába fordulván várhassa az elkerülhetetlen véget.
Tehát immár minden józan gondolkodásra képes ember számára tökéletesen világos, hogy az értelem nélküli kemény munka szükségének szajkózása inkább sietteti, semmint késleltetné a totális társadalmi összeomlást. Meg lehet nézni a következményeket a demográfiai mutatókon.
A második módszer a figyelemelterelést a külső (munka) követelmények megfogalmazása helyett a belső változás szükségszerűségére hangolja át. Ne csak tereld a figyelmedet soha véget nem érő, lélekgyilkos munkával, hanem elméd megkorrumpálásával érd el, hogy ezt az élhetetlen, depresszív, lélekgyilkos világot te mesés Paradicsomnak lásd, aminél különbet el sem lehet képzelni.
A végső lélekhalál édenkertjébe vezető első lépéseket az elmeprogramozást végző hatalmi aktorokhoz való beiratkozással szükséges megtenni. Ők hosszú évek fáradságos munkájával elvégzik elménk idomítását, de addig is, míg a processzus tart, nagy örömmel megtámogatnak minket a valóság ignorálását elősegítő tárgyi eszközökkel, mint antidepresszánsok és legális kábítószerek sokasága, önismereti füzetek és tudatbefolyásoló tankönyvek, terápiák garmadája. De ha másképp nem megy, hát továbbra is rendelkezésre áll jól bejáratott idomítási módozatként a radikális kezelés lehetősége, mint gumiszobák, börtönök, időről időre újból felhúzott elkülönítő táborok.
Ezen segítségek széles skálájának igénybe vételével megtanulhatod, hogy a lángoló bolygó, elszabaduló infláció, folyamatosan eszkalálódó belföldi és globális konfliktusok, a milliárdos uralkodó osztály minden téren apokaliptikus mintázatot követő viselkedése kizárólag az agyadban végbemenő áldatlan kémiai reakciók végterméke, s soha boldogabb nem is lehetnél, mint amikor egyszerűen nem veszel tudomást az életed kioltására igyekvő személyekről és tényezőkről.
James Coyne és David Spiegel pszichiáterek már 2007-ben előálltak a rákbetegség pozitív delúziókkal való gyógyításának hazugságát leleplező kutatásaikkal. Rákban szenvedő személyek sokaságának terápiás kezelési módját összevetvén megállapították, hogy az eddigre igencsak kritikus mértében elburjánzó (mily irónia) kognitív viselkedésterápiás módszerek alkalmazása semmilyen mértékben nem növelte az egyének túlélési esélyeit.
A duplagondol alapú terápia alkalmával a pszichiáter szubjektív ideológiai nézete szerint a rák vagy áttranszformálódik egy nem mindennapi ajándékká, mellyel lehetséges nagy boldogan együtt élni, amennyiben örömmel befogadjuk annak rejtett spirituális üzenetét, vagy pedig egy olyan ádáz ellenséggé, amelyet heveny optimista attitűddel felvértezvén szükséges végképp elpusztítani. Apró nüansznyi kellemetlenség utóbbi harcmódszer esetén, hogy a rák sajnos de facto szervezetünk fizikailag elválaszthatatlan részévé válik, tehát csak úgy tüntethetjük azt el tökéletes hatékonysággal, ha vele mi, a gazdatest is teljesen megsemmisülünk.
Coyne-t szinte eretnekként üldözték Amerikában a nem mindennapi felfedezése publikálását követően, ki a tudományos szférában fellépési lehetőséget többé nem kapott, ehelyett Európában volt szükséges hakniznia a nézetei elfogadtatásáért.
A hamis boldogság érvényesítésének két jól bevett módszere tehát a figyelmünk fókuszának elterelése a hatalom megkövetelte irányba, vagy pedig saját valóságpercepcióink teljes körű átprogramozása a hazugságszisztéma felállította referenciáknak megfelelően.
Innen kapcsolódik be újból a fogyasztói és munka alapú vadkapitalizmus a képbe.
Marx szerint minden narratíva az uralkodó osztály narratívája, ezért jelen válságunk gyökérokainak megfejtéséhez, ideértve a fiatalság tömeges nihilizmusának, depressziójának és önfeladási vágyának elemzéséhez szükséges felülemelkednünk ama rétegek belső létállapotán, amelyeket vizsgálni kívánunk. Profánabbul fogalmazva: az alsóbb néptömegek mentális állapotát nem érthetjük meg kizárólag az ő gondolkodásmódjuk (vagy épp annak hiánya) vizsgálatával.
Amennyiben bizonyos osztályjellemzők nyomán körülírható széles csoportok hada küzd akár anyagi, akár mentális összeomlással, a válságot kiváltó gyökérokok gyakorlatilag garantáltan nem az ő köreikben keletkeznek, hanem egy hozzájuk képest rangban feljebb álló szerveződésben jönnek létre, melyet hívhatunk uralkodói önkénynek, rendszerszintű elnyomásnak, vagy dekadens hierarchiának.
Guy Debord francia filozófus és író az 1960-as években megfogalmazta a modernitás napjainkban is érvényes jellemzőit, melyeket ő a spektákulum társadalmaként ír körbe.
Egy spektákulum-társadalomban mit sem számít a tényleges, érzékszervek által tapasztalható hús-vér valóság. Csak az számít, miféle képet projektálunk ki magunkról a nagyvilágba, amely képek által saját magunkat, vagy akár a többiek tudatbefolyásolásával a világot láttatni kívánjuk.
Például tényleges materiális vagyon megléte, mint földbirtokok, paloták és aranytartalékok halmozása helyett elegendő pusztán a mesés vagyonunk illúziójának demózása, hogy a valóság terén úgymond elit hatalmi pozíciót vívjuk ki magunknak.
A fiktív, illékony vagyon halmozása ráadásul a hagyományos földi eszközökkel ellentétben kvázi végteleníthető (nincs felső határa), és számtalan téren megnyilvánulhat. Például a hagyományos uralkodó osztály tagjai vérség alapon tartottak igényt a királyi trónszékbe ülésre, napjainkban viszont egy jóval absztraktabb, elsősorban meritokratikus doktrínákkal alátámasztott rátermettség, erő és intelligencia matematikai képletekkel nem igazán belőhető kombinációja szükséges az uralkodási jog elnyeréséhez. Ugyanígy, egy modern földesúr úgy is válhat a világ egyik legnagyobb földtulajdonosává, hogy az égvilágon semmi terményt nem állít(tat) elő, ehelyett mindenféle tulajdoni lapokon létezik csak az ő busás vagyona.
A spektákulum-társadalom tökéletes iskolapéldái a modern vállalatok, tágabb értelemben pedig a komplett neoliberális szabad piac intézménye. A cégek kizárólag papíron létező fiktív entitások, melyek létét visszaigazoló intézmény nem a szemmel látható rögvalóság, hanem a jog. A modern kereskedők nem bartercuccokkal, nemesfémekkel, földtulajdon-cserékkel házalnak, hanem részvényekkel, értékpapírokkal, újabban akár digitális valutákkal, melyeket marxi értelemben fiktív tőkének hívunk.
A valóság legutolsó, készpénz formájában megnyilvánuló cafatkája is lassan szertefoszlik, hogy helyébe szabadon átirkálható digitális számjegyeket felvonultató számlapénz vagy központi bankok kibocsájtotta digitális valuta (CBDC) álljon.
Ezen instrumentumok egyike sem ténylegesen létező entitás, mégis kénytelen a szélesebb (milliárdos létszámú) lakosság úgy elfogadni ezek valóságát, hogy ezen eszközök létrehozatalának, értéke meghatározásának, kereskedési folyamatának a legminimálisabb ellenőrzési és kontrolljogosultságát sem tudja maga mögött. Mégis, a földi szükségletei biztosításának lehetősége kizárólag a hivatalos fizetőeszközök, fiktív számjelek, értékpapírok elismeréséhez kötött, azaz a konkrét fizikai életben maradásunk érdekében muszáj alárendelődnünk a hatalom meghatározta fiktív illúzióvilág uradalmának.
A spektákulum társadalma Debord meglátása szerint a hatalom ama törekvését jelképezi, hogy a történelem folyamatát megrekessze, s az államok-birodalmak-rendszerek folyamatos transzformálódása, hatalmak felemelkedése és bukása, elitek gazdagodása, majd földönfutóvá válása helyett a világ működési rendjét megszilárdítsa egy, az uralkodó osztály számára ildomosnak mutatkozó állapotban, hol pozíciója emberi erőből megdönthetetlen, fiktív vagyona felszámolhatatlan, népesség feletti önkényeskedési joga pedig örök és kikezdhetetlen.
Itt konkrét, megnevezhető és elszámoltathatatlan személyek helyett úgymond jogilag elismert intézményi struktúrák uralják a lakosságot. Amennyiben az ezek valamelyikének trónszékébe becsücsülő személy eltávolításra kerülne, a rendszer rögvest keres magának cserealkatrészt a hiányos funkció pótlására. Így nem fordulhat elő, hogy az intézményi struktúra leváltható legyen, vagy magától összeomoljon.
A gazdaság és politika mellett ezen érinthetetlen intézmények a lakosság egészének létmódját irányítják, igencsak specializált módon diktálván annak működését. Odáig hatol ezen intézmények rémregnuma, hogy immár saját testi funkcióink és biológiai igényeink kielégítését is csakis rájuk bízhatjuk, már amennyiben nem szeretnénk böriben csücsükélni a feltétlen alkalmazkodásunk elmulasztása végett.
Hosszú távon minden természetes létfunkció elnyeri a maga mesterséges helyettesítő intézményhálózatát. Párkapcsolat keresését csakis Tinderen kezdeményezhetjük, munkát LinkedInen hajthatunk, eltagadott lelkünk ápolására a pszichiáter szolgál. Hathatós agymosásunkat készséggel hajtja végre az iskola, reménytelen álláskeresési próbálkozásainkat heveny nihilizmussal jutalmazza a munkaügyi központ, az állam általi totális ellenőrzésünkhöz szükséges megigényelnünk a digitális állampolgárságot, már amennyiben szándékunkban áll a következő évek során is életben maradni.
Az akár állami, akár privát intézmények kénye-kedvének való kiszolgáltatottságunk célja egy olyan totális központi függőség-hálózat megteremtése, amelyben a fejünk fölött terpeszkedő tekintélyszemélyek akár egyetlen gombnyomással tehetik semmissé létünket. Minden, korábban szabadon vagy akár ingyen rendelkezésre álló rendszerfunkció igénybevétele innentől ezek belső szabályzatainak való makulátlan megfelelés mellett kötelező érvényű önkéntes pénzügyi tranzakciók végrehajtásához kötött.
Immár azért szükséges a legtöbb pénzügyi áldozatot végrehajtanunk, hogy rabszolgákká válhassunk. A kényszerű reprezentáció, munkaképesség fenntartása, bizonygatás, ingázás, kifogástalan mentális állapot és teljesítőképesség prezentálása minden pénzügyi erőforrásunkat felemészti. Amennyiben valamely, a rendszer által kötelezően megkövetelt szolgáltatás megfizetését nem vagyunk képesek önerőből eszközölni, akkor vagy fatálisan eladósít bennünket, vagy egy idő után éhhalálra ítél.
Az immár hosszú évtizedek óta tomboló neoliberális vadkapitalizmus igencsak elhallgatott univerzális szabálya, s egyben jelmondata:
Mindent szabad, de semmit nem lehet.
Hogyan is kell egy ilyen világot értelmezni?
