Mesedélután következik, ahol felfedem, miféle hosszadalmas és elviselhetetlen traumák nyomán fordultam szembe a rendszerrel. Előre bocsájtom, hogy ezt összeírni, felvállalni és aztán pláne publikálni beletelt jó néhány hónapomba, és testem kb. minden porcikája tiltakozott ellene, de az elmondottak nyomán reményeim szerint mindenki jól érti majd, miért vált halálos ellenségemmé a munka alapú társadalom és konkrétan ez a rendszer. És hogy objektíve is miért nem mehet ez a világ tovább, miért van szükség kataklizmikus erejű változásokra.
Enyhe mértékű inspirációul szolgált számomra Kaló Jenő személye, kinek véleménye szerint csak mert az ő szüleinek lesöpörték a padlását, ő maga pedig a népnyúzó Bokros-csomag elszenvedésére kényszerült, ezért az ő jogos ajándéka, hogy élete végéig az ő cerelmes kis Viktorkája nyerjen, különben ő hazátlanként elhagyja az országot. Az általa mondottak nyomán tökéletesen világos, hogy eddig is hazátlan volt, csak még saját magának sem igazán meri bevallani, mert a nagy igazságok takargatása és förtelem hazugságok feltekert erővel harsogása ennek a mocsadék rendszernek a kifejezett jutalmakkal illetett esszenciája. Az se baj az öregeknek, hiszen maguk is elmondják, hogy szarnak az utódaik jövőjébe, itt és most nekik legyen meg minden, így a Kaló Jenőnek az unokái féltésének álságos dajkameséjével takarózni igazán hiteltelen kifogás az aljasságai visszaigazolására.
Ez a poszt nem a sajnálat, káröröm, vagy kéretlen ostoba olvasói tanácsadások terepe, így aki beszólogat, vagy próbálja eme igencsak ritkaságszámba menő kitárulkozásomat felhasználni a megalázásomra és további tönkre tételemre, az igencsak maga alatt vágja a fát. Minden egyes ilyetén akciójával még tovább fogja gyorsítani a fosadék rendszere összeomlását, amelynek szelektív módon és kézzel osztogatott kegyeitől függ az ő hitvány létvitelének fenntartása, fattyai és rendszeráldozat embertársai korrumpálása és szabadulhatatlan posványban tartása.
Kezdjünk is bele. A képek természetesen mind kizárólag illusztrációk.
Rövid változat
2012 szeptembere és 2017 januárja között a Budapesti Corvinus Egyetem gazdaságinformatika BSc képzésére jártam önköltséges levelező szakon. Péntek délutánonként és szombaton kellett bejárni, eredeti terv szerint kb. 3 hetenként.
Az első év viszonylag rendben eltelt, habár kezelhetetlen anyagi létbizonytalanság lett úrrá rajtam, miután előzőleg minden pénzügyi tartalékom kimerült, munkát (főleg egyetemi tanulmányaimra hivatkozással) szülővárosomban nem kaptam, a családom velem együtt több mint egy éven át mélyszegénységi küszöb alatt tengődött. Apám, ki a tandíjam finanszírozását peckes orral elvállalta, rendre jelentős késéssel adta azt oda, a részére tett könnyítési ajánlataimat elutasította, és később ő maga is sokat tett azért, hogy az egyetem elvégzésére tett erőfeszítéseimet kudarc koronázza.
Voltaképp a nevezett időszak során egész családom ellenem szegődött, s így is maradt szinte minden egészen 2016 legvégéig, amikor a veszteségekkel immár mit sem törődvén elmenekültem onnan, mert fogyatékos elnyomásukat nem bírtam elviselni, s miattuk mentális állapotom 2011 végétől (amikor nagyszüleimhez kerültem) folyton folyvást rosszabbodott, mígnem teljesen összeomlottam lelkileg.
2013 nyarán klinikai depresszió lett úrrá rajtam, öngyilkossági tervekkel karöltve, majd 2013 szeptemberében megfenyegetett a munkaügyi központ, hogy fogadjam el egy felajánlott logisztikai ügyintéző OKJ képzést, különben kitörölnek az álláskeresők nyilvántartásából. Ezt más lehetőségem nem lévén elfogadtam.
2013 őszétől így egyszerre két képzést is végeztem, miközben beavászkodott a képbe a címbeli főszereplő, életem pokollá tevője, Orbán Viktor.
Orbán megesküdött a Corvinus elpusztítására: csődbe akarta azt vinni, hogy sameszaival vegye át az intézmény irányítását. Ez 2019-re fejeződött be teljesen, amikor a Corvinust alapítványi fenntartásba helyezte. A komplett folyamat párhuzamban zajlott a CEU ellehetetlenítésével és elüldözésével, de nyilván előbbi sztorija sokkalta gazdagabb sajtóvisszhangot kapott.
Orbán színre lépésével eluralkodott a Corvinuson a fejetlenség. A tanári kart és a tanulmányi irodát – miután nem tudták fizetni őket – kényszerűen kirúgták, helyüket ad hoc tartott órák váltották fel a környékbeli vállalatoktól összelasszózott menedzserek ebédközi szüneteiben, akik véletlenszerűen átjöttek vagy nem jöttek át a meghirdetett óra tematikájának megfelelően oktatni minket, illetve vizsgáztatni.
Az eleddig fixen betáblázott órarend teljesen szétesett, évfolyamunk minden tantárgya külön hétvégére került, s nem tudhattam előre, de a bepótolandó buktatós tárgyak (mint az analízis, vagy marketing, lásd utóbbi kifejtését a hosszú változatban) szintén külön hétvégékre estek a megtartott vagy épp elmaradt órákhoz képest.
Egy éven belül az órarend mellett a vizsgarendszer is tökéletesen szétesett, megjelentünk megadott helyen és időpontban mondjuk 50-en, hogy aztán senki ne jöjjön vizsgát tartani. Ezeket természetesen későbbi alkalmakkor be kellett pótolni.
Ekkoriban zajlott a dél-balatoni vasútvonal felújítása és a 4-es metró építése is, amiknek hála másfél éven át oda és vissza egyaránt 4-5 órámba telt az utazás, szinte az összes hétvégémet vonaton vagy buszon töltöttem, és heveny pénzhiányomnak hála sem a pesti barátaimmal nem tudtam találkozni (és visszaköltözni sem tudtam hozzájuk, mert Pesten sem válaszoltak a munkáltatók az önéletrajzaimra), sem az utolsó szemeszterek során minden órán megjelenni.
2014 szeptemberében lezárult a logisztika tanfolyam, melyet kiváló eredménnyel végeztem. Ezután szerettem volna ismét, utoljára Pesten állást keresvén visszaköltözni a barátaimhoz, de a nagyszüleim megtagadták a támogatásomat (apámat viszont készséggel kisegítették, aki az összes kölcsönbe kapott pénzt elverte).
2015 elejére világosan láttam, hogy nagyon nagy a baj, és a rendszer el fogja lehetetleníteni a létezésemet. A Corvinus szétverése miatt ömlött ki a pénz a kezeim közül, temérdek plusz és további traumatikus élményeket keletkeztető kiadást vert rám a rendszer erőszakkal (ezek listájáért lásd a hosszú változatot). De ami a legrosszabb, visszamenőleg a mi évfolyamunkra kötelezővé tették a szakmai gyakorlatot, aminek kapcsán a tanulmányi szerződésünkben külön ki volt emelve, hogy levelezősöknek nem kell végezniük. És ez nekem így volt jó, mert a diplomával a zsebemben inkább vállalkozni szerettem volna.
A Corvinuson készséggel elmondták, hogy nem tudnak a Balaton környékén nekem szakmai gyakorlati helyet szerezni, költözzek vissza Pestre, amely akcióra addigra már nem maradt pénzem. Apámmal próbáltam szakmai gyakorlati helyet szereztetni, de ő minden határidőből kiesett, s miután már végképp nem lehetett 2015 nyarára gyakorlatot befogadtatni, végső kétségbeesésemben, s mert a NAV elkezdte behajtani rajtam az elmaradt TB-t, kiváltottam egy KATA-s adószámot, mellyel az volt a célom, hogy talán az ilyen filippínó virtuális asszisztensekkel versengvén valami minimális összegű távmunkás megbízást össze tudok kaparni mogyoróért.
Ám innentől már gyakorlatilag nem voltam ura a magam idejének, s utóbb a gondolataimnak sem. Nem tudhattam, hogy a Corvinuson a legizzasztóbb és legbuktatósabb tárgyak pont a végén jönnek, ráadásul a véletlenszerűen megjelenő óraadók annyi beadandót oktrojáltak ránk, hogy nekem személy szerint az összes időm elveszett az aktuális félévi tantárgyak teljesítésében, a megelőző évek néhány szabvány buktatós tárgyának (végül kivétel nélkül sikeres) abszolválásában, a szakdolgozat írásában és az utólag és visszamenőleg kifejezetten a mi évfolyamunktól előírt szakmai gyakorlat teljesítésében.
2016-ban immár semmi időm, sem lelki erőm nem maradt a csekély pénzkereseti tevékenységem istápolására, s nagyszüleim eddigre összesen három alkalommal tagadták meg nekem a segítségnyújtást, hogy visszakerülhessek Pestre a barátaimhoz dolgozni. Apám új nőt szerezvén magának elköltözött (ő intézte végül a szakmai gyakorlatomat, de amilyen állapotban voltam addigra, sajnos nem mentette meg a diplomámat), nagyszüleim egyre elviselhetetlenebb lelki terrorral sújtottak, és még a 2011 óta folyamatos (sikertelen) árverezés alatt álló szülői házunkra terhelt követelések rendezését is nekem kellett intéznem.
2016 nyarára egyetlen tantárgy kivételével mindent teljesítettem, miközben a szakdolgozatom is jó értékelés mentén elkészült, de minden pénzem felemésztődött, a NAV a legutolsó vizsgaidőszakom kellős közepén inkasszózott 300 ezer forinttal (később, év végén már 600 ezerrel), és innentől fogva a legutolsó, személyes megjelenést követő tárgy teljesítésére is képtelennek bizonyultam, mert nem tudtam bejárni, ennyi pénzem sem maradt, hogy ezt megtehessem. Magával az inkasszóval nem veszett pénzem, mert eddigre már az utolsó fillérnyi pénzem is elköltöttem, s immár gondolkodni sem voltam képes a tevékenységem további fenntartásáról, teljes egészében elvesztettem a magam élete felett a kontrollt.
2016 telén kaptam egy legutolsó látszat-lehetőséget, amikor egyik akkori pesti (felszínes ismeretségű) ismerősöm ideiglenes jelleggel ingyen befogadott, de eddigre sajnos már véget ért a szorgalmi időszak és megmondta a tanár, hogy nem fog senkit vizsgán átengedni, aki nem megy be az óráira. Így végül bár 4 tárgyfelvétel, de egyetlen sikertelen vizsga után kirúgtak az intézményből, a rendszer pedig hajléktalanságra és éhhalálra ítélt. Az ismerősömről kiderült, hogy egy személyiségzavaros narkós, s miután körülöttem minden összeomlott, ő is belém rúgott még egy utolsót.
2017 februárjában másik (anyai) nagyanyám fogadott be magához, akivel szegénységben tengődvén hosszú évekig nem voltam képes lépni meg dönteni semmilyen kérdésben. Soha többé állást nem mertem keresni, nehogy az eddigieknél is jobban megaláztatván éhen döglesszenek, vagy belekergessenek az öngyilkosságba. A Revolife megalapításával saját lelki állapotom és (kizárólag szellemi értelemben) létszínvonalam gyógyulásba fogott, de nagyon hosszú idő telt el, mire merészeltem újból megnyilvánulni.
2017 óta nem hiszem többé, hogy a szorgalom, az erőfeszítés valaha meghozza a gyümölcsét, a munka szentsége pedig a legutolsóbb mocskos állati tömeggyilkos eszmény, amely valaha megszületett.
Ennyit röviden, a hosszú változatban természetesen az itt homályosnak tetsző részek is felfedésre és alaposabb kifejtésre kerültek.
Bár az egész családom mindent megtett az életem pokollá tételéért, maga Orbán Viktor (kinek személye a komplett közvetlen rokonságom orgazmikus seggnyalásának tárgya) lehetetlenítette el közvetlenül részemről az egyetem elvégzését, mert mindennemű szegénységem, nincstelenségem és a mélynyomorba taszító munka antihumánus rendszerének való kitettségem ellenére szűkösen bár, de maradt volna erőforrásom a diploma megszerzésére.
Csak az elmúlt ősszel számoltam ismét össze az orbáni terror tombolásának személyemre vert költségeit, immár tökéletesen tiszta fejjel, s veszteségeim még a korábban előzetesen kalkulált végösszegeket is messze felülmúlták. Összesen 700 ezer forintom veszett oda 200 ezer Ft-nyi pénzügyi tartalék, 450e Ft megfizetetlen rokoni kölcsön és további 50 e Ft hiány (ennyi hiányzott az egyetem befejezéséhez) képében.
Bár nevezett összegnél is több emésztődött fel, amennyiben figyelembe vesszük még a kevéske ellentételezés nélküli szülői-rokoni segítséget (mint fuvar, szakmai gyakorlatom utáni járulékok megfizetése apám részéről, szűkös kaja biztosítása), nyugodt szívvel elmondhatom, hogy az engem közvetlen érintő keserves és elhordozhatatlan veszteségek több mint felét az Orbán Viktor verte rám erőszakkal, anélkül hogy ő személyesen ismerne engem vagy a rendszerből való végső kiesésem napjáig személyét bárminemű kritikával vagy rossz kívánsággal illettem volna.
Hosszú változat
Kálváriám voltaképp gyerekkoromban kezdődött, amikor anyám, néhány távoli rokonom heveny bólogatása mentén zseniként megbélyegezvén engem olyan nyomorúságos erőszakterror alá helyezett, hogy folytonos óbégató erőszak, fenyegetőző elnyomás és igencsak eltúlzott büntetések terhe mentén kényszerített a neki tetsző életpályára, ami általános iskolában a matekversenyek végtelen árján való részvételtől (illetve előkelő helyezések abszolválásától) a későbbi tanulmányi helyeim (gimnázium, egyetem) ellentmondást nem tűrő önkényes megválasztásáig terjedt.
Így kerültem 2007-ben az ELTE IK programtervező informatikus szakára, ahol két hónap után tudtam, hogy nincs semmi keresnivalóm. Egyszer egy gyakorlati órán annyira nem értettem semmit a tananyagból, hogy életem első idegösszeroppanását elszenvedvén sírva telefonáltam haza anyámnak, hogy ott szeretném hagyni az egyetemet, és átmenni következő évben a vagy a sokadik lehetőségként választott könnyűipari mérnök, vagy – amennyiben a lehetőségek engedik – a szívemnek kedves bölcsész szakra.
Anyám igazán „erélyes” érvelés mentén szerelte le aggályaimat, a mai napig szó szerint tudom idézni, annyira megragadt bennem:
Kisfiam, ha otthagyod az egyetemet, akkor kitagadunk a családból, kidobunk az utcára, és mehetsz amerre látsz!
Így aztán dicstelen egyetemi éveim végeláthatatlan kínszenvedéssé, igazi lelki agóniává fajultak. Anyám úgy adta elő a dolgot, mintha apám is be lett volna avatva a folyamatba, ám mint később kiderült, nem volt.
Időközben jött a 2008-as válság, szüleim többé nem tudták (igazából nem is akarták) egyetemi tanulmányaimat pénzügyileg támogatni, ezért hát napi szintű kiszolgáltatottságban tengődtem, majd kényszerből felvettem a diákhitelt.
Ennél a pontnál bedőlt a szüleim sevizahitele, aminek létéről egészen odáig nem is tudhattam, mert eltitkolták előlem. Azért én is boldog adósává váltam a szüleim bedőlt sevizahitelének, mert egy adósságrendező hitelt kötöttek az én nevemben is valami privát pénzügyi vállalattal. E szerződés aláírására elfelejtettek meghívni, ehelyett anyám eldicsekedett, hogy odahamisították az aláírásomat.
Nem sokkal a szerződéskötést követően apám otthagyta anyámat, innentől anyám a korábbiaknál is használhatatlanabbá vált a felmerülő gondjaim-bajaim istápolására.
Innentől teoretikus lehetőségként sem fogalmazhatódott meg bennem az egyetem otthagyása, mert apám távol volt, anyám otthon fagyoskodván önmaga ellátására is képtelennek bizonyult. Voltaképpen ha merészeltem volna ily körülmények közepette otthagyni az egyetemet, az egyetlen opció a hajléktalanság vagy éhhalál lehetett volna részemre.
Be voltam ragadva egy olyan intézménybe, amelyben teljesen magatehetetlenül vergődtem, és a megoldhatatlan problémáim kezdték fokozatosan a személyes életvezetésemet, végül mentális állapotomat is felemészteni.
2009 tavaszán meghalt anyám, és felmerült bennem, hogy végre elhagyhatnám az egyetemet. Ezt két dolog akadályozta: továbbra sem volt hova visszamennem, közben a szülői házamat elkezdték a végrehajtók (rendre mindig sikertelenül) elárverezni, és az egyetemen már benne voltam a harmadik évben, ami azt jelenti, az általam választott szakot kizárólag fizetős képzésben abszolválhattam volna, amire meg nem telt.
2007-ben még sajnos nem volt meg a kellő pontszámom a bölcsész képzés választására, ám a Gyurcsány által bevezetett tandíjnak hála feltételeztem, a következő évben nagyban meg fog csappanni a felsőoktatásba jelentkezők száma, így a felvételi ponthatár is lejjebb megy. Ez így is történt, bekerülhettem volna.
Anyám viszont másképp látta, s nem is tudtam meggyőzni őt igazamról. Halála előtt néhány hónappal-héttel számon kértem, hogy következmények nélkül (talán az utolsó féléveket fizetni kellett volna) átnyargalhattam volna bölcsész képzésre, de ő ezt miért nem engedte. Ekképp válaszolt (ezt nem tudom betűre pontosan idézni:
Hát ki gondolta volna, hogy ez lesz?
Szerényen megjegyezhettem volna, hogy mondjuk én, de nyilván nem lehetett szabad akaratom. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a kisiskolás koromtól fogva kibontakozó családi, aztán rendszerterror eztán fog csak igazán elszabadulni.
2009 végén megpróbáltam szociális támogatást igényelni az egyetemtől, amelyhez egy komplett paksaméta papírt kértek – csakhogy visszautasították a támogatást, mert apám nem tudta igazolni a munkanélküliségét. Még egyszer mondom, apám egy fillérrel nem támogatott 2008 ősze óta.
2010 nyarán döntöttem el végleg, hogy immár a várható veszteségekkel sem törődvén ott hagyom az egyetemet. Ez ama sérelmem mentén következett be, hogy az egyik legfontosabb programozás tárgyból azért húztak meg a szemeszter végéig 4-es átlagom mellett (beadandók + ZH-k alapján), mert a záróvizsga gyakorló feladata ama legutolsó óraanyagban szerepelt, amelyre nyomatékosan a saját szájával (tudom, mert bent voltam előadáson) kimondta az oktató, hogy annak anyaga nem szerepel majd a vizsgában.
2010-11-ben még de jure diákként elmentem egy olyan teljes munkaidős diákmelóba, ahol tudtam egy kevéske pénzt félretenni, ezzel párhuzamban beiratkoztam a Corvinus egyetem gazdaságinformatikus képzésére, önköltséges és levelező tagozaton, egy év halasztással (akkor még lehetett ilyent kérni).
Az élet (vagy inkább a halál) ekkor közbeszólt: apám visszatért az életembe, és felajánlotta, hogy menjek vele Németországba dolgozni. A főnököm az ő nője lesz, padlót kell rakni napi tíz órában, fizetésem 2000 euró/hó. Bár a munkához nem értettem, soha nem volt üresjáratom egy percnyi se, mert nekem kellett intéznem mindennemű hivatalos ügyet, plusz még a lakhatást is, magában a melóban meg az összes időm elment a következő lakás kitakarításával és a padlók felhordásával az emeletekre.
Egy hét után kirúgtak mindannyiunkat, aminek volt egy nyílt, meg egy igencsak elleplezett rejtett kiváltó oka. Hivatalos indoklás szerint az apám nője nem tudott hatékonyan kommunikálni a megrendelővel, és bár a munkánk minőségével meg voltak elégedve, a munkatempó elmaradt az elvárttól. Ennek oka (íme a háttér), hogy apám dolgozott már néhány hónapon át egy másik, szintén magyar brigádban, és nagyon nem vette jó néven az ex-főnöke az ő „árulását”, hogy külön brigádot szervez. Így az lefizette a német munkaszervezőt (nem tudom a titulusát, de aki a padlórakásra kijelölt lakásokat kiosztotta), hogy akadályozza meg tevékenységünket. Az egyetlen, amire konkrétan emlékszem, hogy rögtön legelső napunkon jónéhány órán át nem volt ragasztó, ezért meg se kezdhettük a padlórakást egy egész délelőttön át.
Apám nőjéről meg kiderült, hogy előzetes állításával ellentétben egy mukkot nem tud németül, a végén már nekem kellett telefonálgatom az ő főnöke felé is, holott határozottan és jó előre jeleztem neki, hogy az én német tudásom nagyon megkopott, és nem fogok tudni neki mindent elintézni. Ennek ellenére viszonylag sikerrel álltam a sarat, aminek oka, hogy a Budapestről hazaköltözésem és a Németországba utazás közti három hónapnyi szünetben napi 5-6 órákon át tanultam újra a német nyelvet egy gyorstalpaló tankönyv alapján.
Ám az én szorgalmam és akkor még úgy-ahogy meglévő teherbírásom elégtelennek bizonyult az áldatlan helyzet megfordítására. Apám nője nyilván minden befektetését elvesztette, de ami ennél is rosszabb, hogy nem fizetett ki, sőt, lenyúlta a magammal vitt kevéske kis pénzmagot is. Holott hivatalosan bejelentett munkaviszonyban dolgoztunk. Ennyit a gazdaságfehérítésről.
Innentől életem legsötétebb időszaka következett, ahol az út mindig csakis és kizárólag folyamatosan lejjebb és lejjebb vezetett.
Másfél éven át mélyszegénységi küszöb alatt agonizáltunk öreganyáméknál, ahová a szülői ház elnéptelenedése végett a még iskolába járó öcsém is korábban beköltözött. Apámnak nem volt munkája, én szerettem volna Pestre visszakerülni a barátaimhoz, de válaszra sem méltatott önéletrajzaim nyomán automatikus éhhalálra és hajléktalanságra voltam ítélve. Egy idő után már csak helyben próbálkozhattam, szintén nulla sikerrel. Arra sem volt pénzem, hogy egy buszjegyet megvegyek mondjuk állásinterjúzni egy másik városban.
Nagypapám nyugdíjából éltünk, aki egymaga tartott el ötünket, mert öreganyámnak nincs nyugdíja (nem gyűjtötte össze a szükséges minimum 15 év munkaviszonyt). 2012 tavaszáig, 6 hónapon át internetünk sem volt odahaza, mert a Telekom ADSL vonalai beteltek, és a kábelnetet csak eddigre vezették be.
2012 szeptemberében változtak az állapotok, noha csak a felszínen. Apám 2013 elején kapott munkát a legalja helyi rabszolgatelepen. Ennek nyomán én meg öcsém is jelentkeztünk oda, öcsém szakmai gyakorlatra, én rendes (betanított) munkakörbe.
Az egyetem megkezdésének lehetetlen problémája végül úgy oldódott meg, hogy apám nagy mellénnyel kijelentette, hogy ő majd finanszírozza a tandíjamat, magát a bejárást és tanulmányaim lefolytatását pedig – mily csodás lehetőség – az újból rendelkezésre álló diákhitellel fedezhetem. Ezt csak az első két évben tehettem meg, mert utána az ELTE-n elvesztegetett keserves és felesleges éveim miatt kifogyott a keret, de azért nem estem kétségbe, hiszen részemre is nyitott lett az út a magasságos atyaúristeni munka világába. Onnantól meg nyilván abból is fedezni tudom a költségeket.
