Talán néhányan közületek még emlékeznek a 2007-2011 között napvilágot látott Zeitgeist trilógiára, mely filmek provokatív témaválasztása és a fennálló társadalmi rendet alaposan kikezdő gondolatvilága alaposan felkavarta az akkoriban még kezeslábasban totyogó internetes videómegosztás állóvizét. Az egyébként meglehetősen amatőr kivitelezéssel büszkélkedő dokumentumfilm-sorozat a szerző, Peter Joseph első hasonszőrű alkotása volt, ami akarata ellenére vált a közbeszéd kereszttüzének megvédendő vagy épp kiiktatandó célpontjává.
A Zeitgeist-trilógiát követően Peter Joseph hiátusba vonult, ám végleg azért nem hagyott fel életműve istápolásával. 2012-ben publikált egy formabontó doku-sorozatot Culture in Decline (Kultúra hanyatlóban) címmel, melyben a bemutatott civilizáció-omlasztó jelenségek, mint a vadkapitalizmus rémuralma, a boomerek förtelmes kapzsisága, a természet elleni halálos hadviselés épp napjainkra váltak halaszthatatlan megoldásra váró hús-vér problémákká.
Joseph 2017-ben publikálta a „New human rights movement”, vagyis „Új emberjogi mozgalom” c. könyvét, melyben egy teljesen az alapokról újjáépített társadalom filozófiai ideáit fektette le. E könyv sajnos kizárólag angolul elérhető, magyarul legjobb tudomásom szerint nem adták ki.
Ez szolgált azonban alapjául a hét év fejlesztési időt követően végül 2020 októberében napvilágot látott InterReflections filmnek, mely címre nem igazán létezik megfelelő magyar nyelvű kifejezés, de olyan világot jelképez, melyben minden és mindenki hat egymásra valamilyen módon.
Eme egymásra hatás mikéntjét és következményeit részletezi a mintegy 3 órán át tartó mozi, mely műfajilag ugyan a dokumentumfilmek népes táborát gazdagítja, egyedi megoldásait figyelembe véve nyugodtan tekinthetjük akár filozófiai témájú művészfilmnek is.
Az értékelésre eme recenzió végén térnék ki, most lássuk a film komplett tartalmi ismertetését, melyet annak kizárólag angol nyelven való elérhetősége végett ejtek meg.
A mozi a fentebb látható szentimentális Mad World feldolgozással nyit, mely kezdőjelenetben egy családi idillt bemutató, tájképekkel díszített jelenetet láthatunk. Ezek a vidáman játszadozó egyedek aztán csakhamar tovaillanó lángcsóvává alakulnak egy hirtelen támadt atomlöket következtében.
Eztán egy roppant provokatív Thomas Malthus idézet következik. Malthus szerint úgy tehetik a jövő társadalommérnökei a legjobbat a világnak, ha az emberiség túlszaporodását korlátozzák a körülményeik pokollá tételével. A városokba épüljenek minél szűkebb utcák, és álljon rendelkezésre minél kevesebb friss ivóvíz, hogy a lakosság létszínvonala romoljon, a betegségek terjedése felfuthasson.
Malthus érvei szerint kétféle rendszerbe épített fékkel lehetséges az emberiséget a meglevő erőforrások keretei közt tartani: pozitív ellenőrzéssel, melyek megnövelik a halálozásokat; és negatívakkal, amikkel lecsökkenthetők a születésszámok. A pozitív kontrollt jelképezi az éhség, járvány, háború; míg a negatívat a születésszabályozás, házasságkötések halasztása és a cölibátus forszírozása.
A film legelső valós jelenete (merthogy formabontó módon színészekkel eljátszatott dokumentarista stílust kapunk) egy Concordia nevű futurisztikus hackercsoport tevékenységét mutatja be, akik XXI. századi Robin Hood-okként gazdagok bankszámláit hackelgetik meg, hogy jótékonysági szervezeteknek adakozzák azok bevételét. A gazdagok ténykedése a kiváltó oka az élelemhiánynak, szegénységnek, automatizációból eredő munkanélküliségnek, amire Malthus szerint az emberiségnek feltétlen szüksége van.
Ebben a műben mindig bárminemű összekötő kapocs nélküli jelenetek közt ugrálgatunk, melyeket a 14. percnél bemutatkozó fiktív interjúalanyok narrálnak. Az itt megnyilvánuló XXII. századi történészek és professzorok (összesen 5 darab) elemzik a történelem XX-XXI. századában fennálló körülményeket.
Ezt eme futurisztikus perspektívából a nagy tranzíció koraként festik le, amelyben a körkörös forgás és fogyasztás doktrínája köré szerveződött a globális emberiség életvitele. E zűrzavaros érában tetőfokára hágott a kizsákmányolás, rasszizmus, szexizmus és a xenofóbia. Az erőszakkal érvényesített központi indoktrinációt és össznépi kondicionálást kulturális hanyatlás és a konstans rivalizálás kora követte, végül maga a politika is önmaga paródiájává silányult.
Hála az égnek most, a XXII. században a demokrácia konszenzus alapú, nem pedig egy kisebbség határozza meg a követendő irányvonalat, ami valójában szavazásos királyságot jelent.
Hajdanvolt barbár korokban a magántulajdon miatt, mely pénzen alapult, minden eladóvá vált. Az emberek gyakran beszéltek morálról és emberi értékekről, de idővel ezek is árucikkekké silányultak. Valójában a vagyonosok uralma érvényesült a társadalom felett, mely rendszert saját haszonélvezői nyilván nem kívánták volna kidobni az ablakon. A materiális jólét szellemi lezüllést hozott, fogyasztási őrjöngésbe és különféle függőségekbe rángatván az emberiséget. Értelmetlen rabszolgamunka, időpazarló bejárás, irodabörtönök papírtologatáshoz, mindezt szükségtelen dolgok megvásárlására és saját státuszuk fitogtatására. Mintha csak egy szörnyű horrorfilmet bámulnánk.
A régi rendszer az emberiség kizsákmányolásán és rabszolgaságon alapult. Nem lehet működőképes társadalmat létrehozni szigorú hierarchiával, az emberek beszélő szerszámokká degradálásával és közben magas morális nívó elvárásával.
Ez a rendszer a XXI. századra annyira felpörgött, hogy több rabszolga élt a világban, mint a történelem során bármikor. A rendszer arra késztette az emberiséget, hogy piszlicsáré előnyökért, pár falatért egymást tapossák. Ez nem egy szabad társadalom, hanem az erőszak és elnyomás szisztémája, mindegy, a felszínen mennyire tűnik gazdagnak.
A következő etapban visszatekintünk a 2059-es évre, amikor a dúsgazdag milliárdosok kiköltöznek az űrbe. Innen kívánják leszerelni az anarchisták lázadását, akik hackercsoportjaikkal egyre hathatósabban dézsmálják a világelit vagyonát.
Az űrbázis vezetője segítséget kér egy technikai szakembertől a lázadások leverésére. A kettejük közt zajló párbeszéd csakhamar egy oktató monológgá változik.
A világ saját maga gyártja a kívülállóit, a terroristákat, hackereket, bűnözőket. A rendszerszintű problémák, melyeket aztán az egyének viselkedésének következményeképp állítanak be, további súlyos bonyodalmakat okoznak.
Az emberiség végzetes zsákutcába jutott, melyből a kiutat vagy a kihalás, vagy a paradigmaváltás jelentené. Az elit nézőpontja szerint a civilizáció hajnala óta a legfejlettebb eszközökkel rendelkezőké volt az előny. Ez az evolúció törvénye. Ha ez pusztuláshoz vezet, hát ez az emberiség természetes útja. Ez nem nihilizmus, hanem realizmus.
Egy civilizáció túlélésének valós sarkalatos pontjai viszont a túlélés mellett bőség teremtése fenntarthatóan és békésen. A földművelés fejlődésével (neolitikus forradalom) egy új korszak köszöntött az emberiségre. Ám ez új problémák megjelenését is jelentette. Az emberiség nem egy gazdaságilag rétegzett társadalomban élésre van tervezve, amennyiben a cél az általános magas szintű egészség és a békés egymás mellett élés.
A kor tudósai arról győzködték magukat, hogy az állandó rivalizálás, versengés az ember egyetlen természetes tulajdonsága. A kulcs viszont az alkalmazkodás. Azt, hogy az alkalmazkodás feltételei mifélék legyenek, az adott kor társadalmi rendszere határozza meg. Ha a struktúra a szűk önérdeket, versengést jelöli ki követendő célként, az emberiség is ebbe az irányba tendál. Ha az együttműködést, empátiát, közösségi működést forszírozza, akkor pedig az emberek ezen értékeket veszik magukra. A neolitikus forradalom előtt az emberiség nem élt hierarchikus társadalomban.
Az egymással versengő, háborúskodó társadalmak tetőpontja az ipari forradalommal érkezett el, és a két nagy világháborúban csúcsosodott ki. A tömeghipnózisnak köszönhetően az emberek megvezethetőkké válnak. Hírnév, szépség, ezekre vágyott az emberiség, mert ezen előnyök biztosítják számára a magasabb pozíciót a ranglétrán. Ám ahogy Krishnamurti mondja: „Egy mélységesen beteg társadalomhoz való alkalmazkodás nem fokmércéje az egyén mentális egészségének”.
Ezért a következő kérdés körbejárását szükséges elölről kell kezdenünk: mi is határozza meg a sikert az emberi civilizációban? Ami biztos nem: a materialista értékrend űzése, mely a korban annyira meghatározó volt, és ami semmiféle összefüggést nem mutatott az egyén stabilitásával és mentális egészségével. Ha luxusházban laksz, méregdrága sportkocsit vezetsz, ritka ékszert hordasz, jól jövedelmező, ám haszontalan foglalkozást űzöl, jelentős vagyont halmozol fel. Miféle bizonytalan, instabil személyiség szükséges ehhez?
A legsikeresebb emberek azok, akik rájönnek, kicsodák is valójában, és hogy tudnak önmaguk által a természeti létezés részesei lenni. Az igazán sikeres emberek nem a celebek, sem nem a materialisták, hanem a minimalisták, akik megismerték az elég fogalmát.
Az egyének spirituális hanyatlása volt a korabeli rendszer fő bűne. Az egymás taposása a szűkösség érzetéből, a konformista működés, hogy egy mások számára elfogadható képet adjunk magunkról, ahol nem az számít, kicsoda is vagy valójában, hanem hogy milyenné akar formálni téged a rendszer.
Ebben a kizárólag szűk érdekcsoportok javára befolyásolt szisztémában aztán mindenki részvételre van kényszerítve. Alan Watts szavaival élve:
A bizonytalan társadalmak a kívülállók iránt mutatkoznak a legintoleránsabbaknak. Annyira kételkednek a játékszabályaik érvényességében, hogy azt mondják: mindenkit kényszeríteni kell a részvételre.
Vajon melyek lehetnek a társadalmi ellenőrzés leghatásosabb eszközei? Törvény, adósság, vallás?
Ezek mind megfelelnek a hatalmi kontroll fenntartására, ám a betörés leghatékonyabb módozatai nem is ezek, hanem a szocializáció. Emberek bizalma a feljebbvalóik szavában. Amikor egy gyermek világra jön, mi határozza meg a természetes viselkedését? Születésétől fogva valamely intézményrendszerre van bízva a nevelése. Bölcsőde, óvoda, oktatás, esetleg vallásos intézmények… Egy olyan világban való működésre vannak trenírozva, melyben az együttérzés gyengeség, az elnyomás viszont erény.
Utóbbi az, ami a túléléshez szükséges. A jelenlegi rendszerben, persze. Amikből gyerekként ki kéne nőnünk: figyelem keresése, hanyag önérdek, manipuláció, bullying, versengés… mindezeket viszont a nárcisztikus, önimádó individualista társadalom végletekig forszírozza.
A felsőoktatásban, a status quo erődjében a természetes érdeklődés már teljesen ki van irtva az emberből, hogy a specializáció irányába terelődjön útja. Így degradálja magát kereskedelmi haszonárúvá. Eme elvárás aztán identitásunkat is átszabja. Nem mások leszünk, mint egy újabb árucikk. A civilizáció eltérítette az emberi törekvéseket az eladás kényszere felé.
A világ egy üzlet… egész addig, míg az emberiség olyannyira bele nem süllyed ebbe a pusztulatba, hogy elkezdi megkérdőjelezni eme előre elrendelt élet értelmét. A felébredésre kezdetben nincsenek eszközök, így drogokban, monitorok előtt, egyéb függőségekben találunk csak ideiglenes menedéket. Siker, hírnév, a jólét illúziója… ezekbe kapaszkodnak az emberek. Egy darabig. Ám a siker egyetlen és kizárólagos fokmércéje, hogy ebben a társadalomban nyertes vagyok-e, vagy pedig vesztes.
Mivel a többség automatikusan veszíteni fog, a külső világban elfoglalt sikertelenségük befelé fordulásra kényszeríti őket. Valamiért nem vagyok jó, változnom kell, hogy jobban megfeleljek a rendszernek. Bármit bevetnek, csak hogy elkerülhető legyen az identitás-krízis. Így aztán észre sem veszik, hogy az őket körülvevő társadalom van tele hibákkal. A logikus végkifejlet az önbecsapás, önteltség (mert én ezt akarom, mert én így döntöttem), delúziók tömkelege.
Ebben a szisztémában még összeesküvésekre sincs szükség, a rendszer önmagát szabályozza az uralkodó osztály által bevezetett mentális és szellemi korlátozások mentén. Az önfenntartó elnyomásból a nagy tömegek soha nem tudnak kitörni.
Az emberek legfőbb vágya pedig, hogy ebbe a rendbe valahogy beilleszkedjenek. Önbüntetés, esetleg mások megregulázása, ha mindez nem sikerül. A hovatartozás vágya egész életüket meghatározza. A nem megfelelően illeszkedő egyének nem kaphatnak megélhetést, munkát. A legfontosabb fokmérce a társadalomban ezért a személyes reputáció. Az extremista lázadások komolytalanok. Mögöttük nem áll komoly társadalmi támogatottság, az identitászavaros egyedek meg maximum pólóra nyomtatva nyilvánítják ki elégedetlenségüket, semmint valós forradalmi tettekkel.
A társadalmi hovatartozás legfontosabb fokmércéje ezért a konformizmus. A beilleszkedés vágya. Ez a folyamat önfenntartó, stabil módon biztosítja a rendszerszintű elnyomás örökké tartó körforgását.
Amíg az emberek fel nem ismerik, hogy a komplett szisztéma egy ócska bohózat, rabjai maradnak a kitalált és erőszak, manipulációk sora által érvényesített hierarchiának.
