Habár említettem futólag az egyik, Kína gazdasági hanyatlásával foglalkozó esszémben a Kommunista Párt által központilag betiltott szomorúság hírét, mindez oly hihetetlennek tűnt részemre, hogy nem vállaltam annak komolyabb fejtegetését. Most kiderült, hogy nemhogy nem kacsáról van szó, de olyan, egészen szofisztikált és orwelli húrokat harmonikusan pengető törvényhálózatról, amelyet roppant ironikus módon egy szélsőjobboldali libertárius blog szerzője mint igencsak pozitív példát hozott fel a kapitalizmus miatt egyre nihilistábbá és depressziósabbá váló – elsősorban fiatal korú – népesség személyes érzéseinek és mentális kríziseinek megrendszabályozására.
A vonatkozó bejegyzés szerint a kínai pártállam cenzorai mostantól felfokozott hevenységgel üldöztetik a negatív érzelmi felhangokat gerjesztő blogposztokat és szociális média bejegyzéseket, illetve azok közlőit, akiknek van merszük a gondolkodás nélkül hetvenórázgató agyhalott zombi munkatársadalom törvényileg kikényszerített boldogságát megkérdőjelezni.
A hatóságok máris megbüntettek két bloggert, akik a kevesebb munka és kevesebb nyomás életmódját hirdették: egy influencert, ki szerint a házasság és családalapítás mellőzése jelentős pénzügyi megtakarításokat keletkeztet; illetve egy kommentátort, aki összehasonlítván a kínai munka alapú társadalmat a nyugaton dívó létmóddal az előbbi minőségét rosszabbnak ítélte.
Ezek az influencerek nem kispályás tollnokok és szónokok voltak: mindketten tízmilliós követőtábort tudtak maguk mögött – már amíg a pártállam ukázára ki nem ebrudalták őket a platformokról.
A szelektív tiltások mellett idén szeptember végén átfogó virtuális tisztogatási kampányt rendelt el a Kommunista Párt, melynek keretében törlik az „extrémen pesszimista hangulatot gerjesztő” bejegyzéseket, a kemény munka hiábavalóságáról szóló értekezéseket, és az egyéb közhangulat-rombolóként számon tartott posztokat. A Kommunista Pártot kritizáló profilokat csak azért nem üldöztetik kiemelt figyelemmel, merthogy azokat eleddig is hivatalból tüntette el a pártállam, olykor hús-vér gazdáikkal együtt.
A kicsit részletesebb New York Times híradásból kiderül, hogy az elérhetetlenné váló lakásárak és házépítésre vonatkozó egyre betarthatatlanabb és elviselhetetlenebb törvények kritizálói szintén szabálysértési vizsgálatok alatt állnak. Egy mikroblog-platform 1200, az állam egyébként nem létező jóléti szolgáltatásait vesézgető felhasználó fiókját függesztette fel.
Egy autószerelőből avanzsált influencer a szegénység és egyenlőtlenség felfutásának nyilvánosság elé tárásáért kapott banhammert, ki a cenzorok véleménye szerint meggondolatlan cselekedetével nyugatimádatot hajtott végre.
Egy másik influencer, eredeti foglalkozásában magántanár azt fejtegette, hogy a szegényebb háztartásokból származó gyerekeknek esélyük sincs felemelkedni, mert az elitbe vagy értelmiségbe tartozás feltétele a megfelelő emberi és politikai kapcsolatok ismerete. Természetesen ő is elhallgattatásra került.
Szintén karhatalmilag üldöztetik az iskolai étkeztetés hiányosságait, a kormányzati ügyintézők foghíjas költés-elszámolási módszereit kritizáló és a „konteós” tartalmakat megfogalmazó posztok közlőit.
A Kínai Kommunista Párt hivatalos angol nyelvű sajtókiadványa, a The People’s Daily hasábjain közölt vezércikk szövege szerint eme újszerű kampány célja, hogy ne terjedhessenek többé pesszimizmust gerjesztő, a hatalom tekintélyét aláásó tartalmak a szociális médiában. A Kínai Kibertér Adminisztráció (KKA) szerint a fő törekvés az elsősorban online burjánzó negatív érzelmek jobbítása.
A hazug boldogság és elégedettség kötelező követelményét egyre több ország üti át a fejünk fölött erőszakkal akár a pártállami csinovnyikhad, akár jó pénzen korrumpált pszichológusok, akár megvásárolt celebek és influencerek hada révén. E förtelem métely elborzasztólag hat minden olyan reális gondolkodású és széles látókörű értelmiségi részére, aki akár történelmi példák, akár vallási szövegek nyomán képes megfejteni, mi következik ezután. Röviden összefoglalva: tömeges, össznépi nyomorúság, szenvedés, halál.
Na de ne rohanjunk ennyire előre. Fejtegessük még több, a nagyvilágból éterbe érkezett példázat nyomán, milyen irányba vezet ténylegesen a hamis pozitivizmus eszményével és hazug boldogság erőszakterrorjával megerősített vadkapitalizmus kényszerű imádóinak sorsútja.
Következő állomásunk, Dél-Korea társadalmának keserves agóniájáról már kanyarintottam anno egy kedves kis esszét, most egy magyar nyelvű videó kínál újabb löketnyi inspirációt az abban foglaltatott gondolatok tovább szövögetésére.
A Szöul városának csaknem központjában fekvő Mapo-híd az öngyilkosjelöltek kedvenc Mekkája immár hosszú évtizedek óta. Innen tökéletesen belátni ezernyi felhőkarcoló, nyüzsgő utca, lenyűgöző turistalátványosság nyomán, mit veszít az egyszeri, kapitalizmus kényszerű bárgyú mosolyainak hadával mételyezett mélydepressziós áldozat az élete sutba vetésével. S eme lenyűgöző szépségű látkép megbámulása után immár renyhe kétségeket sem táplálván döntésük helyességében vetik le magukat önfeledten a mélybe.
Mivel százával ugrándoztak lefelé e hídról az öngyilkosjelöltek, kitalálta a pártállam, hogy e remek turistalátványosság hírére rossz fényt vető áldozatok számának visszaszorítására valamit tenni kell. Ezért hát 2012-ben megbízták a monopolkapitalista Samsung vállalatot, hogy találjanak ki valamit a szabad piac lobotomizált boldogságában önfeledten vergődni többé nem képes személyek meggondolásra serkentésére.
A Samsung kreatív csodabogarai pozitív és inspiráló üzenetek sokaságát közvetítő LED-falak tucatjait helyezték ki, melyeket olykor szélesre tátott vigyorú családok és mosolygó kisdedek képei is tarkítottak. A korlátra ragasztott villódzó szalagokba épített mozgásérzékelők jelezték, amikor valaki ugrani kívánt, s egyből száguldoztak feléje a segítő szándékú készenléti mentálhigiénés szakemberek mellett az inspiráló mantrák és pozitivista vágyképek hadai.
A vállalat munkatársai állami elismerések garmadája és globálissá terebélyesedő sajtófigyelem mellett nemzetközi díjak tucatjait is besöpörték. 2013-ban, a szabad piac nem mindennapi innovációjának bevezetését követő első teljes évben hatszor annyian vetették magukat a mélybe, mint egy esztendővel korábban.
Ez jellemző minden kapitalista törekvésre az életünk „megjobbítására”. Nem érdekli őket, tényszerűen le se szarják, hogy mi a problémánk ezzel a világgal. Ehelyett erőszakkal, manipulációval, olykor nyílt fenyegetőzések mellett keresztülvernek rajtunk egy olyan disztópiát, amelynek alakításában egy szavunk sem lehet, viszont mindennemű anyagi, fizikai (munkaerő) és pénzügyi szükségletet az ostoba projektjeik megvalósításához rajtunk vernek le. A lóvé 90%-át zsebre vágják, a maradékot úgy szórják ki éhen halás elkerülésére éppenhogy alkalmas alamizsnaként, hogy nagy peckesen a pofánkba vágják: örüljünk, hogy egyáltalán van munkánk, mert különben van száz másik a helyünkre.
Miután a nyakló nélkül ostorozgatott rabszolgahad felépítette a magasságos fáraó követeléseinek megfelelő infrastruktúrát, az jól megveregetteti magát a kifosztott alattvalóival, hogy lám, ezt az egész betonbirodalmat ő húzta fel a saját két kezével. És ezért mi lelkesedjünk feltétel nélkül, hogy mekkora nagy vizionárius zsenik ezek a tévedhetetlen földi isteneink.
Korea tényleges valósága pedig, hogy mire a gyerekeket kiengedik a napi 12 óra kemény tanulást és gyilkos versengést megkövetelő börtöniskolák falai közül, addigra lassan többek elméjében forog gyakorlatilag felülírhatatlanul az öngyilkosság gondolata, mint ahányan valamicske kis létperspektívát ebben a tökéletesen életellenes rendszerben el tudnának képzelni.
Korea szorgos-dolgos népségének egyetlen és kizárólagos lehetősége az iskolai lelki megtöretés után a patkánylyukról patkánylyukra ugrálgatás a fizetések 60%-át felemésztő bérleti díjért, sosemvolt karrierutak hiábavaló hajszolása, hosszas és kimerítő ingázgatás. Nem véletlen, hogy napjaink Dél-Koreája a világ egyik legmaterialistább társadalma, hol egy tinédzser lány vagy fiú részére osztott legértékesebb szülinapi vagy karácsonyi ajándék a plasztikai műtét.
A karrier és családalapítás kettős követelése a hatalom hazudozásaival ellentétben egymást kölcsönösen kizáró választási kényszert jelent. Aki szeretne egyébként fiktív délibáb karriert, annak nem lehet családja. Aki szeretne családot, az éhen hal, mert az életben maradás jogának mindennemű tényezőjét a monopolkapitalista csebolok hálózata kontrollálja, akik nem engedik munkához és jövedelemhez jutni azokat, kik nem áldozzák fel komplett életüket a vállalat oltárán, hanem szeretnék azt felosztani a munka és a családi teendők között.
Tehát a 0,65-ös termékenységet felmutató koreai társadalom kihalása elkerülhetetlenül bele van kódolva a helyi kapitalizmus működési programjába.
Természetesen a pártállam érzékeli a helyzet súlyosságát, s ahogy az lenni szokott, intézkedéseivel tovább eszkalálja a társadalmi katasztrófát.
Ahogy napjaink szinte minden országában, úgy Dél-Koreában is gerontokrata rémuralom honol. Ez a kivénhedt matuzsálem burzsujok uralta politikai rend olyasféle törvényeket hoz a fiatalság ellen, hogy a szüleik beperelhetik őket, amennyiben nem látogatják azokat az elvárt időközönként. Oly heveny erővel érvényesítik e törvényt, hogy párkapcsolatok és házasságok százezrei bomlanak fel a szülőlátogatások és munkahelyi elvárások összeegyeztethetetlensége végett.
A születések számának serkentésére valamikor azt találta ki a kormány, hogy a nők dolgozzák le a szülési szabadság heteit, amolyan kompenzációként a munkáltatót ért kellemetlenségekért. Hála az égnek, volt valaki a pártállam kötelékében valami kis értelemmel felruházva, hogy megvétózza ezt az elképzelést.
Az országszerte kihelyezett propagandaplakátok dumája szerint „A boldogság kulcsa a család”, de a rendszer mégis ellehetetleníti a családi fészek megteremtését. Akinek nem egyetlen és kizárólagos törekvése az ültetvény világának feltétel nélküli szolgálata, az nem maradhat életben. Aki családot akar, annak sok sikert ez irányú vágyai kibontakoztatásához az aluljáróban.
Jól tudják az állami hivatalok bürokratái a probléma gyökérokát, de szigorúan tilos beismerniük: a munka alapú társadalom a közvetlen kiváltó oka a lakosság kihalásának. Ezért aztán mindenféle nevetséges pótcselekvésekkel próbálkoznak a demográfiai katasztrófa szakadék felé száguldó vonatának lassítására, mint állami párválasztó események (ismerős?) és randiappok. Japánban is hasonló módszerekkel próbálkoznak, mert egyebet nem tudnak. Ha a tömeggyilkos munka alapú társadalom diktatúrája helyezkedik szembe az élet áramlásával, akkor egyébre lehetőségünk nem akad, mint hagyni az életet veszni.
Míg Kínában a hagymázas pártállami propaganda és az emberi érzékszervek tapasztalta keserves hús-vér valóság közti ellentét generálja a fiatalság heveny pesszimizmusát, Koreában pedig az élettel összeegyeztethetetlen gyilkos tradíciók és halálkultusz munkatársadalom univerzális diktatúrája, addig más földrészeken az emberiség megmaradását jobbára semmilyen mértékben nem szolgáló, absztrakt társadalmi elvárások és leselejtezésre érett hagyományok a fiatalság tömeges öngyilkosságának kiváltói.
Nunavut és Grönland, egyébként mindösszesen néhány tízezer főt számláló inuit lakossága körében a világ legmagasabb öngyilkossági rátáival szembesülhetünk. Míg Kanada többi részén éves szinten 100 ezer emberből 10 hajt végre sikeres öngyilkosságot, az USA-ban pedig 13, addig Grönland öngyilkossági rátája 85/100.000, Nunavuté pedig kereken 100! A világ második legrosszabb országa, Litvánia e statisztikában 33/100.000-es arányszámot mutat.
Kirívóan magas tehát Nunavut eszkimó népességének halálozási aránya. Immár nem él Nunavutban olyan ember, aki ne vesztette volna el legalább egy ismerősét, barátját, rokonát, testvérét, szülőjét vagy akár gyermekét az öngyilkossági vágyak elleni kétségbeesett küzdelem kudarcában.
S hogy mi az oka ennek a rémisztő mértékben felfutott halálozási hullámnak? Hogy a gúzsba kötött fiatalságot olyan értelmetlen és elviselhetetlen hagyományok, szokások, identitásbeli követelmények és viselkedési kódexek garmadájával vágják agyon idősebb ismerőseik, amely követelmények homlokegyenest ellentétben állnak a kapitalista rendszer részéről az életben maradás jogának kiosztásáért elvárt feltételekkel.
Régen az eszkimók egy életen át békésen elvoltak a fókavadászattal, mert eleve nem is ismerhettek más létutat, nem lehetett nekik az elvárt követelményektől különböző elképzelésük, nem fogalmazhattak meg önálló vágyakat.
Most azonban a rendszer a korábban magától értetődőnek ható létfeltételeiket felszámolta, egyfelől a globális felmelegedéssel, másfelől az önfenntartás helyett bérmunkára kényszerítéssel, harmadrészt a természetes életmódjuk felszámolásával. Például a mai világban fókákra és rozmárokra vadászni egyet jelent a globális társadalmi számkivetettséggel, hogy az ilyesféle akciók nyomán kivetett bírságok és gazdasági embargók hadáról már ne is beszéljünk.
Ily körülmények közepette, mivel a rendszer nyomása erőteljesebb hatást fejt ki a helyi közösség megrögzött szokásainál, a fiatalabb eszkimók kénytelenek volnának évezredek megkérdőjelezhetetlennek hitt tradícióin radikálisan változtatni, neadjisten elhagyni ama közösséget, ami a maga helyzetében immár nem képes a saját megélhetéséről és számának fenntartásáról gondoskodni.
Csakhogy az elmagányosodásra ítélt öregek ellenkezése minden ez irányú törekvést, szándékot, vagy akár rendszerkényszert erőszakkal lenulláz.
Ott állnak ezek a szegény eszkimók egy önerőből kezelhetetlen problémával, a megoldás vagy legalábbis annak látszata felé vezető bárminemű lehetőség nélkül. A végeredmény totális reménytelenség, önfeladás, nihilizmus, végül egyéb lehetőségek hiányában az öngyilkosság.
Az internet népe természetesen totálisan ellentétes irányultságú kéretlen tanácsok osztogatásával okoskodik az inuit népség felé, kiknek élethelyzetét és keserves létharcát egyáltalán nem ismerik. Az egyik csoport szerint a megélhetést immár tökéletesen ellehetetlenítő tradíciók és kötelékek megerősítésével el kell vágniuk magukat a külvilágtól (kiváltképp az internettől), mert a tudatlanság áldás. Amiről nincs tudomásunk (pl. más népek életéről egy jégbe zárt kommuna ellenében), az nem is fájhat. A másik szerint meg nyilván az eleve alkalmazhatatlan egyéni felelősségvállalás lehet a kulcs, hogy a pénz, megélhetés, mobilitási lehetőség nélküli eszkimók fedezzék fel a világot, szépen költözzenek el oda, ahol munka van, akár teljesen maguk mögött hagyván minden rokoni és baráti kapcsolatukat.
Ez a dilemma oly elviselhetetlen és orvosolhatatlan, hogy végül egyébre nem is marad lehetőség e kisközösségek szép lassú elsorvadásánál, majd kipusztulásánál.
A fenti példák három nép fiatalságának megoldhatatlan, reménytelen, szisztematikus ellehetetlenülését és agóniáját részletezték, melynek folyamatai részleteikben eltérőek, ám végeredményben kivétel nélkül ugyanoda futnak ki. Önhatalmúlag rájuk ró a rendszer egy élhetetlen viszonyhálózatot, majd olyan, életenergiájukat több irányból felőrlő kényszereket erőszakol rájuk, amelyeknek garantált lélekhalált kiváltó fogságából objektíve csakis és kizárólag a földi pályafutásuk önkezű bevégzésével reagálhatnak. Merthogy a követelmények egymásnak és saját maguknak is tökéletesen ellentmondanak, s az egyiknek való megfelelés (karrier, családalapítás, hagyományok és tradíciók követése) gyökerében lehetetleníti el a másikból kinyerhető létfeltételek teljesülését (élelemhez és fedélhez jutás joga / egzisztenciális biztonság / lelki, mentális és érzelmi stabilitás).
Természetesen a világ többi részéről is temérdek információt, megnyilvánulást és statisztikát citálhatunk, melyek igazolják a kapitalista társadalom mézes-mázas álboldogsága és a valóság depresszív, reménytelen világa egymásnak ellenfeszülő sziszifuszi párharcát.
