Annyira komolyan veszik a japánok a munka becsületére keresztelt szélhámos hazugságot, hogy mind a mai napig a lakás és munkahely közt zombiként támolygó emberek ezrei hullnak el évente az egészséges (lehetőleg minél inkább 0-hoz konvergáló) mértéket nem ismerő heveny munkavégzésük következtében. Ezek a hirtelen, gyakran egyik pillanatról a másikra bekövetező elhalálozások hűen megmutatják, miféle mesés jutalmakkal illeti az azt végletekig idolizáló híveit a munka alapú társadalom.
Akkora kábítószer-függőséget okoz a kemény munka, hogy akik nem a soha véget nem érő túlórázási kényszereik aranylövésébe halnak bele, ám hosszú éveken át szúrják magába az örök munkavégzés pusztító és leépítő zombidrogját, azok egy esetleges létszámleépítés idején vagy egyből nekiállnak az öngyilkosságon gondolkozni az egyik pillanatról a másikra megvont kábítószerük keletkeztette súlyos elvonási tüneteknek hála, vagy pedig totálisan kiüresedvén és életük célját többé nem lelvén koszos hajléktalanokként terülnek szét Tokió padokkal telített parkjaiban és aluljáróiban.
Mindez megtörtént Japán elveszett évtizedében (1990-es évek), amikor az akkor világ második legnagyobb gazdaságának számító ország gazdasági lufija kipukkant. Az emberek öltöny-nyakkendőben, aktatáskáikat szorongatván feküdtek ki Tokió közterein, hogy ott békésen elszunyókálván ringassák át magukat a túlvilágba.
Azt hihetné az ember, ekkora lecsúszást a magyar kormány által is üldözött kemény drogok idéznek elő az ember életében. Csakhogy a japánok semmilyen, a nyugati világban igencsak elterjedtnek számító kábítószerrel nem élnek. Ott a heroin, a fentanil, a herbál, a kristály egyáltalán nem jelent közvetlen halálos veszélyt az emberek életére. Egyetlen drog létezik, mely a soroltaknál is pusztítóbb hatást fejt ki a társadalomra, s ez a kemény munka minden gyilkos kábítószernél halálosabb zombidrogja.
Ugyan a halálra dolgozás nem kifejezetten ázsiai specifikum, ám ahogy a nyugati világban is százmilliókat érintő hikikomoriság, úgy a halálos munkabetegségben szenvedő emberek is kizárólag Japánban, esetleg még Koreában és Kínában nyerhetnek a maguk részére érvényes orvosi diagnózist.
A karoshi, azaz a magukat halálra dolgozó emberek járványa hosszú évtizedek óta aggasztja az államirányítókat, ám a GDP fékeveszett pörgésének nagyon is jót tesz a megállás nélkül űzött emberáldozat, ezért nyilván a mindenféle üres fecsegés-locsogáson felül soha semmilyen intézkedést nem tesznek ennek visszaszorítására. Pedig Japánban is ugyanúgy heti 40 óra a hivatalos munkaidő, mint gyakorlatilag bárhol máshol.
Az eszetlen, őrjöngő, halálba taszító munkavégzésnek végül úgy tűnik a Z-generáció kiábrándult fiatalsága vet véget – ahogy remélhetőleg az egész világon mindenütt.
A Mynavi toborzóügynökség felmérése szerint a japán fiatalság mintegy 45 százaléka csatlakozott ama nemzetközi „quiet quitting” mozgalomhoz, melynek keretében a munkaerő csakis és kizárólag ama feladatokat végzi el és olyan időkeretben, amely feltételekben a munkaszerződés aláfirkantásával megállapodtak. Vagyis nincs többé a munkatörvényeket a rabszolgatartó kaszt javára alanyi jogon és automatikusan figyelmen kívül hagyó veszett túlóra.
A tisztességes béralku kikényszerítette módszertől a munkáltatók epét okádnak, hiszen a munkaerő nyakló nélküli kizsákmányolásának egy igencsak kritikus tényezője számolódott fel végleg, ti. hogy az „örülj, hogy van munkád”, vagy a „van száz másik a helyedre” mantrák mormolásával korlátlan önszorgalomra lehet kényszeríteni a kiszolgáltatott peonokat, gyakorlatilag teljesen ingyen.
A résztvevők elmondják, hogy tökéletesen elégedettek a csendes kilépés garantálta emberi jogaik érvényesülésével, és a továbbiakban is kívánják azt gyakorolni.
Ez igencsak megsüvegelendő fejlemény egy olyan országban, mely az egész világ egyik legkollektivistább társadalmaként az individuumot tökéletesen a csoportlogika kénye-kedvének rendeli alá. Példának okáért abszolúte lenézésnek (előkelőbb pozíció esetén akár lefokozásnak) örvend minden olyan kolléga, aki merészelné a főnök távozta előtt elhagyni az iroda területét, vagy nem vállalja szolidaritásból és persze a csapat érdekében a teljesen üres és tartalmatlan túlórázást, csak mert az egyik beosztott kissé elúszott a maga feladatának abszolválásával. Az is jól megnézheti magát, ki egy hosszú éjszakába nyúló kemény műszak után a családjával szeretné tölteni maradék kis kevéske idejét a főnökkel való ivászat helyett.
Ily szorongató körülmények közepette növesztenek tehát tököt a Z-generáció lázadói, kik mindennemű idejét múlt és haszontalan szokást a történelem szemétdombjára hajigálnak.
Mialatt a Z-generáció aberrált munkaetika iránt érzéketlenné lett egyedei szorgosan formálgatják át a munka világát, addig az egyre csak lefelé épülgető butítási szisztéma szintén mindent megtesz annak érdekében, hogy a korlátlan nyersanyagként a kizsákmányolás oltárán feláldozható tudásmunkás had ne gördülhessen ki kellő számban ezen intézmények kapuin.
A japán fiatalság angol nyelvtudásának szintje annak 2011-ben mért abszolút csúcsán a meglehetősen előkelő 14. helyet foglalhatta el a világranglistán. Az államhatalom által folyamatosan bevezetett egyre radikálisabb nyelvoktatási reformoknak hála 2024-re a 87. helyre zuhant vissza a japán ifjúság idegennyelv-tudása.
A frissen kijött 2025-ös statisztika szerint a mindenféle nyelveken szólás képessége nemhogy nem fejlődik az országban, de tovább csúszott az abszolút mélypontot tán nem is ismerő lejtőn: 116 vizsgált országból immár a 92. helyre sikeredett leküzdeniük magukat. Innen garantáltan nincs visszakapaszkodási lehetőség a top 10 közelébe.
Angoltudás tekintetében immár Kína, Vietnám, Indonézia és Malajzia egyaránt körökkel előzi Japán fiatalságát, hála a folyamatos újabb meg újabb központi beavatkozások hadának. Mindezen tény nem éppen fest derűs képet Japán egyre inkább nemzetközi kereskedelemnek (kényszerű rizsimport, kulturális export) és angolul makogó vendégeknek (turizmus, bevándorlás) kitett munka alapú társadalmának tán eleve nem is létező jövőjéről.
