A Black Mirror „Nosedive” c. epizódjának megjelenése óta jól tudjuk, s mindannyiunk elméjébe alaposan bevésődött az online világ sötét homályából előbukkanó hörgő-tomboló söpredék csürhe igényei kielégítésének fővesztés terhe mellett kötelezően elsajátítandó vágya. Mi lesz, ha valaki egy csúnya kommenttel illeti munkánkat, leszólja a személyes blogunkon elhintett gondolatainkat, vagy letöröl minket Facebook-ról, mert nem tetszik neki, amit megosztunk, és mert annyira hülye, hogy felfogni sem képes: lehetséges kikapcsolni az általunk nem kedvelt személyek követését, nem szükséges azonnali hatállyal letagadni, hogy valaha is ismerősök voltunk?
Sokak számára jelképez súlyos traumát a fenti dilemma, kiváltképp amennyiben felvetjük mellé az esetleges társadalmi exklúzió esélyét is. Például amikor a HR-es néni ránézvén a Facebook profilunkra nem válaszol az önéletrajzunkra, vagy YouTube-csatornánkat megsasolván küldik ki a „sajnos ön túlképzett” kategóriájú válaszukat. A közvetlen rokonság / család köréből érkező manipulációkról már ne is beszéljünk, akik vödörben fetrengő rákok módjára igyekeznének minket belerángatni a pokol legmélyebb bugyraiba.
A következő bölcs útmutatásom a spontán verbuválódó online rögtönítélő bizottság lekenyerezésére mintegy két évtized felhalmozódott tapasztalatait összegezvén nyújtja át részedre az emberek kegyének hathatós elnyerési módját.
Jól figyelj, mert az alább elhangzó tanácsom alapjában rengeti meg az embertársaiddal való hathatós együttélés módozata kapcsán óvodás korod óta beléd plántált univerzális nézeteidet.
A kérdés tehát: mit tegyél, hogy megosztott kontentjeid, gondolataid a világháló sötét zegzugaiban klaviatúrapüfölgető random látogatóid ezrein át saját baráti, rokoni, ismerősi hálózatodig bezárólag mindenki szeresse és elismerje, vagy legalább erőteljes negativitás kinyilvánítása nélkül elfogadja azokat? A helyes, életedet megváltó válasz pedig így hangzik:
Az égvilágon semmit nem tehetsz az embertársaid kegyeinek elnyeréséért és tetszésük kisajtolásáért.
Minél hamarabb hajlandónak bizonyulsz letuszkolni torkodon eme meglehetősen radikális igazságot, akár súlyos gyomorégések árán is, annál előbb gyógyulhatsz ama beteges képzelgésedből, hogy neked az arc nélküli prolik vagy akármilyen gyűlölködő ismerősöd kénye-kedve kiszolgálására volna szükséges fordítanod életed minden létező, ám megfelelési vágyad tetőzésének hála napról napra egyre csak fogyatkozó energiáját.
Akármit is csinálsz, legyen szó akár tényleg a legpozitívabb gondolatok közléséről, rendre mindig megjelenik a színen ama rég nem látott cimbora, elfeledett távoli rokon, vagy életgyűlölő késztetései kiélésére törekvő vadidegen, akik lesavazzák munkádat, belepofáznak a mondanivalód tartalmába vagy annak fogalmazási módjába, kitörölnek Facebook-ismerőseid közül, unfollow-olnak vagy akár meg is fenyegetnek, hogy ha még egyszer merészelsz igazságot vagy téged foglalkoztató gondolatokat közzé tenni az interneten, hát jól megnézheted magad, amikor túlontúl hatalmasra fuvalkodott arcod kicsikét átfazonírozásra kerül.
Szóval minél előbb tisztába kerülsz e kegyetlen ténnyel, annál hamarabb kezdhetsz kigyógyulni a söpredék kritikájától való, születésedtől fogva beléd vert függőségedből.
Voltaképp az online térben való hathatós működésedhez legalább a közösségeddel végzett kommunikációd terén szociopatává kell válnod. Addig szükséges gyakorolnod eme működésed, míg immár az égvilágon semminemű érzelmi reakciót nem váltanak belőled ki a trollkodó csürhe beszólásai.
Egyáltalán nem mondanám erre, hogy könnyű feladat volna, sőt: hosszú éveid mennek rá, mire jól nevelt vegetatív szobanövényként tettleg is el merészeled kezdeni a kritikusaid pokolra küldését. De mégis ez az út: vagy megtanulod nyakló nélkül hinteni (tartalmaid típusától függően) a boldogságot / izgalmat / megvilágosodást / lázadást gerjesztő kontentjeidet, mit sem törődvén a terméketlen kritikus szólamokkal, vagy te is azon veszed észre magad, ahogy elődeid nemzedékéből szinte mindenki, hogy nyájas udvariasságodban képmutatóskodsz ama rokonaidnak, főnökeidnek és feljebbvalóidnak, akiket a hátuk mögött lámpavasra húzatnál.
Te is nagy boldogan és lobotomizált elmével vehetsz részt a mesés munka alapú társadalom gerjesztette dolgozói Paradicsom építgetésében önfeledt neisegyékezések kíséretében az embertársaid felé, miközben ebben az elleplezett földi pokolban töltött nyomorúságos életed minden egyes percét halálosan gyűlölni fogod, s minden egyes napnyi túlélésedet kizárólag ama ígérvény mozgatja, hogy ma este is jól elláthatod a baját egy gondolkodni, kreatívkodni, alkotni merészelő tartalomgyártó embertársadnak a klaviatúráddal.
A te fajtád miatt lett volna ildomos meghagyni az egyirányú kommunikáció kizárólagosságát, mint tévé, rádió, vagy sajtó, mert az ezek terében megnyilvánuló személyekkel szemben a magad alá hugyozásaid közepette rázogatott öklödtől eltekintve az égvilágon semminemű fegyvert nem vethetnél be a gondolatokat közlők megzabolázására.
Az aljadék, söpredék társadalom azért gyűlöli vehemensen az autentikus, önálló gondolkodásra és autonóm cselekvésre képes embereket, mert a 8 milliárd személy által kötelezően elsajátítandó össznépi színjátszás és képmutatás világában nem szeretnének önazonos embereket meglátni. Akik hogyhogynem merészelnek úgy megnyilvánulni, ahogy gondolkodnak és éreznek, ahogy személyiségük azt diktálja, s nem fojtják el identitásukat odahaza rendre minden egyes nap a képernyő előtt benyakalt fél liter pálinkával.
Jobb ha tudod – s ha nem hiszel nekem, hát temérdek fájdalmas élmény és elvesztegetett életév árán magadtól is rájössz – hogy a világ legnagyobb hiábavalósága megfelelni az őrjöngve hömpölygő tömeg követelményének. Aki ezzel mégis megpróbálkozna, annak életútja végső állomásává a skizofénia vagy a korai koporsó válik.
Akik ugyanis személytelen kritikákkal, trollkommentekkel, erőszakos fenyegetőzésekkel illetnek téged, azok tényszerűen az életet kívánják elfojtani és megsemmisíteni.
Azt akarják, hogy te ne létezz.
Minden létező megnyilvánulásuk a létjogosultságod eloszlatására és az identitásod visszautasítására irányul. Máskülönben elfogadnának, legfeljebb a nekik nem tetsző 1-2 tulajdonságodat emlegetnék fel, vagy kérnének fel a javítására. De sosem ezt teszik, hanem kívánják, hogy szűnjél meg. Ugyanez igaz pepitában az önéletrajzaidat futószalagon szemétbe vető HR-es fruskákra. Nem igaz, hogy ők keresik a szorgos és tanulékony munkaerőt, vagy hogy némi plusz tapasztalattal / képzettséggel megfelelhetsz az elvárásaiknak. Ők, mikor nemet mondanak neked, a komplett identitásodat utasítják el. Azt aki vagy.
Ily körülmények közepette pedig egyenesen élet-halál kérdése a szabad megnyilvánulás lehetősége, mert hiába a depresszióval teli folyamatos önostorozásunk a minket gyűlölő és létünket elutasító aktoroknak való makulátlan megfelelés óhajtására, elképzelhető, hogy nyerünk a rendszerbe való sikeres belerothadásunkkal három árva petákot, de elvesztünk egy komplett életet, melyet esetleg netántán érdemes volna leélni.
Tehát – nyilván hosszú éveken át szükséges részedről ennek gyakorlása – ne törődj az elmarasztaló kritikákkal, a trollokkal, a söpredék csürhe ítélkezésével, mert rajtuk az univerzális ítélet bélyege. Csakis azt közöld, olyasmi tartalmakat tegyél közszemlére, amelyek kinyilvánítására te határozott belső késztetést érzel! Egy szavadat se változtasd meg, egyetlen gondolatod élét se csorbítsd ama negatív gondolat mentén, hogy „jaj, mit fognak szólni mások, ha mindezt kiteszem”! Szarjanak szögesdrótot.
Majd jól megbírságolnak, nem vesznek fel dolgozni, nem lehetsz lobotomizált elméjű rabszolgája a Moloch-nak? Micsoda szörnyű tragédia! Majd leszel akkor szolgája a korlátlan öröm és jólét birodalmának. A munkájukat meg dugják fel a rabszolgatartók a fostos valagukba.
