Említettem a fenomenális 2025-ös előrejelzésemben, hogy az emberiség végzetes elhülyülése soha nem látott lendületet vesz az idei esztendőben, noha a folyamat maga a 2010-es évek legelején indult be. Egy tudósításomban már lerántottam a leplet a nyelvtanulás gyakorlatilag globális mértéket öltő lenyűgöző hanyatlásáról. Most tágítván a kereteket az oktatás általános leépülését vesszük górcső alá, amely rendszer egyben egyes számú tevőleges előidézője az elbutulásnak.
E téma vizsgálatához nem elegendő az aktuális összeomlás tényezőinek sorolásából elindulnunk, mivel így nem jutunk értelmes megfejtésre a folyamat miértje kapcsán. Ott szükséges kezdenünk, ha csupán felszínesen is a pusztulás okaiként citált pontok megértését szavatolandó, hogy egyáltalán miért van szükség a mai világban oktatási rendszerre, mi célból hozták azt létre, kinek az érdekét szolgálja e végletekig leépítő és züllesztő intézményhálózat fenntartása, mert hogy nem a szegény gyerekekét, az hótbiztos.
A tömeges hülyítés-pusztítás szisztémája a XIX. század derekán nyert magának létjogosultságot, miután a kor iparmágnásai panaszkodtak az államhatalomnak, hogy egyre több munkás látja át a tőkés osztály ténykedésének lényegét, és tagadják meg a munkaszolgálatot mindenféle alapvető emberi jogokra hivatkozva, vagy tömörülnek munkásmozgalmakba, hogy egységesen követeljenek ki emberi léthez méltó élet élését lehetővé tevő jövedelmeket.
A XIX. század közepéig nyilvánvaló volt a korai kapitalista társadalom züllesztő és emberi tudatot megsemmisítő működésének ténye, ám az ekkoriban rendelkezésre álló primitív és monoton munkák java részét egy gyermek is játszi könnyedséggel elvégezhette. Éppen ezért egyáltalán nem voltak presszionálva a hatalmak a színvonalas oktatásra. A XIX. század második felében a gépek komplexitása elérte ama szintet, amelyen immár egy kőbuta betanított munkás nem volt képes a kizsákmányolója részére komoly hasznot hajtani.
Be kellett hát vezetni egy olyan trenírozási szisztémát, amely kettős szorításba szuszakolja a munka alapú társadalom dicsőségét feltétel nélkül éltetni képes nebulókat. Egyfelől a gépi komplexitás hatékony kezelésére alkalmas szaktudással szükséges ellátni őket, másfelől meg kell akadályozni önálló gondolkodásukat, nehogy elképzelhessenek egy élhetőbb világot az elébük prezentált kötelezően elfogadandó valóságképen felül.
A „Silent weapons for quiet wars” c. könyv a következőképp értekezik az elit uralkodó osztály szemszögéből ideális oktatási szisztéma kiépítéséről:
Az alsó osztályokat érintő oktatás minőségének a lehető legalacsonyabb nívót szükséges megütnie, így az alsóbbrendű rétegek tudatlansága és a felső osztály értelme közt tátongó szakadék áthidalhatatlanná válik. Ekkora kezdeti hátrány mellett még az alsóbb osztályok legértelmesebb egyedei sem táplálhatnak hiú reményeket az életben elrendelt pozíciójuk alól való kitörésre. Az effajta rabszolgaság nélkülözhetetlen egy viszonylagos társadalmi rend, béke és nyugalom fenntartásához a felsőbb uralkodó osztály szemszögéből.
Míg a század első felében inkább műszak utáni, roppant hitvány nívót képviselő esti tagozatokon és vasárnapi iskolákban butulhattak önfeledten a lurkók (ennek realisztikus ábrázolását lásd Engels „A munkásosztály helyzete Angliában” c. könyvében), addig a századfordulón már filantróp milliárdosok, élükön John D. Rockefeller olajmonopolistával és Andrew Carnegie iparmágnással rendezgették a „jövő nagy ígéreteinek” hathatós elmebomlasztását.
Ezen éra Európájában a poroszos oktatás nyert a maga részére évszázados távlatban megtisztíthatatlan teret, melynek célja tökéletes egyen-információk erőszakos magoltatásával automatizált agyhalott droidokká alakítani a diákokat. Pedig hol voltak ekkor még a napjainkban agyonszidott számítógépek és okostelefonok, melyek állítólag elzombiasítják a fiatalságot…
A XX. század elejére a korábban kizárólag a munkagépek elbutított munkásokkal való kiszolgálásának követelménye újabb elvárások sokaságával bővült, miután az egyre inkább nemzetekké amorfizálódó államhatalmak hatalmas igényeket kezdtek támasztani az alattvalók ideológiai elköteleződésének kicsikarására a hatalom felé.
A tömegoktatás eddigre a munkások betaníttatása mellett átvette a lurkók ideológiai agymosásának feladatát (elsősorban a központi narratívát szolgáló, szelektív tartalmakat bemagoltató irodalom, történelem, filozófia és erkölcs-oktatás által), továbbá felkészítésüket az előttük tornyosuló nyakló nélküli világháborús vérontások végrehajtására kitalált szlogenek és jelszavak skandálásával, az újonnan feltalált propaganda alkalmazásával, az egyre fontosabb szerepet nyerő testnevelés-órák bevezetésével és az uralkodó elit által hirdetgetett korlátos számú állami pozíciókért való versengés megkövetelésével, mely munkahelyek egyben a felfelé mobilitás roppant szűkös csatornáiként szolgáltak.
Thomas Bernhard, a XX. század egyik legnagyobb osztrák írója a következőképp emlékezik meg a kor tömegpusztító oktatásáról, aminek akkoriban százmilliónyi halálos áldozat és még ennél is számosabb romba dőlt élet lett a következménye:
A tanárok a rájuk tanulókként bízott ifjú embereket teljesen mechanikusan és a jól ismert tanári fennhéjázással és a jól ismert tanári érzéketlenséggel PUSZTÍTOTTÁK a tanításukkal, amely nem volt más, mint a felettes állami hatóság által számukra előírt bomlasztás és rombolás. (…) Amit napról napra tanítanak és áldozataik fejére borítanak, az nem más, mint bárgyúság és betegség és valójában olyan évszázadok óta rothadt TANANYAG MINT ELMEBETEGSÉG, amelybe minden tanuló gondolkodása szükségképpen belefullad.
…A természetellenes oktatás roncsolja az emberi természetet és eltávolít minden természetes szellemi fejlődéstől, így az iskolák „az emberi természet rothasztását szolgálják, és itt az ideje elgondolkodni azon, hogyan lehet megszüntetni ezeket a rothasztóközpontokat.
Ekkoriban kiváltképp a zsenik iszonyatosan szenvedtek az uralkodó, legtöbb helyütt immár kötelezővé tett pusztítási szisztémától. Ismerhetjük mindannyian Albert Einstein példázatát, akit magániskolába kellett áthelyezni, hogy tehetségét kibontakoztathassa. Azonban Thomas Bernhard sem érettségizett le soha, ahogy Thomas Mann és Hermann Hesse sem. Ne feledkezzünk meg József Attiláról sem, akit „elbocsájtott az egyetem fura ura”.
Viszont a sport, a zászlók lobogtatása és szlogenek skandálása az iskolai oktatás szerves részévé vált. Szintén Bernhard:
A sportnak minden időkben és főleg minden kormány részéről jó okból mindig a legnagyobb jelentőséget tulajdonították, szórakoztatja és kábítja és butítja a tömegeket, és főleg a diktatúrák tudják, miért támogatják mindig és minden esetben a sportot. Aki a sportot támogatja, az a maga oldalára állítja a tömegeket, aki a kultúrát támogatja, az maga ellen fordítja őket (…), ezért áll ki mindig minden kormány a sport érdekében és a kultúra ellen. Mint minden diktatúra, a nemzetiszocialista is a tömegsporton keresztül tett szert hatalomra és majdnem világuralomra. Minden államban és minden időben a sporttal tartották féken a tömegeket, olyan kicsi és olyan jelentéktelen nem lehet egy állam sem, hogy ne áldozzon MINDENT a sportra.
A háborúkat követően újfent látszólagos paradigmaváltás következett be, ugyanakkor az oktatási rendszer lényegi működésében és küldetésében sose változott semmi. A cél továbbra is a nyakló nélküli pusztítás maradt.
A XX. század második fele az ún. menedzsment-korszak beköszöntét vonta magával, ahol az állam igazgatását és a magánvállalatok irányítását egyaránt a munkás és uralkodó osztály közé ékelt ún. menedzseri kaszt végezte, akik általában szcientifikus, tényadatokkal, mérőszámokkal és statisztikákkal bőséggel alátámasztott dokumentumokat lobogtatván igazgatták a lakosság eddigre szinte szigorú materialista alapokra helyezett igényeinek kielégítését és szükségletei teljesítését.
Meglepő, de kizárólag eddigre váltak el igazán élesen egymástól a specializált szakágak, és orientálta a diákokat a rendszer mindenféle szakiskolák és technikumok, a tehetségesebbeket gimnáziumok és egyetemek felé. Nyilván itt a tehetség nem valós értelmet és intelligenciát jelöl, hanem az uralkodó osztály érdekeit szolgáló gondolkodás lehető legmakulátlanabb elsajátításának „képességét”.
Hamvas Béla észrevette, hogy a kor oktatási rendszerének valós célja nem az írás, olvasás, számolás képességének átadása, hanem az elbutítás szavatolása oly módon, hogy a betűk és számok sűrű halmaza szintén bevethető legyen a fiatalsággal szemben, mint kötelező érvénnyel elsajátítandó indoktrináció:
Az embert ugyan kötelezően megtanítják írni-olvasni, de csak azért, hogy cenzúrákkal, a nem tetsző iratok betiltásának gyakorlatával, ugyanakkor az írás soha eddig nem tapasztalt vulgarizációjával, napi sajtóval, tömegkommunikációval, képes mellékletekkel, népszerű tudománnyal és ártbrosúrákkal még az analfabétizmusnál is alaposabb dezorientációt, vagyis mesterséges tudatlanságot teremtsenek.
Eddigre a valódi tudomány eltűnt a közéletből, s olyan emberek kezdték ellepni az akadémiákat, akik bár számtalan semmitérő könyv tartalmát fejből bemagolták, objektíve semmit nem tudnak kezdeni ezzel a felesleges és meddő információtengerrel. Az efféle emberek jóval nagyobb veszélyt jelentenek a társadalomra a szabvány proletariátusnál, mivel ők a fertelmes hülyeségüket és butaságukat recés budipapír (diploma) lobogtatásával akár roppant heveny erőszak és autoritás mellett érvényesíthetik a társadalmon.
Ortega hívja fel a figyelmet korunk egy fontos jelenségére, a szakbarbárra. Ő az, aki tudós a szakterületén, de semmi máshoz nem ért. Mindent tud a saját szűk szakterületén, de semmit a világról. Nem tudós, nem tudatlan, hanem tudatlan-tudós, aki nem tudatlan módjára viselkedik a számára ismeretlen területen, hanem a tudós fölényességével. Primitív és roppant tudatlan emberre valló nézeteket hangoztat a tudomány más területein, például a fizikus a filozófia, vallás, művészet, vagy a politika esetében. Ezeket határozottan és önelégülten ismételgeti. Gyakorlatilag tömegemberként viselkedik, ő képviseli a tömegek uralmát, a barbárságot – szakbarbár. Ma sok a tudós, de kevés a művelt ember.
Az efféle típus regnumának egyenes ági következménye a NER rendszere, meg a COVID-riogatás idején beszélni nem tudó dilettáns fogyatékosok által ránk erőszakolt terror-intézkedések sokasága, amelyek legkisebb mértékben sem voltak tekintettel az ezek által kipusztított, földönfutóvá tett, ellehetetlenített és depresszióba, öngyilkosságba kergetett emberek százmillióira. Kizárólag arra, hogy egy randomszám-generátorral gyártott predikció szerint hány emberéletet „menthetnek meg” a globális gazdaság romba döntésével. Megvolt az autoritás, az erőszak, és a terrorisztikus ostobaság következménye a COVID-karantén feloldását követő össznépi anyagi és morális összeomlás képében.
A történelmi érák és XXI. századunk végre megsemmisülésre ítélt pusztítási szisztémája közti szoros összefüggés megértéséhez már csak egyetlen összekötő kapocs hiányzik. Ez pedig a 90-es évektől folyamatosan egyre számosabb módon erőltetett, egyre terebélyesebb könyvek magoltatásának és a diákság szabadideje totális sutba vetésének érája.
A Z-generáció válságáról értekező esszémben már kifejtettem, hogy a külvilágból tévéképernyőkön át a lakosság elméjébe plántált negatív hírek (horror-képregények negatív mentális hatása, gyerekrablások, drogozás, fiatalkori bűnözés) hatására a gyermekeket egyre szorongatóbb intézményi kontroll alá vonták. Ennek kettős hatása az iskolán kívüli foglalkozások lehető legmaradéktalanabb felszámolása, illetve helyettesítése különórák meg szakkörök végeláthatatlan sokaságával, továbbá a kötelezően elsajátítandó tananyag mennyiségének egyre elviselhetetlenebb szintekre srófolása.
Magam sem hittem, amíg nem fogtam kezembe, de szent igaz, hogy anyám 8. osztályos (1979) kémiakönyve alig 100 oldalnyi terjedelmével és szellős szövegrendezésével könnyen abszolválható tananyagot képezett.
Vessük össze mindezt az én (2003-as) tankönyvemmel, ami kb. 30%-kal nagyobb, két és félszer terjedelmesebb (kb. 250 oldal), kisebb sortávot és apróbetűs jegyzetek sokaságát tartalmazó könyv volt. Szerény számításom szerint a mi bemagolandó kémia tananyagunk minimum háromszorosa volt anyám korosztályáénak, ugyanazon tanév alatt.
Egyetemen ugyanezt még szadistább módon játszották, hol a bolognai rendszerre való átállás jegyében a korábban 5 évre rúgó tananyagot minden további nélkül bepréseltek 6 szemeszterbe (3 év) – a mennyiség alig 20%-os megvágásával! Nem véletlen, hogy 93%-nyi diák abszolúte képtelennek bizonyult abszolválni a teljesíthetetlen követelményt, hogy 3 vagy akár 4 év leforgásán belül lediplomázhasson (programtervező informatikus szak).
A 90-es évektől egészen napjainkig tehát az elmepusztítási szisztéma elsődleges céljává a diákság halálos leterhelése vált olyan megjegyezhetetlen mennyiségű, de legalább értelmetlen és használhatatlan tananyaggal, amellyel garantálják a kiégésünket és kiábrándulásunkat ebből a förtelem rendszerből. Egyszersmind soha nem múló kudarcélmények és elviselhetetlen pénzügyi béklyók sorával „ajándékoz” meg minket, kiváltképp a felsülőoktatásban kényszerből elpazarolt évek során. Na de erről majd másik esszé értekezik.
Így jutottunk el végre napjaink totál aberrált, szörnyszülött, elmebeteg és hasznavehetetlen pusztítási szisztémájáig, melynek végletekig kártékony és életet romba döntő hatása a hathatós betörés és idomítás helyett immár a diákság totális önfeladását keletkezteti. S e folyamat következményei igazán sokrétűek.
Kalandozzunk el a hazai állapotok kifejtése előtt a nagyvilág rothasztási szisztémáinak bemutatása felé, mert a legszigorúbb és legpedánsabb szorgalmat megkövetelő országok iskolarendszerei mutatják meg igazán hűen, mennyire gyerekgyilkos folyamat szegény kis lurkók fejét végeláthatatlan mennyiségű eszeveszett baromsággal széttrancsírozni.
