Agyunkban a fizikai és lelki fájdalmat ugyanazon neuronok szabályozzák. Olyannyira így van ez, hogy a magánzárkákba zárt rabok gyakorta fizikai behatás nélküli agyi sérüléseket szenvednek el. Éppen ezért a gazdaságilag rétegzett társadalom a legszorongatóbb, mely a történelemben valaha létezett, ahol az exklúzió, a megszégyenítés, a szabályokat megszegők vagy azoknak megfelelni képtelenek büntetgetése a rendszer stabilitásának záloga. Viszont minél több az egyenlőtlenség, annál nagyobb erőszakkal szükséges azt fenntartani.
Az iskolai és utcai lövöldözések felfutása jelképezi az aberrált rend felbomlásának egyik jól látható jelét. A neoliberalizmus skizotipikus ideológiája, hogy te teljesen egyedül vagy, és öldöklő versenyben kell helytállnod mindenki mással szemben. A felosztás létre hívja a nyertesek és lúzerek kategóriáját. Ha egy olyan fiatalember vagy, aki megérti, hogy soha nem foglalhat helyet a nyertesek között, mit teszel? Győztessé avanzsálod magad egy percre… egy órára… egy röpke pillanatra. Mert győztesnek érzed magad, amikor körülötted mindenki a saját vérében fürdik. Végül megölöd magadat is.
Viszont önmagukban véve a lázadó hangvételű könyvek, filmek, tüntetések tökéletesen elégtelen intézkedések a rendszerszintű változások beindításához. A különféle aktivisták ezért pusztán pótcselekvéseket végeznek, mikor az emberiség szemét úgymond „fel kívánják nyitni”. Még a lázadók sem képesek a rendszeren kívül létezni. Napjainkban igencsak nagy profitra tesznek szert a lázadó irodalom, film, videójátékok kiadói. Ha úgy tetszik, a lázadás maga is beépítésre került a rendszerbe. A mai kor aktivizmusa így pusztán egy reményipar. Amit tesznek, hogy reményt adnak a reményteleneknek. És mint tudjuk, a remény a legyőzöttek drogja. A rabszolgaság (látszólagos) felszámolása, a munkásmozgalmak, az LMBT, egyik se veszélyezteti a rendszer lényegi működését.
Immár az emberiség 1%-a birtokolja a javak 80%-át. A technológiai munkanélküliség mértéke az eget verdesi. Az életfunkciókat támogató rendszerek összeomlóban. Azt hiszed, az emberiség elől örökkön örökké el lehet titkolni az igazságot, hogy a rendszer teszi a világot olyanná, amilyen? A szociális programok kizárólag arra jók, hogy az uralkodó osztályt a helyén tartsák, és ezeket is folyamatosan nyesegetik vissza, miközben a mentális erőszakot felfokozzák.
Vegyük illusztrációnak a már nevezett rabszolgaság intézményét. A rabszolgatartásnak egyetlen célja volt: ingyen munkaerő biztosítása az ültetvények és a kezdeti ipartelepek részére. A mai tankönyvek azt tanítják, a rabszolgaságot megelőző viselkedés volt a rasszizmus, és az általuk alsóbbrendűnek gondolt feketék, alsóbbrendűségük révén lettek rabszolgák. Csakhogy a cél ennél sokkalta profánabb volt.
Kizárólag gazdasági, rendszerbeli oka volt a rabszolgaság bevezetésének. Igazából néhány évszázadon át, míg a narratíva megkérdőjelezésre nem került, egyáltalán nem társult rasszista felhang a rabszolgatartáshoz. Ezt a rendszer evolúciója tette lehetővé, mikor a rendszerből eredő gyarlóságokra kellett keresni egy külső bűnbakot, és ez lett a bőrszín. Pontosabban a feltételezett karaktergyengeség, alacsony intelligencia, stb. El kellett terelni a rabszolgatartást annak pusztán gazdasági jellegétől, és kiszervezni a rabszolgákra a bűnt, ami jelen példázatban nem más, mint a feketék alsórendű volta. Az elnyomás létjogosultságát tehát szellemi-mentális eszközökkel igazolták vissza.
Jelen korunk aktivistáinak ezért egyre inkább a rendszerre és a belőle eredő elnyomásra szükséges fókuszálniuk, nem pedig ahogy eddig tették, egyes emberek vagy intézmények ténykedésére, vagy hogy ők maguk és tevékenységeik elfogadásra, elismerésre leljenek a rendszer képviselőitől.
A rendszert támadni viszont roppant kockázatos vállalkozásnak minősül, mivel az minden szinten úgy védi magát, akárcsak egy valódi élő organizmus. A példa kedvéért tételezzük fel, hogy egyszer csak felbukkan egy valóban rendszerváltó erőnek titulált mozgalom. Akkor mi van? Megjelennek majd a politika színpadán, mely színpadot teljes mértékben az elüzletiesedett média irányítja. A rendszer végül teljesen felzabálja, magába integrálja vagy elfojtja a rendszerváltónak kikiáltott mozgalmat.
George Orwell egy érdekes jelenséget figyelt meg a „haves and have nots” viszonylatában. Ha a tömegek megértik a rendszer működését, minden törekvés a rendszer integritásának megőrzésére irányul, melyek a lázadókat az élet természetessége elleni támadásként állítják be a fel nem ébredt publikum előtt. Ők a terroristák, bűnözők, gyilkosok, fosztogató csőcselék. Még több rendőrség, börtön, megfigyelés, kontroll szükséges a kordában tartásukhoz. A tömegek saját maguk követelik majd ki a biztonságuk bebetonozását célzó intézkedéseket, hogy nyugodtan visszatérhessenek a munkahelyeikre folytatni a gombok nyomogatását.
Azonban az erőszakos represszió szisztémája mára nyilvánvalóan csütörtököt mondott. A XXI. századra a rendszer több erőforrást emészt fel a maga hegemóniájának biztosítására, mint amennyit a természet pótolni tud.
Az univerzális szűkösség ama vallási dogma, melyre a kapitalizmus épül. Eszerint az erőforrások roppant szegényesek (pláne az emberiség létéhez nélkülözhetetlen dolgok, mint élelem, fedél, mobilitás lehetőségének biztosítása), ezért minden egyes betevő falatért keményen meg kell dolgozni. Tabunak számít, hogy egy igazságos, fenntartható társadalmat létre lehet hozni a szűkösség doktrínája nélkül. Éppen ezért az egyre sűrűbben felbukkanó problémák, mint pl. a nyomor nem a rendszerből erednek, hanem a lakosság attitűdjéből, akik szánt szándékkal szabotálják az alapvetően tökéletes szisztéma olajozott működését.
A piaci rendszer ugyan végtelen fogyasztást forszíroz, hogy egyre több felesleges munkahelyet lehessen létrehozni, amelyekhez még több fogyasztás társul. Mégis, a szisztéma vezérelve mind a mai napig az ún. piaci részesedés doktrínája maradt, mely kimondja, hogy csakis és kizárólag egymás rovására gyarapodhatunk. Ez a malthusi örökség esszenciája.
A hiány gazdaságának leküzdése pedig olyannyira nem áll az uralkodó elit érdekében, hogy napjainkban nagyságrendekkel több pénzügyi forrás jut a marketingre, médiára és a rendszer hegemóniáját erősítő propagandára, mint kutatás-fejlesztésre.
A mi vs. ők dichotómia fenntartása hathatós segédkezet nyújt a rendszer hegemóniája megerősödésének, mely megosztási módozat szinte minden belső és külső társadalmi csoport ellen bevethető.
Mindezt a rendszer tökéletesen normálisnak látja, hiszen hol látunk egyenlőséget példának okáért az állatvilágban? Senki sem születik egyenlőnek.
Talán az emberi minőség fokmércéit nem az állatvilágból kéne levezetni. Az emberek különböznek az állattól. Más és már értékekkel, gyengeségekkel jönnek világra. A társadalmi egyenlőség célja ezen különbözőségek működésének megértése. De te csak azon egyetlen kitétel szerint különböztetnéd meg őket, hogyan rivalizálnak egymással az üzleti világban.
A modern kapitalisták szerint valamilyen rendezőelvnek léteznie kell a szűkös erőforrások igazságos elosztására. És a természet ezt a rendszert hozta létre. Akik elérik a piramis tetejét, megérdemlik a hatalmat. Nem feltétlen azért, mert különbek másoknál, hanem mert erre választotta ki őket a természet.
Szóval a természet a pszichopatákat választotta ki, hogy irányítsák a világot. Mert az uralkodó osztályt napjainkban leginkább e tulajdonság jellemzi.
Ha ez a rendszer valami csodával határos módon felbomlana, pusztán idő kérdése, hogy valaki megpróbálja a hatalmi hierarchiát visszaállítani. Valahol mélyen a rabszolgák nem szeretnének szabadok lenni. legfeljebb új rabszolgatartókat kérnének maguk fölé a mostaniak helyett, vagy szeretnének ők is rabszolgatartókká válni. Hierarchikus rendszereink stabilak maradtak a történelem folyamán.
Legalábbis az elmúlt mintegy tízezer évben ez volt az illúzió. De a földművelés felfedezése előtt nem ez a szisztéma dívott. Az emberiség történelmének 99%-a egyenlőségen alapult. Persze ezek nyilván mind primitív vadászó-gyűjtögető törzsek voltak, akik rovarokkal táplálkoztak, s nem tömörültek civilizációba.
Ám napjainkban is léteznek szétszórtan ilyen törzsek. Köreikben egyenlőség uralkodik. Várható élettartamuk nem sokkal kisebb a miénknél, mindez úgy, hogy nem részesülnek az úgymond vívmányainkból. Nincs uralkodó, hierarchia, egyenlőtlenség. Saját kultúrával rendelkeznek. Az állítás, hogy a mai társadalom sokkal civilizáltabb volna, legalábbis kétes igazsággal bír.
Erre persze úgy reagálnak korunk kapitalistái, hogy hát, akkor fogd magad és barátaidat, majd menjetek ki az Amazonas erdőibe kiélni az utópisztikus fantáziátokat. Amit az ő állítólagosan fejlett kultúrájuk elpusztított. E „civilizáció” a teljes élővilágot hanyatlásba taszította a szentséges végtelen fogyasztás nevében. A vadászó-gyűjtögető kultúrák ama mintapéldányai az emberi változatosságnak, melyek felülírják a malthusiánusok által kitalált homályos biológiai determinációkat.
A földművelés megváltoztatta az emberi életet, mert egy olyan vívmányt hívott létre, mely megváltoztatta az evolúciós pszichológiánkat: a gazdasági többletet. Erőforrások tömkelegei gyűjthetők, halmozhatók, raktározhatók személyes előnyök biztosítására. És ez vezetett el a napjainkban megkérdőjelezhetetlen hatalmi és hierarchikus viszonyok kialakulásához.
A földműveléshez először is szükségünk van megfelelő minőségű földre, illetve néhány kiszolgáló építményre. A termőföld minősége azonban területről területre változik. Ha bőséges a termés, minden rendben. Ám elegendő egy rosszul sikerült szüret, és a szisztéma felborul.
Ha van cserealap, esetleg cserélhetnek más nemzetekkel élelmiszert. Ám ha cserealap sem áll rendelkezésre, nem marad más, mint a rablás, vagy invázió. Ám közben mások jelentős készleteket halmozhatnak fel, melyek biztosítására létrehozzák a katonai védelmet, a tulajdonjogot és az ezt biztosító jogintézményeket. Kialakul az egyenlőtlenség. Jelen civilizáció minden eleme: a magántulajdon, a nemzetállam, az intézményes háború versengéshez, egyenlőtlenséghez, hierarchiához vezet. Ez tökéletesen kiszámítható esemény.
Az emberiség túl régóta vergődik ebben a csapdában, nem is beszélve a dominanciára és státuszra való törekvésről. A gyerekek arra a kérdésre, hogy mi szeretnél lenni, ha felnősz, ezt felelik: gazdag és híres. Azok a nemzetek, melyek ezen értékeket helyezték piedesztálra, a legboldogtalanabbak. Az emberek, akik tudnák, kik is valójában, merre tartanának, mit tennének, elvesznek a társadalom felé mutatandó kép bűvöletében.
Hogy zajlott az elnyomás történelme, hogy a hierarchiát helyben tartsák? kezdjük a pénzzel.
A pénz a rabszolgaság új formája. Minden elemében elválaszthatatlan a régi rabszolgatartástól, kivéve, hogy a pénz által végtagjainkra vert láncok láthatatlanoknak tűnnek, és a rabszolgatartó-rabszolga viszonyában megszűnt a közvetlen személyes kapocs.
A XX-XXI. századokban a pénz a gazdaság fő instrumentuma volt. Ahogy keletkezett és mozgott, volt az elnyomás fenntartója. Ilyen bank nevezetű dolgok voltak. Bement hozzájuk az ember, aláírt egy szerződést, melyben a felvett pénzösszeg visszafizetésére tett ígéretet. Ezután a bank létrehozta a pénzt a semmiből. A szó szoros értelmében ezen banki hitelek nem nevezhetők kölcsönnek. A bankok nem is adtak kölcsönbe olyan pénzt, mely birtokukban volt, hanem új pénzt hoztak létre, mely adósságként kezdte életét.
A pénz egyfelől a gazdaságban forgó áruk értékének mérésére szolgált, másrészt egy kötelezettséget testesített meg, adósság képében. Más szóval minden létező dollár olyan dollár, mellyel tartozik valaki egy banknak. Amikor a tartozás törlesztésre kerül, a gazdaságban forgó pénz kivonódik. Ám az embernek nem pusztán a kölcsönt kell törlesztenie, hanem busás kamatot is köteles fizetni mellé.
Az adósságok visszafizetése lehetetlen, hiszen az összes kamatszolgálat teljesítéséhez nélkülözhetetlen pénz egyszerűen nem létezik a rendszerben. Az adósságok disztribúciója viszont más hatást gyakorol a gazdagokra, és mást a szegényekre. A gazdagok csak akkor vesznek fel hitelt, ha azzal gazdasági befolyást vásárolván gyaníthatóan több bevételük keletkezik a kiadásaiknál. A munkás osztály tagjai egyes létszükségleteik biztosítására kénytelenek kölcsönt felvenni, ami előre hozott fogyasztásként nyilvánul meg.
Következésképp a szegények szükségletei megfizethetetlen szintre drágulnak, míg a gazdagok vagy busás többletjövedelmet nyernek, vagy korlátolt felelősségüknek hála játszi könnyedséggel leírhatják bedőlt hiteleiket. Ezen felül gazdasági machinációk egész sorát gyakorolhatják, az offshore-ozástól kezdve a lecsorgó gazdaság propagandájának harsogásán át a munkabérek letöréséig bezárólag.
Ez az adósságra épülő elnyomatás-szisztéma a modern rendszer alapja. Ettől gazdagodnak a gazdagok és szegényednek a szegények.
Persze felmerülhet a kérdés: mi van, ha a hitelrendszer, háború, bűnözés, nyomor mind produktív erők? Az ember vált az egyetlen fajjá, amelynek nincs természetes ellensége. Mi van, ha jelen hierarchikus társadalom pontosan egyfajta belső táplálékláncot képez le? Ha eme váltig hangoztatott malthusi csapda igaz volna, a Föld lakossága soha nem lépte volna át az 1 milliárd főt. Malthus elmélete szerint ugyanis a bolygó eltartó kapacitásának maximális határa ennek környékén lehet, míg történelmileg évezredeken át 300-500 millió fő közt stagnált a Föld humán népessége, egész az 1700-as évek közepéig.
Legfrissebb tanulmányok szerint azonban a Föld elbírna 30 milliárd lakost is, ám ahhoz egy egyenlőségen alapuló társadalmat kell létrehozni pénz és piacok nélkül. Mind a 30 milliárd embernek a mai felső középosztályhoz hasonló életszínvonala lehetne.
A civilizációs betegségek, mint cukorbetegség, szívbetegségek, rák, öngyilkosság visszaszorulhatnának. Még a szegénység örök körforgásának is pápát inthetnénk, mivel a szegénységet nagy részben az alulsó rétegek heveny szaporodása termeli újra, miközben középosztálytól felfelé mindenki a szaporodási késztetéseinek visszaszorítására igyekezik, különben a rendszer működésének hála ők is visszacsúszhatnak a szegény sorba.
Napjainkban az emberiség eladósodása ama ragasztó, ami összefogja ezt a mai társadalmat és lenn tartja a tömegeket.
A valódi hatékonyság (s erről árulkodik a rég elfeledett jelentéssel bíró „economy”, vagyis gazdaságosság szavunk is) a lehető legtöbb és legjobb termék előállítását kellene jelentse a lehető legkevesebb erőforrás feláldozásával. Ám napjaink közgazdaságtana homlokegyenest fordítva működik: irdatlan pazarlással és nemtörődömséggel pusztítja az élő természetet, amennyiben az arra oktrojált kapitalista pusztítás következményeképp jelentős pénzt spórolnak a tőkések. Azaz a gyakorlatilag korlátlan mennyiségben gyártható pénzzel elképesztően fukarul bánnak a tőkések, míg a véges nyersanyagokat, energiaforrásokat, élő munkaerőt nyakló nélkül elpazarolják. Mindehhez a kereslet és kínálat doktrínája kiváló megágyazásul szolgál.
A film egy utópikus jövőképpel zárul, amelyben a XXII. század új emberisége megtanul végre harmóniában élni a természettel, a rendelkezésre álló erőforrásokkal s kiváltképp önmagával, megtanulván a leckét a XX-XXI. századok alatt elkövetett fatális hibákból.
Immár egyedül az értékelés maradt hátra. A Zeitgeist-széria anno a provokatív és sokak részére meglehetősen újszerű (ebből persze nem adódik automatikusan, hogy egyenesen igaz) gondolatok tárháza volt. Ez a forradalmiság az InterReflections-ből egészen hiányzik.
A komplett mozi nem más, mint Peter Joseph 2017-es könyvének humán aktorokkal narrált változata, s ebből adódik mindennemű gyengesége. Nem egyebet, mint Peter Joseph meglehetősen szubjektív szemüveglencsén át közvetített gondolatait hallhatjuk megszólalni a színészek szájából, kiknek egyike sem volt igazán képes megfejteni, mit is várt volna tőle a rendező.
Mindezek mellett a vágás is temérdek kívánnivalót hagy maga után. A film formátuma szerint egyszerre 3 szálon fut a cselekmény: egyikben történészek mesélik el, milyen volt a világ a XXI. században, a másikban két értelmiségi vitázik egy képzeletbeli űrbázison, hogy mely irányba kéne fejlődnie a rendszernek, a harmadik szál pedig az elmondottak illusztrálására szolgáló, mindenféle speciális effektekkel tarkított jelenetek sora. Ezek szekvenciálisan követik egymást bárminemű összekötő kapocs nélkül, vagyis beszélnek, majd vitáznak, végül jön a színjátszás.
A formátum koncepcióhibájából adódóan a komplett film túlontúl terjengősre sikeredett, miközben az egyes jelenetek közt gyakorta hosszú percekre nyúló felesleges átvezetéseket is láthatunk. A vitatkozó színészek meg oly lassan beszélnek, hogy majd megalszik szájukban a tej.
Ebben a filmben a legnehezebben abszolválható és a költségvetés oroszlánrészét felemésztő részek – a színi jelenetek és az azokat megelevenítő speciális effektek – sikeredtek a legütősebbre, míg a hagyományos Zeitgeist-formátumot követő narrációk rosszul vágottak, unalmasak, és túlontúl didaktikusak. Peter Joseph-től nem várnánk ekkora zakót, kinek legfőbb kvalitása, hogy folyton folyvást monologizál.
Összességében képi professzionalizmus meg dokumentarista műfaj megreformálására irányuló erőfeszítések ide vagy oda, a Zeitgeist filmek jobbára összeszedettebbek voltak, és botrányosabbak is. Ez a film kevesebb újdonságot nyújt azoknak, kik időközben beleásták magukat a piros pirulás tartalmak világába, ráadásul a Peter Joseph által kínált megoldások a civilizációs válság felszámolására nem is feltétlen találkoznak még a rendszer vesztesei többségének igényeivel sem.
Mindent összevetve, ez a film legfeljebb érdekes elmetáplálékként szolgál, esetleg tágíthatja kicsit tudatunkat, de semmiképp nem ad át nekünk új paradigmákat egy másfajta életfelfogás követéséhez. Túl sokat kellett várni rá és túl jelentéktelenre sikeredett ez a mű egy valós ütőerő képviseletéhez. Nem véletlen, hogy a film szinte nulla visszhang mellett tűnt el a süllyesztőben, miközben az újra meg újra különböző YouTube csatornákra feltöltögetett Zeitgeist filmek továbbra is milliókat érnek el.
