Akad egy népszerű tévhit a valóságfüggő peonok elméjében, miszerint a virtualitás és az online jelenlét egy láthatatlan kalitkába zárja az emberiséget (kiváltképp a fiatalságot). Őket aztán szükséges visszarángatni a rideg realitásba, nehogy véletlen felfalja őket a gépi algoritmusok fullasztó árja, aztán benne ragadjanak a részükre gondosan előkészített mátrixban. Mert akkor jaj nekik, hiszen Klaus Schwab a netkábelen át settenkedik be az ő hálószobájukba chipet ültetni a fejükbe.
Milyen érdekes, hogy ennek a „virtuális börtönnek” a valóságát szinte soha senkinek esze ágába nem jut megkérdőjelezni. Nem hívjuk tetemre az álspirituális sarlatánokat, hogy rákontrázván ostoba állításaikra kérdőre vonjuk az ő képzelgéseiknek érvényét. Hát én most megteszem.
A leleplezés apropóját egy Zero Hedge-en publikált írás nyújtja, melynek szerzője szerint a millennium időszakában tömegesen elterjedt technológiai vívmányok az életünk megváltásának mantrájával házaltak, ám azok kiváltképp az emberek mentális állapotára gyakorolt esetleges negatív hatását tagadással, ködösítéssel és PR-kampányokkal fedte el a technológiai elit.
Ennek hála aztán fiataljaink a 2010-es években bezáródtak egy virtuális kelepcébe, amelyben fizikailag, szociálisan és érzelmileg egyaránt leválasztásra kerültek embertársaikról.
Ebben a láthatatlan cellában gyermekeink masszív depressziótól szenvednek, miközben a fél világ hasonszőrű fiataljaival versengésre kényszerülnek a népszerűségért és a lájkokért. Közben szexuális ragadozók és bullyingolók hada kergeti őket a mentális zavarok változatos felhozatalába. A szociális média és a fiatalok mentáliszavar-járványa közt erős korrelációról beszélhetünk, hiszen pont 2010-12 között, az okostelefonok felfutásától és a szociális média térhódításától indult meg az ő tömeges leépülésük.
Ezek a platformok jobbára passzív szórakozást kínálnak, mint rövid videók, szöveges és képes üzenetek, melyeket alkotóik a virális terjedésre optimalizálván készítenek.
A villámgyors kielégülés vágya aztán beavászkodik magánéletünkbe is, mikor egyetlen húzással választunk magunknak partnert Tinderen, vagy egy klikkel érhetünk el temérdeknyi felnőtt tartalmat. Ezeknek hála az ellenkező nemmel való kommunikáció képessége felszámolódik, s a férfiak nem tudnak többé érett és felelős úriemberekként viselkedni, családot fenntartani.
Az ijfak tehát egy átlátszó végtelen verembe záródtak, ami minden korok legsúlyosabb mentálegészség-krízisét hozta magával. Erre való reakcióképp meg kell akadályozni gyermekeink hozzáférését az okostelefonokhoz és szociális médiához legalább 16 éves korukig, ki kell tiltani a digitális eszközöket az iskolákból, továbbá ki kell zavarni őket az udvarra, ahol szülői felügyelet nélkül játszván elsajátíthatják a függetlenséget.
Vizsgáljuk meg, az internet megjelenése és össznépi mentális leépülés közt vont okság megfeleltethető-e a valóságnak.
A legelső, tényleg élete minden egyes esztendejét csecsemő éveitől fogva képernyő előtt töltő nemzedék a Z-generáció. Az őket megelőző korcsoportok csak jóval idősebb korukban csöppenhettek bele a digitalizáció korába. Vessük össze most a modern online jelenlét elmagányosító, mentális egészségüket sárba taszító hatásának mantráját a megelőző korok fiatalságának állapotával, hátha valami érdekesre lelünk.
Amíg tehát nem otthon játszódtak a gyermekek tabletjeik előtt, azelőtt a különböző nemzedékek egyáltalán nem estek át egységes és mindennemű társadalmi viszonyt átszövő erkölcsi-etikai nevelésen. Kiváltképp nem váltak automatikusan és alanyi jogon tömegével kifinomult úriemberekké, akik szigorú monogám házasságukban rendre kifogástalan eleganciával bántak családtagjaikkal.
Az elmagányosodás napjaink internetnek tulajdonított folyamata közvetlen a II. világháború után indult hódító útjára, amikor a hatalom által kitalált „hagyományos családmodell” doktrínájának megfelelően az embereket valós közösség helyett atomizált, 2 szülő + néhány gyerekből álló egységekre szabdalták.
Ezekben a mesterséges kollektívákban elidegeníthetővé vált egymástól apuka-anyuka, de még a gyerekek is. Innentől kezdetben az egyik, majd mindkét szülőnek egymástól távol eső munkahelyeken volt kötelező dolgozniuk. A munkahely egyben e két atom valós családjának szerepét is betöltötte, s a mai napig úgy hivatkoznak a túlbuzgó főnökök kizsákmányolt alattvalóikra, mint családtagokra, kiknek kívánságai kielégítése érdekében egész életünket feláldozni alanyi kötelességünk..
Az ideig-óráig fenntartott egykeresős modellben az eddigre monoton külvárosokban szellősen szétszórt asszonyok odahaza elmagányosodván opioid-válságba süllyedtek, miközben gyermekeik szocializációjára e mérnökök tervezte városnegyedek dögunalom ürességében egyszerűen nem bizonyult mód.
Természetesen elkezdtek a fiatalok egyre aggasztóbb devianciák felé kacsintgatni. Első körben az alkohol és a dohányzás vált kötelező össznépi foglalatossággá (az 50-es évek során a nyugati országok nagyjában a 70+%-ot is elérhette a dohányosok aránya!). A 60-as években a kor Instagram-falának szerepét betöltő horror képregények hozták a frászt a szülői közegre, melyek hatására a gyerekek rémálmoktól szenvedtek, és sokan kötöttek ki közülük egy pszichológus szobájában. Eztán jött a fogamzásgátlás feltalálására és a vietnámi háború hatására reakcióképp a szexuális szabadosság, mellette a fennálló szürke VALÓSÁGBÓL VALÓ KICSATLAKOZÁS heveny vágya, első körben pszichedelikumokkal.
Herbert Marcuse filozófus tana szerint az objektív valóság hatalom által elénk festett kikezdhetetlen képe egy igazi lélekbörtönbe zárta az embereket, kiknek kizárólagos funkciójuk lehet az életben az alkalmazkodás és a fogyasztás.
Miután a kérészéletű hippiforradalom leverésre került, a vesztes boomerek az egyelőre gyerekcipőben járó számítástechnika felé fordították vigyázó tekintetüket. De előbb meg kellett küzdeniük a 70-es években az idegen cukrosbácsik végletekig hiszterizált jelenségével. Aminek hála az addig szülői felügyelet nélküli szocializációt lehetővé tevő játszótereket bezárták, a gyerekek kötelező iskolai tartózkodását nagy mértékben meghosszabbították, a tananyag és órákon kívüli foglalkozások mennyiségét pedig addig növelték, mígnem a 80-as / 90-es évek fordulójára elkezdett a fiatalság depressziójárványban agonizálni.
A mentális zavarok mértéke a 90-es évek legelején döntött abszolút csúcsot, majd onnan szép lassú csökkenés következett be egészen a 2010-es évek elejéig, amikor megint növekvőbe fordult a tendencia.
A 80-es évek legvégén született meg az idea, hogy amit az emberek ebben az elnyomó, opresszív világban nem valósíthatnak meg, mert a hatalom ellehetetleníti őket, azt mind kiélhetik majd egy olyan ún. dematerializált térben, amelyen át nem tud a hatalom utánunk nyúláldozni a veséink leverésére, nem tudja elhallgattatni szavainkat, nem állhatnak még országhatárok sem a közlendő üzeneteink terjedésének útjába.
Így érkezünk meg néhány kisebb kitérő kanyar után a digitális forradalom korába.
Mielőtt nem volt számítógép meg internet, volt viszont ideológia meg központi propaganda, addig az emberek egymást mészárolgatták lefele a lövészárkokban. Mindezt holmi romantikus (=virtuális) vágyképek, víziók kedvéért, melyeket a korabeli diktátorok (=vezérlő algoritmusok) plántáltak az emberek elméjébe.
Amíg nem Pornhub-on húzogatták fütyijeiket a fiatalok, meg Tinderen a potenciális partnereket jobbra-balra, addig valóban kivonultak a valóság szférájába ismerkedni. Hogy aztán ott kéjgyilkosokként, pedofil sorozatgyilkosokként, kislányokat csábítgató cukros bácsikként, elmebeteg stalkerekként, családon belüli erőszakolókként keltsék a rettegést a női nem képviselőiben.
A virtuális valóságok és metaverzumok térhódítása előtt az emberek varázsfőzetekkel, gombákkal, LSD-vel, alkohollal, tudományos-fantasztikus irodalommal távolították el magukat a valóság világától. Akiknek minderre mélyszegénységük vagy a szigorú szülői kontroll okán nem bizonyult módjuk, azok rendkívüli eséllyel süllyedtek elmebetegségbe. Pedig senki nem diszlájkolta a Facebook-posztjaikat.
Summa summarum, a lélekgyilkos, depresszív, monoton, dögunalom valóság világából való menekvés vágya minimum évszázadok óta meghatározza komplett létünket, és akkor még nem is orientálódtunk a középkori babonák meg ókori mítoszok világa felé. Tudták-e, kedves kockafejezők, hogy a Facebookon terjedő „rémhírek és tévinformációk” előtt a valósághoz oly fanatikusan ragaszkodó falu népe komplett települések asszonytársadalmát irtotta ki, akikbe heveny skizofréniás rohamaikban boszorkányságot projektálták? Vagy hogy az anyarozs hatására százezrek hallucinálgattak meg táncikáltak önfeledten jobbra-balra, pedig egyetlen mesterséges intelligencia algoritmus sem vezérelte azok elméjét, sem nem generált részükre absztrakt képeket?
Tehát az ún. valóság világa a hajdanvolt szebb korokban sem keletkeztette soha a kötelező össznépi alkalmazkodás objektív, pláne erélyes fokmércéjét. Most már csak annak vizsgálata szükséges, valóban a szociális média gerjeszti-e a fiatalság depresszióját és nihilizmusát, nem-e valami más turpisság rejtezik a folyamat mögött?
Induljunk ki elsőnek a virtualitás világának valóságban, azaz képernyőn át megnyilvánuló, látható-hallható jelenségeiből.
Ezek ugye különféle képek, hangok, szövegek formájában öltenek testet, melyek a fogyasztás módjától eltekintve az égvilágon semmiben nem különböznek a régi korok mozijaitól, fotográfiájától, propaganda-folyóirataitól. Amikor a legelső mozifilm (Egy Vonat Érkezése) megjelent, az emberek rémületükben kifelé igyekeztek menekülni a vetítésről, mert nem szoktak még hozzá az újdonsághoz.
A valóságból való menekülés ideája legalább kétszáz éves, gazdagon dokumentált történelemmel bír, s abban a korban indult meg, amikor a napjaink „függőséget generáló” elektromos instrumentumainak egyike sem létezett még. Az emberek forradalmi hévvel felvértezett része akár halni is kész volt a kizárólag elméjében élő utópia-vágykép érvényesüléséért.
Mit ad ma ezzel szemben a virtualitás, amelyben voltaképpen mások fantáziaképeinek elhintett csíráiból élünk? Az interneten közvetített illúziók, gondolatok sokasága nyilván mind visszavezethetők valamely humán alkotóra. Olyannyira így van ez, hogy még a mesterséges intelligencia sem hozott tényleges újítást a szisztémába, hiszen az pusztán sokmilliárd példánynyi szöveg / képanyag bemagolásával képes bármit is alkotni.
Ennek tényével igazolják vissza a valóságfüggő zombik a virtualitás úgymond képzeletirtó és kreativitáspusztító létét. Vessük össze a máshonnan képzeletet, ideákat merítő tiktokker életét egy úgynevezett realistáéval. Mit látunk? Az emberek jelentős többsége abszolút nem rendelkezik önálló képzelőerővel. Mi jutott hát ki nekik a maguk idejében a depresszív valóság elleni küzdelemben fegyvernemül? Ilyenek: alkoholizmus, kábítószer, öngyilkosság, erőszak, gyilkolási hajlam, háborúskodás, ellenségeskedés. A virtualitás falazott kertjén kívül ragadt emberek rabolnak, gyilkolnak, pusztítanak. Az internetezők békésen élnek.
A dialektikus materializmus korában, amikor rádió, tévé, telefon, pláne számítógép nem létezett még, az emberek MI-generálta virtuális valóságai az anarchista-kommunista-kapitalista-konzervatív pamfletek által beléjük táplált utópiák voltak. Ezek megvalósulásáért az emberek véres háborúkat vívtak akár saját testvéreik ellen. A nyakló nélküli öldöklés vágya mintha a mai fiatalságból hiányozna. Ezért nevezik a mi nemzedékeinket erkölcstelenebbnek a megelőzőeknél?
A virtualitás tehát felsőbbrendű intézmény a lélekgyilkos realitáshoz képest. Hogy miért? Örülök, hogy megkérdezted! Íme a teljesen őszinte válaszok!
Az internet jobbára filléres vagy ingyenes szórakozást kínál, szemben a valóság megfizethetetlen áraival. Senki nem megy csődbe, mert elgyümölcsgépezte a családi büdzsét, kivéve ha virtuálisan is elgyümölcsgépezi a család bevételét. 🙂 Immár évtizedes távlatban nem érti a belpesti lippsi értelmiség, miért nem mennek fel az elégedetlen falusiak Pestre tüntetni, amikor az aktuális kormány mélyszegénységbe taszítja őket? Eszükbe sem jutott a helyes válasz: tán azért, mert túl szegények hozzá. A kajaárak fatális elszabadulása előtt egy oda-vissza buszjegy + BKV napijegy az emberek csaknem egyhavi ételét ütötte ki volna a szájuk elől, és akkor még nem is beszélünk arról, hogy egy esetlegesen elhúzódó tüntetés után nincs hol aludniuk.
Tehát akik az állítólagos valóság világában zombulnak, hogyhogynem semminemű viszonyt nem ápolnak a realitással.
A mai világban az emberek vagy kommunikálnak virtuálisan, vagy sehogy sem. S máris megérkeztünk a második kedvenc vesszőparipámhoz. E vád szerint az online interakciók bűvkörében élő fiatalok nem tudnak a való életben diskurálni, embertársaikkal összerázódni, külső elvárásokhoz alkalmazkodni.
