A globalizáció legnagyobb vívmánya nem az alacsony árak voltak – hanem a tartósság összeomlása, amely a globális gazdaságot egy nagy hulladéklerakóvá alakította, amelyben silány termékeket árulnak olcsó, garantáltan meghibásodó alkatrészekből összetákolván, gyenge minőség-ellenőrzéssel, tervezett elavulással és felgyorsuló termékciklusokkal – mindezt hiper-profitábilis módon, a fogyasztók és a bolygó kárára.
A globalizáció egy másik hiperjövedelmező trükköt is bevetett: mivel ma már minden termék ugyanazokból az alacsony minőségű alkatrészekből készül, mindegyik meghibásodik, márkától vagy ártól függetlenül. A 2000 dolláros hűtőszekrény nem tart tovább a 700 dollárosnál. Mivel a gyártók és kiskereskedők mind tudják, hogy a termékek vagy tervezésük, vagy funkciójuk miatt villámgyorsan a hulladéklerakóba kerülnek, a garanciák egységesen egy évre szólnak – és félig-meddig csoda, ha a fogyasztó talál valakit, aki a meghibásodott termék cseréjét vagy javítását hajlandó intézni, még az érvényes garancia ellenére is.
A hulladékgazdaságban a fogyasztói választás szimpla illúzió. Szeretnék egyszer venni, egyszer siratni, szóval hol van a 10 év alkatrész- és munkadíjgarancia lehetősége? Nincs ilyen, mert semmi sem tartós – sem tervezésénél, sem funkciójánál fogva.
Ennek eredményeként a hulladékgazdaság természete alapvetően zsarnoki. Tudjuk, hogy ez a termék meghibásodik, te is tudod ugyanezt, ezért íme az ajánlatunk: vásárolj 3 év kiterjesztett garanciát valami tetemes összegért, mert pont úgy terveztük a terméket, hogy a negyedik évben menjen tönkre.
Ha a termék digitális, akkor még ha az működik is arra kényszerítünk, hogy egy új termékcikluson keresztül cseréld ki: már nem támogatjuk a régi operációs rendszert, és mert az eszközöd elavult (heh), nem tudja betölteni az újat, és mivel az összes alkalmazás már csak az új operációs rendszerrel működik, az eszközöd használhatatlan.
Az alacsony ár is illuzórikus, mivel most négy, öt vagy tíz terméket kell vennünk egy darab tartós cikk helyett. A készülékek, amelyek egykor 40 évig bírták, most 6-7 év alatt, ha nem hamarabb tönkre mennek, így 40 év alatt öt, hat vagy hét készüléket kell vásárolnunk egy helyett.
Fontos megjegyezni, hogy ezek a tartós termékek nem szuperdrága kereskedelmi cikkek voltak, hanem átlagos, belföldön hatalmas mennyiségben gyártott fogyasztási eszközök.
A digitalizáció a hulladékgazdaság egyik kulcsfontosságú mozgatórugója, mivel az olcsó elektronikai cikkek mind meghibásodnak, és a termék/jármű/szerszám puszta rozsdahalommá válik. Mivel a készletgazdálkodás nem kívánt kiadás, az megszűnt, így a régebbi termékek alkatrészei csakhamar elfogynak, vagy eleve nem is állnak rendelkezésre.
Néhány év elteltével a firmware-t már nem támogatják, és pár évtized múlva senki sem fogja tudni, hogy milyen kódolást ágyaztak a chipsetbe. De ez úgysem fog számítani, mert az a chipset is már a múlté.
Az olvasóim azt mondják, hogy a járművek ma már csodálatosan megbízhatóak. Ööö, igen, amíg meg nem kell javítani őket. Akkor az ár magasabb lesz, mint amennyit régen a használt autókért fizettem.
Egy barátom mutatta nekünk az 1957-es Chevrolet Bel-Airjét. A mai rozsdamentes acéllal és silány minőségű krómmal ellentétben az eredeti alkatrészek még mindig makulátlanok. Mivel az egész jármű analóg, az alkatrészeket össze lehet lopkodni, legyártani vagy kicserélni egy hasonló rendszerre.
Komolyan elhiszi bárki is, hogy egy mai chipset-szoftvertől függő jármű még 68 év múlva is gurulni fog? Az analóg alkatrészeket lehet önteni vagy hegeszteni; az egyedi chipseteket és a firmware-kódolást nem. Az eredeti alkatrészek mind a múlt enyészetébe vesznek.
Az egyik barátom egy nagyon tipikus történetet mesélt el a legújabb modellű pickupjának javításáról. Mivel a motor már nem reagált a gázpedálra, kölcsönkért egy diagnosztikai számítógépet (aminek a fenntartása borzasztóan drága a szoftverfrissítésért követelt zsarnoki havidíj miatt), és a nagy semmit detektálta vele. Nix, zéró, nada.
Miután tetemes pénzért kicserélte az üzemanyag-szivattyút, és tapasztalta a probléma fennmaradását, felment a YouTube Universityre, ahol talált egy érdekes videót. Ez elmagyarázta, hogy a gázpedáltól a motorig tartó relédoboz nem került be a diagnosztikai kódba, így a problémát nem is lehetett azonosítani.
A relédoboz 400 dollárt kóstált, és valószínűleg olyan alkatrészekből állt, melyek darabonként legfeljebb néhány dollárt értek. Így 1000 dollárnyi alkatrész és saját munka árán a probléma végre megoldódott. Ha ez „szuper megbízhatónak és karbantartásmentesnek” minősül, akkor a diagnózis világos: tömeges téveszme.
Tehát most a status quo kétségbeesetten igyekszik fenntartani a hipernyereséges szeméttelep-gazdaságot ellátó globális összeszerelő sorokat. Ez akár a hulladékgazdaság utolsó lélegzete is lehet, mivel a meghibásodásra tervezett silány termékek ellátási láncainak egyre nagyobb a szakadásveszélyük. A fogyasztók hamarosan ráébredhetnek a tervezett elavuláson, a felgyorsult termékciklusokon és a választás kizsarolt illúzióján alapuló gazdaság méregdrága rejtett költségeire.
A múlt héten vettem egy drága, Kínában gyártott hordozható napelemet egy helyi forgalmazótól. Az amerikai brand, amely a terméket árulja jó hírnévnek örvend a minőség terén. Természetesen a garancia egy évre szól.
A panel kevesebb mint egy hét alatt tönkre ment: megneszeltem az elektromos rövidzárlat (szigetelésolvadás) félreérthetetlen szagát, és észrevettem, hogy a műanyag téglalapban, amelyből a kimeneti kábel kinyúlik, a magas hőtől bemélyedés keletkezett. A műanyag rész látszólag nem volt nyitható, se cserélhető. Szóval az egész panel javíthatatlan.
Kétséges, hogy bárkinek is vannak raktáron ilyesféle alkatrészei, pláne kétséges, hogy meg lehetne javítani. Még akkor sem feltétlen sikerülhet mindez, ha valaki felfeszítené a műanyag burkolatot, hogy megvizsgálja az olvadt darabokat. Alkatrészek egyetlen helyen állnak rendelkezésre – a gyárban, ahol a panelt összeszerelték.
Tehát ez a panel, amelyet drága anyagokból, magas költséggel gyártottak, öt nap használat után a szeméttelepen fog kikötni. És nem, nem fogják újrahasznosítani, mivel nincs erre rendszer, pénzügyi értelemben meg próbálkozni sem érdemes ilyesmivel.
Hű, nem fantasztikus a hulladékgazdaság? Nézzétek, mily jövedelmező, mivel a fogyasztóknak állandó jelleggel, méregdrágán kell cserélniük vagy javítaniuk mindent, ami a csodás globális ellátási láncokból származik. És mivel imádjuk a „növekedést” és a profitot, a hulladékgazdaság az ideális megoldás – azoknak, akik az összes szemetet legyártják és eladják.
A fogyasztók számára nem annyira kedvező üzlet ez, de kit érdekel? Nincs más egyébre választásuk, mint továbbra is ugyanazokat a silány, meghibásodásra tervezett termékeket vásárolni.
Adjuk hozzá a megsült napelemet a háztartásunkban előforduló selejt termékek hosszú listájához: hibás iPhone képernyő, tönkre ment mosógép, elromlott szárítógép (melyet az alaplap cseréjével tudtam megjavítani, ami egy új szárító árának felébe került az „ingyenes” munkámmal), problémás hűtőszekrény, zárlatos Walmart kenyérpirító, pár hónap alatt szétmálló talpú Costco-s cipők, végül a 2016-os Honda Civicünk bekrepált klímarendszere (említsd ezt meg bármelyik szerelőnek, és villámgyorsan rábólint: „Á, igen, ezek mind defektesek”.”)
Mindezek a szemetek növekedést és profitot generálnak, ama két szent Grált, melyek előtt minden közgazdász nagy imádattal térdre rogyik. Itt egy újabb adag „növekedés”, amely megy egyenesen a hulladéklerakóba.
Habár illem szerint gyászolnunk kellene a lelkét kilehelő hulladékgazdaságot, ténylegesen örömködve várjuk annak bevégeztét.
