Ha tehát akár egy adott terméktípuson belül, akár a komplett kapitalizmus egészét tekintve a kereslet úgy-ahogy tökéletesen együtt mozog a kínálattal (azzal együtt nő, stagnál vagy épp csökken), akkor a profitok kisebb fluktuációktól eltekintve változatlanok maradnak, tehát stagnálnak. Fontos kitétel, hogy a kritikus alulkeresletet elszenvedő termékek és szolgáltatások természetesen kényszerű kivezetés alá kerülnek, ugyanakkor a kínálat ugyanilyen jellegű erodálódását nem kíséri hasonló jelenség, majd mindjárt kifejtem, miért.
Ha stagnál vagy csökken a kereslet, vele azonban nő vagy stagnál a termelés, akkor a profitok értelemszerűen csökkenni fognak, hiszen a többlet-kínálaton csak jóárasítással lehet túladni, vagy a már emlegetett mesterséges hiány generálásával. Ugyanígy, ha stagnál vagy csökken a termelés, ugyanakkor a kereslet megnövekedik vagy stagnál, a profitok értelemszerűen nőnek.
Ami igazán részletes magyarázatot követel, az a két szélsőség. Amennyiben a termelést a kaptalisták felfokozzák, ugyanakkor gyártott termékei felszívására hivatott kereslet zuhanórepülést vesz, a kapitalisták profitja megsemmisül, hiszen gyakran még dömpingáron sem sikerül túladniuk a temérdek feleslegesen legyártott vackon. Ennek következményét tapasztaltuk az 1929-es válság alkalmával, újabban pedig Kína kívánja magát belesodorni ugyanebbe a helyzetbe, aminek vállalatai újabban dömpingárazással kívánják kiszórni a kutyának sem kellő vackaikat a nagyvilágba.
A számunkra legérdekesebb rubrika a bal alsó sarok, azaz amikor a kínálat csökken, ám a kereslet nő tovább. Ennek következményét láthatjuk manapság az albérletpiacon.
E paradox jelenség a hagyományos kapitalista doktrína szerint soha nem jöhet létre, hiszen amennyiben notórius hiány keletkezne egy árucikkből vagy szolgáltatásból, a piaci szereplők egymást taposván törnének be a busás profitokkal kecsegtető szektorokba, hogy némi részt hasítsanak maguknak a bevételekből, s az újonnan eszkalálódó piaci verseny letörné az árakat.
Csakhogy homlokegyenest más a helyzet, amikor egy adott szektort monopólium, oligopólium vagy árfixáló kartell kontrollálja. Ekkor megegyeznek egymással a piac szereplői, hogy a profitmaximalizálás érdekében visszafogják a kínálatot, az egymás közt felszabdalt piaci részesedéseiket pedig előre meghatározott árképzésekkel veszik ellenőrzésük alá.
Mivel a piaci verseny szintén erodálja a profitot, a tőkések haszonmaximalizálása szinte megköveteli a verseny aláásását, mely folyamatot az ostoba kapitalista közgazdászok szocializmusnak vagy államizmusnak tudják be. Holott a verseny korlátozására elegendő egy adott szektorban működő magánszereplőknek titokban megegyezniük a piaci szegmens egymás közt való felosztásáról és az esetleges konkurencia érvényesülésének megakadályozásáról.
A tojáspiacon ez úgy működik, hogy a kb. 5 nagyvállalatból álló amerikai tojáskartell nem engedi új szereplő piacra jutását. Az amerikai szociálismédia-vállalatok akkorára hizlalták magukat, hogy tökéletes lehetetlenség velük konkurálni, az esetlegesen kibontakozó alternatívákat pedig minél előbb felvásárolják (lásd Facebook és az Instagram, Whatsapp példája). Az albérleti piacon pedig egy Realpage nevű szoftver szabályozza globálisan a bérleti díjakat, melynek használatára az összes számottevő szereplő kötelezve van. A Realpage mesterségesen von ki a bérleti piacról apartmanokat, hogy a maradék lakásért az emberek egymás szemeit kikaparván versengjenek, sokszoros árszínvonalat kicsengetvén értük ama állapothoz képest, mint ha szabad piaci viszonyok közt hagynánk a lakásokat elkelni.
A tojások és albérletek piacát egyaránt a totális árrugalmatlanság köti gúzsba, vagyis az emberek nem tudnak lemondani eme létszükségleti cikkek megvételéről akkor sem, ha minden pénzük feláldozásával egyéb termékek megvásárlására már nem futja. Kiváltképp az albérletek árszínvonala rendre ama szintre fog beállni, amelyen a lakosság alsó 20-30%-a immár tökéletesen kiárazódik a fedélhez jutás jogából, a maradék pedig dupla-tripla árat kénytelen kipengetni a puszta fedélért, amely akció egyben a komplett keresetüket felemészti.
Ezért aztán a dolgozó emberek abszolút többsége manapság negatív jövedelemért kénytelen hajtani az igát, azaz puszta létfenntartása többe kerül, mint ami pénzt fizetésként megkap. A mínusz bérért való dolgozás követelménye valóságos égi áldás a kapitalisták részére, hiszen a rabszolgákat is legfeljebb ingyen lehetett dolgoztatni, arra azonban soha korábban nem láttunk történelmi precedenst, hogy az embernek magának kelljen komoly pénzeket kicsengetnie, hogy személyét rabszolga sorba vethessék. A negatív reáljövedelmek melletti produktív termelés diktátuma tényleg színtiszta kapitalista innováció.
A kapitalista termelés kizárólagos mozgatórugója a profitmotívum, nem pedig a kereslet-kínálat, sem az aggregált kereslet. A produktív kapacitásokba való befektetés erodálja a kapitalisták profitját, miközben az ennek nyomán hatékonyabban kielégített kereslet akár meg is semmisíti azt (hiszen az árubőség következménye árcsökkenés). Éppen ezért a XXI. századi kapitalisták legfőbb „filozófiája”, hogy soha semmilyen körülmények közt ne fektessenek produktív többlet-kapacitásokba, hanem kizárólag pénzügyi mozgást (természetesen szigorúan csak feléjük) lehetővé tevő szolgáltatásokat építgessenek.
A folyamatoknak hála a 2010-es években alkalmazott zéró jegybanki alapkamatok pontosan ugyanekkora növekedést idéztek elő a reálgazdaságban, mivel a termelő tevékenységbe való befektetés a profitok földbe állásával bünteti a kapitalistákat. Kizárólag úgy keletkezhet számottevő profit az ipari és mezőgazdasági szektorokban, ha a kapitalisták a szükségleteknél jóval kevesebb terméket gyártatnak jobbágyaikkal.
A kínálatcsökkenés nem kizárólag a termékek darabszámának hanyatlását jelenti, a kapitalisták temérdek egyéb furfangot találtak ki a lakosság létszínvonalának lenullázására. Ilyen a tervezett elavulás, hogy bizonyos időn belül mindenképp muszáj legyen lecserélni a vásárolt terméket; ilyen a zsugorinfláció, azaz a termékkiszerelések kicsinyítése; ilyen az enshittifikáció, amikor egyre romló minőségű szolgáltatásokat kombináljunk egyre busásabb előfizetési díjakkal és egyre számosabb reklámmal. A kapitalisták eszköztára a munkás osztály kivéreztetésére szinte kiapadhatatlan.
Az ingyen milliárd dolláros segélyek tömkelegének és a mennyiségi könnyítésnek köszönhetően ugyanazt kaptuk, amivel a kapitalisták rendre a megélhetés jogából kitaszított szolgáikat vádolták: lusták befektetni, derogál nekik a lakossági szükségletek előállítását megszervezni, követelik a mindent felülmúló mértékű szociális segélyeket (lásd a mezőgazdaság és multinacionális ipar százmilliárdos nagyságrendű támogatásait), és alanyi jogon igényt támasztanak a busás profitokra, hogy aztán a családi bevételt a tőzsdekaszinóban elgyümölcsgépezhessék.
Most pedig zárásképp felfedem, miért nem reagálhat a kapitalista lakosság-kivéreztetésre maga a népesség hasonló módon, azaz munkája visszafogásával, heveny spórolással és egyéb fondorlatokkal.
Először is az élő munkaerő nem vonható ki a piacról, mivel az ember a létfenntartás kényszere által erőszakolva van a szükségleteiért való küzdésre. Akkor sem tudja feladni e kényszert, ha objektíve semmi szükségük a magasságos atyaúristen kapitalistáknak az ő munkájára, vagy szükségleteihez képest kevesebb jövedelemért hajlandóak csak foglalkoztatni őt.
Ez azt jelenti, hogy a két réteg (tőkés-munkás) közti viszonyrendszer tökéletesen egyoldalú, hiszen az ember piaci viszonyoktól függetlenül rá van szorulva a munkavégzésre, ennek hiányában munkakeresésre, míg a tőkéseknek a kényük-kedvük határozza meg, egyáltalán dolgozhat-e nekik a munkás, vagy juttatnak-e falatot a szolgáik szájába meg tetőt a fejük fölé. Természetesen maguk a tőkések a létfeltételek előállításában sem vállalnak részt. A tőkés nem dolgozik, hanem dolgoztat, nem termel, hanem tulajdonol, nem éhségét csillapítani jár piacra, hanem hogy annak folyamatait a maga önérdeke mentén kontrollálja.
Ha tehát az ember az éhen halás elkerülhetetlen bekövetkeztétől eltekintve semmilyen reális úton-módon nem mondhat le az ő munkakényszere kielégítéséről, játszi könnyedséggel szavatolható ama egyenlőtlen viszonyrendszer, hogy az ember a munkáért végeláthatatlanul kepeszteni és bizonygatni legyen kénytelen, miközben szükségleteiről a tőkés kontroll alatt sínylődő gazdaság egyáltalán nem köteles gondoskodni.
Eme aberrált és gyilkos folyamat születésétől fogva bele van kódolva a kapitalista logikába. A libertárius fogyatékosok szokták hozni a sivatag meg a víz példázatát. Tegyük fel, hogy egy sivatag kellős közepén csúszunk-mászunk, ám végső kiszáradásunk, s így elkerülhetetlen elhalálozásunk előtt odalép elénk egy vállalkozó, s felajánlja részünkre egy palack (csak a példa kedvéért mondjuk, hogy 0,5l) víz megvásárlásának „lehetőségét”, a piaci szempontból józannak mondható 25 cent helyett 1000 dolláros áron. Az az ezer dollár, amiről te kényszerűen lemondasz az uzsorás árusnak hála, végül megmenti az életedet, tehát ez egy kereslet-kínálat szempontjából igencsak indokolt józan kiadás.
Eme ostoba példával annyi baj van, hogy felsorolni is sok volna, mégse láttam még soha senkit ezt a fogyatékos piacfundamentalista mesét kikezdeni.
Először is: honnan veszi a libertárius agyhalottja, hogy mindenki zsebében, pláne a sivatag kellős közepén eleve ott fityeg egy köteg készpénz, vagy legalább bankkártya? Amikor a sivatagok közepén általában nincs üzlet, amelyben vásárolni lehetne velük? Ha tehát valaki épp valami szerencsés véletlen folytán tartogat magánál ekkora összegű bankókat, esetleg életben maradhat, különben nem.
Aztán: ha valaki egy sivatag kellős közepén haldokol, hogy talál rá egy zugárus kapitalista, hogyan képes az ásványvizeket odáig elcipelni és miért lenne annyira hülye, hogy mások élete állítólagos megmentéséért kockára teszi a sajátját? Biztosra veszem, hogy ez az ürge nem tőkés, hanem olyan munkásosztálybeli alkalmazott, akinek biztonságára szarik a munkáltatója, viszont megparancsolja neki, hogy a sivatag közepén áruljon vizet minimálbérért.
Végül maga a legfontosabb tényező, az ár/érték probléma. Ki mondja, hogy fél liter ásványvíz a sivatag közepén megmenti az életemet? Mi erre a garancia, ami a felháborító kiadást indokolná? Mi van, ha tényleg a sivatag közepén haldoklok, de nincs pénzem, pláne zsebből a piaci árnál négyezerszer magasabb árat megfizetni? Akkor máris nem szent az élet egy fikarcnyit sem a büdös kapitalistája számára? Na hát, hogy mik vannak!
Mivel jó eséllyel a minimális mennyiségű víz nem ment meg az elhalálozástól, legfeljebb annak bekövetkeztét egy kicsit elodázza, az eladó voltaképp egy közönséges rablást indítványoz velem szemben, hogy még egyszer utoljára jól megalázzon és kisemmizzen. Pedig csak várnia kellene néhány órát, mire végleg megpatkolok, s akkor vihetné magával pénzem mellett ruházatomat meg karórámat is anélkül, hogy azért egy palack értéktelen poshadt szart kéne rám traktálnia.
A víz értéke nemhogy nem nő a sivatagban, de egyenesen behuzan: míg fél liter víz napi 2 liter szükséglettel számolván normál klimatikus viszonyok mellett 6 órán át csillapít szomjamon, addig a sivatagban megháromszorozódik az ember vízszükséglete, tehát 1 palack víz már csak két órára elegendő. Magyarán a víz (használati) értéke sivatagban jóval kisebb, csak az ára ment fel megfizethetetlen szintre!
E példával visszakanyarodtunk tehát az Arisztotelész óta ismert munkaérték-elmélethez, melynek érvényét a modern kapitalizmus tagadja. Eszerint pedig a termékek értéke és ára határozottan elválik egymástól: ami méregdrága, lehet felesleges és hitvány, ami olcsó, lehet elengedhetetlen létszükséglet. De ugyanígy fordítva is felállhat a képlet: adható olcsón az értéktelen kacat, és srófolható fel megfizethetetlen szintre a létszükségletek árszínvonala. A létszükségletek használati értéke viszont definíciószerűen alacsony, hiszen azokat rendre mindennap felemészteni szükséges az életben maradásunk érdekében. Kiváltképp ilyen szükséglet az élelem és fedél.
A tőkés-munkás viszony képletének egyoldalúságát tehát a következő tényezők garantálják. A tőkések szabadon visszafoghatják a termelést, míg a munkások nem. A munkásoknak muszáj dolgozniuk vagy állás után epekedniük, a tőkéseknek viszont semmi kötelezettségük őket (kiváltképp emberhez méltó fizetésért) foglalkoztatni. A tőkés kizárólag profitért termeltet a munkásaival, míg a munkások negatív reáljövedelmekért KÉNYTELENEK dolgozni, ahol kötelező, életben maradásuk és foglalkoztathatóságuk szavatolására hivatott költéseik meghaladják jövedelmeiket. A kieső hiányt a piac vagy az állam hitelek sokaságával, kényszerítő eszközök, bírságok és uzsorakamatok bevetésével pótolja, melyeknek hála az ember soha le nem járó befizetgetésekre kénytelen, csak hogy rabszolga maradhasson.
A rendszeren belül nincs módja a balansz helyreállításának, mivel a kereslet-kínálat libikókájának mindkét oldalát a hatalom kontrollálja. Az ember akkor sem mondhat le a munkavégzés kényszeréről, ha objektíve nincs mit dolgozni. Ezzel szemben a kereslethiányt elszenvedő termékek és szolgáltatások játszi könnyedséggel vonhatók ki a piacról.
A kapitalista ideológia tehát tökéletes precizitással generálja az egyirányú és egyoldalú megfelelés diktátumát, ebből kifolyólag a rendszeren belül lehetetlen annak problémái orvoslása – hiába minden állami beavatkozás, a kapitalizmus innentől fogva örökké hiányt és negatív létszínvonalat fog előállítani, mert a profitmaximalizáció equilibriuma a megfizethetetlenség szintjére áll be. Ez a tökéletesen egyenlőtlen hatalmi viszonyok mellett annak is következménye, hogy a kapitalisták ingyen szociális segélyek milliárdjait nyerik, miközben a munkásokat kamatos kamatokkal tarkított, soha le nem járó uzsorakölcsönök törlesztésre kényszerítik a puszta életben maradásuk és foglalkoztatásuk szavatolására.
Érdekes gondolatkísérlet, mikor éri el a hiány és negatív létszínvonal kettőse ama szintet, amelyen a kemény dolgozó, vég nélkül bizonygató, folyton folyvást példásan teljesítgető alkalmazottak az erőviszonyok felrúgása hiányában éhen halnak.
