Ki ellenőrzi az ellenőröket? Ki gyógyítja meg a beteg doktorokat? Jár-e pszichológushoz a pszichológus? Ezek ama paradoxnak hangzó kérdések, melyek egy kívülálló elméjében fogaskerekekként kattogván álmatlan éjszakák sokaságát okozzák.
A válasz pedig, legalábbis amennyiben hihetünk a belső vizsgálatok és nyilvántartások konklúzióinak, hogy az égvilágon senki nem törődik a beteg gyógyítóink gyógyításával, ők egészen végkimerülésükig és korai koporsóba vándorlásukig kizárólag egyirányú módon, tökéletes önfeladással szolgálják a társadalmat.
A kórházi doktorok kiégése a leggyakoribb jelenség, mely ezen intézmények falai közt előfordulhat. Ez a folyamat a rájuk nehezedő mentális teher és túlórakényszer kettősének hála akár öngyilkosságba is kergetheti őket. A túlélők sem hajtanak jelentős hasznot a páciensek számára, mivel a kiégett doktorok köreiben duplájára növekedik az elkövetett műhibák és háromszorosára a kezeléseikkel elégedetlen páciensek száma.
Az Egyesült Államokban nagy átlagban minden egyes nap megöli magát egy doktor, amely eredmény a létező szakmák mindegyikének legmagasabb öngyilkossági rátáját takarja. A lakossági átlag több mint dupláját szállítják az orvosok a saját élet elvétele terén.
Az öngyilkosságot választó gyógyítók általában kezeletlen mélydepressziótól szenvedtek haláluk bekövetkezte előtt, de olykor más mentális betegségek is megbújnak a háttérben. Igencsak veszélyeztetett csoportját alkotják a szakmának a frontvonalban szolgálatot teljesítő nővérek, kik a legközvetlenebb kapcsolatot tartják betegeikkel.
Intézménytől gyakorlatilag függetlenül a kiégett nővérek és doktorok száma a 60 százalékos arányt is meghaladhatja. A legaggasztóbb jelenség, hogy a legtöbbek önfeladása már az orvosi egyetem végzése közben bekövetkezik, tehát mire megkezdenék praxisaik betöltését, máris félig-meddig kiiratkoznak az életből.
Az idejekorán bekövetkező kiégés legfőbb oka, hogy az orvosi képzés nem kizárólag kötelezően elsajátítandó – s egyébként roppant leterhelő – tananyagból áll. Az iskolák mindegyike tetemes mennyiségű órán kívüli foglalkozást vár el diákjaitól, sőt a krónikus szakemberhiány enyhítésére gyakorta máris belevetik őket a mély vízbe, teljesen felkészületlenül az éles helyzetben rájuk váró kihívások kezelésére.
„Megnyugtató” hír, hogy a CDC felmérése szerint nem kizárólag a doktori pályára tévedők körében növekszik dinamikusan az öngyilkosságok mértéke, hanem a szélesebb lakosságban is. A tavalyi évben az öngyilkosságok 50 éve nem tapasztalt felfutását mérték a központi szakértők, melyek kiváltó okaként jellemzően egy eleddig nem ismert pszichológiai terminust, a reménytelenséget jelölték meg.
Magyarán az emberek élete egyre reményvesztettebbé válik. Hamarosan tökéletesen nyilvánvaló lesz minden épelméjű ember számára, hogy ebben a rendszerben nincs lehetőségünk a magunk életvitelének tetszőleges rendezgetésére, nincs egyéni felelősségünk a ránk erőszakkal oktrojált rendszerkényszerek kezelésében. Csakis és kizárólag külső körülmények, aktorok és egyre elviselhetetlenebb, betarthatatlanabb törvények és jogszabályok szövevényes, áthatolhatatlan hálója dönt az életünk mindennemű aspektusáról, ideértve az életben maradásunk vagy idő előtti elhalálozásunk kötelezően érvényesített akcióját.
