Ehhez az esszéhez nem éri meg terjengős intrót készíteni, mert nagyon sok a feldolgozandó információ. Ehelyett csupán röviden vázolnám, miről esik szó az írásban.
Azt fogom bebizonyítani – mégpedig a lehető legaktuálisabb, legnyilvánvalóbb vagy a közgazdászok által leggyakrabban hangoztatott példák nyomán –, hogyan idézi elő a kapitalizmus kizárólag a maga úgymond szabad piaci hittételei nyomán a hiány gazdaságát, amikor a piaci doktrínáknak hála az alapvető szükségleteink egyre kevésbé és egyre ergyább színvonalon lesznek kielégítve, mígnem a szabad piac diktátuma és a munka alapú társadalom szentségtelen frigyének hála hamarosan a dolgozó embereknek nem lesz mit enniük, nem lesz hol lakniuk, és heveny neisegyékezések közepette sem fordíthatják vissza a rendszer fatális hanyatlásának folyamatát.
Illendő egy rövid történeti kitekintővel indítanunk e szeánszot a később elhangzó információk könnyebb érthetőségéért, de ezek maradéktalan becitálásával már megint tízezer szavas esszé kerekedne, úgyhogy igyekszem rövidre fogni mondandómat.
A termékek és a munka árfolyamának úgymond igazságos belövésének dilemmája és az ezekkel kapcsolatos képletek megalkotása ugyan a három nagy klasszikus közgazdász (Smith, Ricardo, Marx) nevéhez fűződik, valójában annyira ősi problémakörről van szó, hogy már Arisztotelész is foglalkozott a pénz és az érte cserébe nyerhető termékek, illetve annak megszerzéséért abszolválandó munkavégzés igazságos arányának belövésével.
Az ókori klasszikus hittétel szerint kétféle értékről beszélhetünk, mely dichotómiát aztán a későbbi közgazdászok minimális módosításokkal integrálták a maguk elméleteibe.
Arisztotelész szerint a használati érték azt mutatja meg, egy adott munkaeszköz vagy akár fogyasztói termék (ideértve magát az élelmet is) úgymond mekkora hasznot hajthat a gazdájának, azaz például egy megvásárolt kenyér mekkora mértékben és mennyi ideig csillapítja az éhséget, illetve egy frissen kovácsolt baltával hány rönk fát lehetséges szétvágni, mielőtt annak csorbasága okán új eszköz vásárlására kényszerülnénk.
Ezzel szemben a csereérték a termékek és szolgáltatások úgymond piaci, mindenféle láthatatlan és érzékelhetetlen tényezők nyomán belőtt árát igyekszik meghatározni.
E kétféle értékelmélet teljesen külön mozog egymástól, ám később meg fogjuk látni, mennyire szorosan összefüggnek. Lehetséges létrehozni roppant magas használati, viszont alacsony csereértékkel bíró eszközöket, ugyanakkor magas csereértékű, mégis szinte semmi hasznosítható képességgel nem bíró tárgyakat is.
Előbbire jó példa mondjuk egy mezőgazdasági gép, mely radikálisan megnövelheti a munkaerő teljesítményét, miközben azt a vásárlást követően csupán olajozni meg néha szerelni kell. Utóbbi kategória legékesebb példái a különféle ékszerek, melyek fölös luxus generálásán felül abszolúte semmi értékkel nem bírnak, ugyanakkor csereértékük olykor messze meghaladja az összes piacon lévő munkagép árát.
Egészen Adam Smith-ig a használati érték rangban a csereérték felett állt, azaz a termékek java része kizárólag úgy nyerhetett magának magas árat, ha ezzel párhuzamban nagyban megnövelték az ember életminőségét, vagy jelentős többlet-szükséglethez juttatták őket.
Smith megfordította a képletet, és kijelentette, hogy egy adott termék vagy szolgáltatás értékét elsősorban annak árszínvonala dönti el, a használati érték pedig az árszínvonalhoz képest lehet magasabb vagy akár alacsonyabb. A termékek árát végső soron az előállításukba fektetett munka mennyisége határozza meg (munkaórák szorozva a munkaerő bérével és számával).
A munkaérték-elmélet eztán Smith után Ricardo zsargonjában is megfordul, mígnem Marx végleg leszámol ennek doktrínájával és kijelenti, hogy az uralkodó réteg a termékek és szolgáltatások előállításába fektetendő munkamennyiség kalkulációján felül temérdek más módszerrel befolyásolja az árszínvonalat, mely machinációk mindegy szálig a munkásosztály létszínvonalának láthatatlan, viszont végletekig igazságtalan megcsappantására irányulnak.
Ezt már Ricardo is észrevette, ki Marxot megelőzvén megfogalmazta a klasszikus kizsákmányolás tanát: a munkáltatók kevesebb bért fizetnek, mint amennyi erőfeszítésbe a termékek előállítása kerül. A keletkezett értéktöbbletet aztán lefölözik maguknak, ebből lesz a profit, amelyet igazságtalan, kizárólag erőszak által fenntartható piaci előnyeik további bebetonozására fordíthatnak.
A munkások kizárólag annyi jövedelmet nyerhetnek, ami a puszta létfenntartásukhoz + újabb generációnyi szolgahad elléséhez feltétlen szükséges.
Kialakul tehát az osztály alapú társadalom (munkás vs. tőkés), mely osztályok közt felfelé mobilitás önerőből nem létezik. Az egyetlen, erőviszonyok megváltoztatására alkalmas eszköz az osztályharc, mely ideig-óráig befolyásolhatja a jövedelmek elosztását a munkásosztály javára. Csakhogy eme akcióval szemben a tőkés réteg vagy maga az államhatalom reakciós ellenforradalmat generál, így a munkásosztály kérészéletű felemelkedést követően újra meg újra visszacsúszik a létszükségletek minimumára.
A neoliberalizmus korai apostolai, mint Thomas Malthus és Jean-Baptiste Say szintén nem fogadták el a munkaérték-elméletet, ám Marxhoz képest akadt egy nem épp elhanyagolható különbség a gondolkodásukban. Marx szerint a munkaérték-elmélettől való eltérés a munkaerő kizsákmányolásának bázisa, míg Say és Malthus pusztán természetes folyamatoknak tudják be, hogy bizonyos termékek az alacsony befektetett munka ellenére kerülhetnek nagyon sokba, mások meg temérdek munka árán is filléres kacatokká degradálódnak. E doktrína szerint a termékek és szolgáltatások ára gyakorlatilag tökéletesen megegyezik azok értékével, tehát eltűnt az Arisztotelész óta felismert dichotómia a termékek árszínvonala és azok valós, használati értéke közt.
Mindezen doktrínák hogyhogynem alaposan meg is ágyaztak a kapitalizmus elmúlt kétszáz évét meghatározó gazdasági doktrínák evolúciójának. Ez azért ironikus, mert bár napjaink szabadpiac-főpapjai rendre Smith-re, Ricardo-ra és a financializáció létjogosultságát elvitató osztrák iskola tanaira hivatkoznak, rendre kivétel nélkül mindenki, akár tudta nélkül Say dogmáját vagy Malthus hiánygazdaság-elméletét (túlnépesedés-doktrína) fogadja el igaz hittételként. Mindez azt jelenti, hogy
a modern kapitalizmus univerzális vezérelve a kötelezően érvényesítendő hiánygazdaság.
A Malthus által is elismert és váltig hangoztatott kereslet-kínálat törvénye szerint a termékek mennyiségének és árszínvonalának egyensúlyban kell lenniük a lakosság elkölthető jövedelmével. Ez azt jelenti, hogy semmiből nem szabad például többletet termelni, azaz bőséget létrehozni, hiszen az túltermelési válsághoz vezethet, mint amilyen volt aztán az 1929-es világválság.
Say dogmája szerint minden kínálat megteremti a maga keresletét, azaz egy szabad piac kizárólag úgy maradhat működőképes, ha az emberek minden keresetüket az utolsó fillérig elköltik, egy fillért sem halmozván fel maguknak, különben a vásárlók után hiábavalóan ácsingózó eladatlan áruk megintcsak válságot idéznek elő, és romba döntik a gazdaságot.
A két figura nézőpontja tehát annyiban különbözik, hogy Malthus szerint az előállított termékek számát szükséges korlátozás alá vonni, nehogy bőség keletkezzen bizonyos javakból, Say szerint pedig a jövedelmeket szükséges úgy megvágni, hogy a pénzt kergető árucikkek rendre maradéktalanul elkeljenek, ugyanakkor senki ne rejtegethessen megtakarított pénzt a párnacihája alatt.
Hisszük vagy sem, a modern kapitalizmus kizárólag e két hittételre alapozza a maga működését, a munkaérték-elmélet pedig mint rendszerint visszatérő fiktív hivatkozási alap a XIX. század közepén a történelem süllyesztőjébe jutott.
A kapitalizmus XXI. századi működési elve szerint mesterséges korlátozás alá kell vonni az árucikkek termelését (Malthus), ezzel egyidejűleg alaposan megvágni a jövedelmeket (Say), hogy az ún. equilibrium, azaz az örök hiány kényes egyensúlya fenntartható maradhasson.
Amit sem Say, sem Malthus nem volt hajlandó észrevenni, kizárólag Marx és Engels detektálta a jelenséget a maguk korában, hogy az átjárás lehetőségével nem kecsegtető osztály alapú társadalom végett lehetséges úgy manipulálni a kereslet-kínálat törvényét, hogy népességi tömb vagy osztály szerint az elosztható termékek és szolgáltatások mennyisége tökéletes elválasztásra kerüljön a rendelkezésre álló össznépi jövedelem mértékétől. Magyarán egyes csoportok kényszerűen kevesebb jövedelmet nyerjenek, mint amennyiért megdolgoztak, vagy akár ami a szükségletük, míg más rétegek jelentős többlet-kereslethez és így áruhoz, vagyonhoz juthatnak anélkül, hogy a megkövetelt equilibrium felbomlana, vagy nekik maguknak meg kellene dolgozniuk azok hozzáférési jogáért.
Egyszersmind a következmények nélküli vagyonfelhalmozás játszi könnyedséggel megvalósulhat a kapitalizmusban, amennyiben a dollármilliárdosok által összeharácsolt pénzmennyiség megegyezik a kaszton kívüli rétegek össz-veszteségével (kizsákmányolás) és megfizethetetlen adósságaival (adósrabszolgaság). A pénzrendszer pedig tökéletesen így működik, s ez az eredendő célja: örök rabszolgaságban tartani az alsó 99 százalékot. Ha mindenki visszafizethetné papíron nyilvántartott adósságait, a pénz szimplán megszűnne létezni.
A klasszikus kizsákmányolás máig érvényes tana szerint a tőkések a munkabérek megvágásával és azok puszta létszükségletek szintjére erodálásával szavatolhatják egyrészt a keletkezett értéktöbblet kisajátítását, másrészt az extra pénz révén egyre terebélyesebb hatalmi pozíció vásárlását és bebetonozását, mely folyamat valósága a XIX. század végi rablóbárók időszakában öltött immár mindenki számára jól látható testet.
Igen ám, de – s Marx ezt is nagyon jól látta – a munkaerő klasszikus kizsákmányolása egy idő után eléri a maga abszolút határait. A kettős szorításban – alacsony bérek, egyre elérhetetlenebb létszükségletek – vergődő munkásosztály, más lehetősége nem lévén véres felkeléseket indított a rabszolgatartó tőkések ellen a XIX. század végétől fogva. Ezek megágyaztak az elkövetkező harminc év tőkés terrorjának, hatalma erodálódásának, végül a munkásosztállyal való kényszerű kiegyezés folyamatának (1920-as évek).
Na de miféle kiegyezés volt ez? A kapitalisták ígérvénye szerint a munkásosztály maga is tőkéssé válhat, amennyiben annak tagjai hitelt felvévén befektetnek az egyre csak felfelé szárnyaló névértékű tőzsdei papírokba.
Az átverés minden idők legszörnyűbb gazdasági válságát robbantotta be. Az Amerikából indult globális összeomlást temérdek tényező összejátszása eszkalálta. A belföldi kereslet szinte teljes egészében kielégítésre került, ugyanakkor a szétbombázott és megfizethetetlen jóvátételekre kötelezett európai nemzetek nyomorban fuldokolván képteleneknek bizonyultak az amerikai ipar biztosította tetemes többlet-termelés felvásárlására. Hiába volt a lakosságnak szüksége új lakásokra, bútorokra, eszközökre, a kierőszakolt adósság-szolgálat megakadályozta részükre a szükségleteik kielégítését.
Így aztán az amerikai gazdaság túltermelési válság következtében magába roskadt. A tőzsde totális összeomlásával pillanatok alatt csúszott ki a lakosság talpa alól a tőzsdei befektetésekbe folyatott hitelek mögüli fedezet. A munkásosztály hirtelen negatív jövedelmet „nyert” a tőkés réteggel való kártékony kiegyezését követően. Elképesztő túltermelés mellett a létszükségleteik biztosítására nem maradt pénz. Így értekezik a Wikipedia a korban eluralkodó abszurd állapotokról:
Napokon belül az Egyesült Államokban több ezer bank ment csődbe, százezrek vesztették el állásukat, üzemek zártak be, vállalkozások csődöltek be, a termelők kezén mérhetetlen mennyiségű felesleg maradt, amit nem lehetett értékesíteni, mert a vásárlásokra se volt pénz.
Eleinte sem az általános intézkedések (pl. általános takarékoskodás), sem pedig a rendkívüli intézkedések (pl. kávéval, gabonával, vagy egyéb mezőgazdasági termékkel fűtött mozdonyok, csatornákba, folyókba kiöntött tej) nem segítettek.
Say dogmája és Malthus tétele egyaránt totál csütörtököt mondott. Mi lett hát a nyertes, azóta is mereven tagadott és elhallgattatott elmélet? Úgy van: Marx tana a fiktív tőke uralta kései kapitalizmusról.
