Hiányolom a mai spirituális témájú írásokból, hogy érdemben reagáljanak a szellemi fejlődés helyét a jelen korban elfoglaló alsóbbrendű pótcselekvések jelenségére, mint a szakmaiság, tekintélyelvűség, munkafetisizmus. Pedig ezen dolgok leleplezése és kukába hajítása nélkül az emberiség nem fog egykönnyen visszatérni szellemi gyökereihez és átlendülni jelen kori válságán. Persze ha a végcél a kollektív sírgödör, abszolút megfelelő irányba haladunk.

Marginális irodalmi művekben ugyan találhatunk a „szakmai kiválóságot” kritizáló írásokat, mindezeket azonban garantáltan nem olvassák azok, akik valamilyen papírt lobogtatva a kezükben bárónak, főúrnak, netalán magasságos atyaúristennek képzelve magukat vezetik az emberiséget a szakadék felé. Hiszen a papírral való hadonászás jelenti az abszolút rangot a szakrális piramisban, legalábbis bálványimádóéknál mindenképp.

Amióta a szakmaiság, mint követelmény megjelent a kapitalizmus, illetve államok zsargonjában, az alkotás öröme és a komplex dolgok megismerésének vágya kiveszett a társadalomból. Helyükön önmagában véve teljesen értelmetlen, absztrakt, a szellemi fogalmakkal (mint pl. az előbb említett alkotás) bármiféle kapcsolatot elveszítő, függőség alapú, elidegenedett munka lett a siker fokmérője. Ahogy Hamvas Béla írja: „… a zsúfolt iskolák ma a technikumok és műegyetemek, mert a képességek nélküli ember az itt tanultak nyomán a legkönnyebben jut jól jövedelmező álláshoz.”

Nem véletlen, hogy egy ilyen rendszerben a fejlődés kihal, helyébe a „még több, még nagyobb, ugyanabból” elve lép, vagyis az idők végeztéig kötelező ugyanazt a mozdulatsort végezni, ugyanúgy, mint egy robotmasina, a napi betevő falat elnyerése érdekében, amíg nem kopogtat ajtónkon a várva-várt kaszás. És örvendé vala a GDP, mert látá, hogy ez jó.

Egészen véletlenül akadtam a pszichiátriát kritizáló írásokat kutató tevékenységem közben egy remekbe szabott cikkbe, mely teljesen névtelen alkotóktól, egy marginális blogon jelent meg gyakorlatilag egyetlen írásként. Mivel lassan 15 éve mindenféle feltűnés nélkül ott árválkodik ez a cikk, vettem a bátorságot, hogy kiemeljem onnan, és ha lehet, még több ember számára eljuttassam, hogy egy piros pirulás hasonlattal élve „lássák, milyen mély a nyúl ürege”. Ha jelentkezik érte a gazdája, szívesen kiegészítem a tartalmat a szerző adataival.

Az efféle esszék arról szólnak, hogyan sajátít ki egy teljesen hiteltelen társaság, pusztán az emberiség szellemi tudatlanságára alapozva olyan szakmákat, szakterületeket, melyeken keresztül aztán néha egészen perverz, zsarnoki hatalmat gyakorol a társadalom felett, majd felhúzván maga mögött a létrát megakadályozza, hogy egészséges kritika, esetleg új tudományos felfedezések mentén a szekta léte aktualitását veszítse és rémuralma megdönthetővé váljon.

Felháborító tény, hogy míg ilyesfajta írásokat bőséggel olvashatunk gazdasági, politikai témákban egyaránt, a magánszektorbeli személyek, cégek által uralt részterületekben még a legkisebb kiéneklés a kánonból is a szekta vérmes híveinek elsöprő gyűlöletét és bosszúhadjáratát volna maga után.

Alább a Szabad Pszichoanalitikus Társaság írása olvasható teljes terjedelmében, melyet változatlanul, az előforduló helyesírási hibák, elgépelések javítása és a tagolás szépítése nélkül közlök, és melynek címe:

A pszichiátria, mint modern kori inkvizíció

A pszichiáterek számos jellemzőjükben emlékeztetnek a középkori inkvizítorokra: sok közöttük szadista, a legtöbb paranoid, s alig néhány kivétellel szociopszichotikusok, ami azt jelenti, hogy viselkedésüket a társadalmi normák pszichotikus internalizációja (a normalitás tébolya) határozza meg. A szociopszichózis ugyanazon a két módon is nyilvánul meg a pszichiátereknél, mint az inkvizítoroknál, egyrészt abban, hogy akármilyen gyermeteg és rosszindulatú magatartást megengedhetnek maguknak, hiszen társadalmi szerepük úgyis átlényegíti azt (csak ezúttal nem a vallás, hanem a tudomány imázsával), másrészt a feladatukban, ami az adott hely és kor normáitól eltérők megbélyegzése és megkínzása. Még az intelligenciához való viszonyuk is hasonlít az inkvizítorokéra, ami a látványos primitívségtől a felületes intellektualizmuson át, a valóban csillogó, de megrontott tudásig terjed.

A társadalmi normák pszichotikus internalizációjának lényege, hogy az internalizáló fél a jutalmazó / büntető hatalomtól, de attól is fél, hogy ennek a félelemnek a tényével és/vagy általa megvetendőnek tekintett jellegével szembenézzen, s ezért azonosul a jutalmazó / büntető hatalommal, illetve az azáltal elvárt normákkal. A jutalmazó / büntető hatalom itt lehet egy adott személy, mondjuk egy szülő vagy egy tanár, esetleg egy társaság vagy egy társadalmi szervezet, az általa ilyen módon kiváltott internalizáció azonban a „pszichózis” kifejezés mindkét értelmében véve pszichotikus. Abban az értelemben is, hogy az állandósult szorongásokon alapul, s abban az értelemben is, hogy a normákat mint gyakran valóságidegen kényszerképzeteket ülteti el az elmékben. A pszichotikus internalizációs folyamatnak létezhet egy további változata is, amikor valaki egy adott képzetet a környezet olyan pozitív / negatív visszajelzései folytán internalizál, amelyek nem tekinthetők jutalmazásnak / büntetésnek. Az ilyen internalizáció pszichotikus, hiszen ugyanúgy a félelmek összjátékán alapul, s ugyanúgy kényszerességhez vezet, mint a jutalmazó / büntető hatalom által kiváltott, csak az eredete más.

A pszichiátria társadalmi alapja az emberek elmeállapothoz való elmezavaros viszonya. Két tényező jellemzi ezt a viszonyt. Az egyik, hogy az átlagember nem tudja megkülönböztetni az elmezavarok látványosságát az elmezavarok súlyosságától, a súlyosságon belül pedig következetesen összemossa a rögzültséget, a kiterjedtséget és a veszélyességet. A másik, hogy az átlagember viselkedési stratégiája a következő: (1) pontosan meghatározható okokból kifolyólag, szenved a zavarodottságának tudatától, (2) semmiféle átmenetet nem ismer a tökéletes betegség és a tökéletes egészség között (egyik sem létezik), (3) hogy zavarodottságát leplezze, a már csak ebből a félelméből adódóan is pszichotikusan internalizált normák követésébe menekül, vagyis igyekszik úgy érezni, gondolkodni, ahogyan azt a többi ember elvárja, (4) zavarodottságát azokra vetíti ki, akik nem követik ezeket a normákat.

Ilyen társadalmi környezetben, a vallás és az inkvizíció hatalomvesztése után létre kellett jönnie valaminek, ami megfelel az ipari forradalmak tudományosságra irányuló követelményének, s azokat bélyegzi és kínozza meg, akik ellentétbe kerülnek a társadalmi normákkal, ám mégsem célszerű őket bűnözőként megbélyegezni és megkínozni. Természetesen, ahogy az inkvizíciónak sem volt sok köze a keresztény szeretet eszményéhez, úgy a pszichiátria sem rendelkezik az orvostudomány tárgyilagosságával, de a megfelelő díszletezéssel a tudomány látszatát tudja kelteni. A pszichiátria valójában egy vallás, amit két jellegzetessége különböztet meg az orvostudománytól. Az egyik, s ez ma már közhelynek számít, hogy orvostudományról csak ott beszélhetünk, ahol az egyes betegségek a kórokozók és a tünetek alapján egyértelműen megkülönböztethetők, míg a pszichiátria esetében lényegében olyan diagnosztikai kategóriákat állítanak fel, amilyeneket kívánnak. A másik, kevésbé számításba vett különbség, hogy az orvostudomány feladata alapvetően a gyógyítás, függetlenül attól, hogy az egyes orvosokat mi viszi erre a pályára, a pszichiátria feladata viszont alapvetően a normalizálás, a pszichotikusan internalizált társadalmi normák követésére való kényszerítés, függetlenül attól, hogy az egyes pszichiátereket mi viszi erre a pályára.

A pszichiátriának azon a jellegzetességén, hogy a feladata nem a gyógyítás, hanem a normalizálás az sem változtat semmit, ha a pszichiáterek által elmebetegnek nyilvánítottak között sokan vannak, akit az egészséges szemlélet sem tekinthet másnak, mint elmebetegnek. Elég csak megnézni, milyen rendszer szerint nyilvánítanak embereket elmebetegnek, vagy kímélnek meg ettől! Aki az elmebetegségnek valamely társadalmilag elfogadott változatát képviseli (törvényekhez való pszichotikus kötődés, a munkának mint gürcölésnek és szolgaságnak a kultusza, stb.), az pusztán ezért soha nem kap diagnózist. Aki valamilyen egyéni zavarodottságban szenved, de egyébként társadalmilag sikeres ember, az is jó esélyekkel menekül meg ettől. Az viszont, aki társadalmilag sikertelen, vagyis se rangja, se vagyona nincs, aránytalanul ki van téve annak a veszélynek, hogy ha bármiért is a pszichiáterek elé kerül, elmebetegnek diagnosztizálják. Hasonlóképpen aránytalanul ki van téve ennek a veszélynek az, akinek világfelfogása kidolgozottan tér el a normalitástól, mint az, akinek világfelfogása a normák keretei között marad vagy primitív módon tér el attól. (Jellemző tény, hogy a Baader-Meinhof csoportból nem a brutális pszichopata Andreas Baader-t tekintették veszélyes őrültnek, hanem az értelmiségi Ulrike Meinhof-ot, olyannyira, hogy még életében kísérleteket kívántak végezni az agyán, amit az általános felháborodásra tekintettel mellőztek.) Mindez azt sejteti, hogy habár pszichiáter sokféle emberből lehet, s a pszichiáter szerepnek sincs egy minden más tényezőt elnyomó jellemdeformáló hatása, mégsem véletlen sem az, hogy kik választják ezt a pályát, sem az, hogy ha valaki erre a pályára kerül, az mivé válik. Valamint azt is sejteti, hogy a normalitás tébolya valamiképpen tetten érhető a pszichiátria elméletrendszereiben is.

A pszichiátria és az inkvizíció hasonló szerepére utal az, ahogy az egyik a másiknak történelmileg folytonos módon adta át a helyét. A pszichiátria intézményét azért hozták létre, hogy kimentsék az inkvizíció kínzókamráiból azokat a korábban démoni megszállottnak tekintett őrülteket, akik mivel őrületük nem felelt meg a kollektív őrület és/vagy a hétköznapok egészséges realitásérzéke (amely nem tévesztendő össze a nyárspolgári „józansággal”) számára, ezért magukra vonták a világnézet irányítására törekvő egyház fenyegető fellépését. A sors iróniája, hogy hamarosan a pszichiátria vált a hasonlóan kirekesztő stigmák, s az inkvizícióénál semmivel sem kíméletesebb kínzások alkalmazójává.

Feltűnő hasonlóság még az inkvizíció és a pszichiátria között, hogy mindkettő az áldozatainak morális – intellektuális színvonalát veszi célba a bélyegeivel, s a morális – intellektuális működésre figyelve választja ki áldozatait. (Bár mindkét esetben váltak áldozatokká olyanok is, akik nem ellenkeztek a normákkal, csak mintegy véletlenül kerültek a gépezetbe.) Ahogy a múltban az inkvizíció működött egyfajta “gondolatrendőrségként”, úgy ma ugyanezt a szerepet a pszichiátria látja el.

Említettem, hogy az átlagember pontosan meghatározható okokból kifolyólag szenved a zavarodottságának tudatától. Milyen tényezők miatt frusztrálja ez a tudat? Először azért, mert miközben feltételezése szerint az egészséges állapotot a folytonos rendezettség jellemzi, aközben a tudat természetes állapota a káosz, az ide-oda csapongó érzéklet-, érzelem- és gondolatfoszlányok sokasága, melyből csak ideiglenesen emelkedhetünk ki például egy regény olvasása vagy egy matematikai levezetés megalkotása közben, s ilyenkor sem vagyunk egyenes vonalúan logikusak és a világot pontos meghatározásokban szemlélők, miként azt az átlagember az intellektuális teljesítményekről képzeli. Másodszor azért, mert a pszichotikusan internalizált társadalmi normák, a közvélemény egyébként is elterjedt tévképzetei, valamint az egyéni jellemzavarok az átlagembert összezavarják, amit az átlagember meg is sejt. Harmadszor azért, mert az átlagember ebben az önmagáról feltételezett zavarodottságában, a személyes és egzisztenciális küzdelemben való alulmaradás esélyét látja. Negyedszer pedig azért, mert az átlagemberben az a mindenkiben jelenlévő ösztön, ami a gyengeség megvetésére késztet, lealacsonyodott módon szerveződik, a személyes és egzisztenciális küzdelemben alulmaradtak megvetését kiváltva. (Szemben azokkal, akiknél ez az ösztön például a „morális gyengeségek”, vagyis a metaforikusan gyengeségként felfogott morális fogyatékosságok megvetéseként szerveződik.)

A pszichiátria mint modern kori inkvizíció nem pusztán a pszichotikusan internalizált normákat képviseli, hanem sokat azok közül a tévképzetek közül is, amelyeket a közvélemény az élet minden területére vonatkozóan elültet az elmékben. Ezeket a tévképzeteket az emberek annyira maguktól értetődő alapigazságoknak tekintik, s annyira nem tudatosul bennük a jelenlétük, hogy általában elő sem írják egymásnak követésüket, így a pszichotikus internalizációjukról is legfeljebb annyiban beszélhetünk, amennyiben a megzavarodástól való félelem is szerepet kap a velük való azonosulásban. A megzavarodástól való félelem főként azért kapcsolódik ezekhez a tévképzetekhez, mert a kapaszkodót látják bennük az ismeretlennel szemben, de emellett azért is, mert félnek attól, hogy ha eltérnének tőlük, a többi ember rájuk vetítené az önmagáról feltételezett zavarodottságát. Az átlagember olyan őrült, aki azért nem tűnik őrültnek, mert egyfelől az észjárása kifordultságukban is gördülékeny képzetsorokat termel, ami következetességként tűnik fel, másfelől az észjárása sok más emberével azonos pályán halad, ami miatt akármilyen módon viszonyuljon a valósághoz, a hozzá hasonló észjárásúak között ésszerűnek látszik. Miként Szathmári Sándor mondta a behinekről: olyan őrültek, akik egy dologban következetesek, abban hogy egyformán következetlenek. Ennek a kollektív szintre emelkedett elmebetegségnek az erőszakszervezete a pszichiátria, a maga elak betikjeivel.

Az átlagember őrületét lemérhetjük azon, ahogy az emberek viselkedése az egyes történelmi korok és földrajzi helyek szerint változott, mégpedig korántsem csak azon kihívásoknak megfelelően, amelyek az adott helyeken és korokban a társadalommal szemben mint valódi kihívások jelentek meg. Az átlagember őrülete az a józanság, amellyel a társadalom által felé támasztott elvárásokat felméri, s azokat számításba véve a társadalomban érvényesül, anélkül, hogy ezen elvárások igazságát megvizsgálná. Az ilyen őrültek fejlett realitásérzékkel rendelkeznek addig, amíg a társadalmilag megkonstruált realitásban a társadalmilag megkonstruált realitáskép szerint kell eligazodni, vagyis tudják, hogy melyik intézményt miként és mire használhatják, milyen élethelyzetekben milyen normáknak kell megfelelniük, stb. Amint azonban a realitással, akár a társadalmilag megkonstruált realitással a társadalmilag megkonstruált realitásképből kilépve kellene szembenézni, realitásérzékük azonnal kudarcot vall.

A pszichotikusan internalizált társadalmi normák és a közvélemény egyéb tévképzetei mérhetetlen mennyiségű szükségtelen, s ezért igazságtalan szenvedést váltanak ki. Ennek szemléltetésére válasszuk ki a közvéleménynek egy olyan tévképzetét, amely nem tartozik a pszichotikusan internalizált társadalmi normák közé. Ez a tévképzet azt mondja ki, hogy egy tettről nem önmagában, hanem a következményei szerint kell ítéletet alkotni, ami alatt ebben az esetben nem azt kell értenünk, hogy a tettet a tett következményeiből próbálják rekonstruálni, hanem azt, hogy a tett morális töltésének felmérése során a tettet és a tett következményeit akkor is összemossák, ha egyébként meg tudják különböztetni azokat. Tegyük fel, hogy valaki ellop egy akkumulátort egy vasúti jelzőberendezésből! Az egyik esetben a karbantartó szolgálat időben kijavítja a hibát, s bár az elkövetőt elfogják, ha szigorú a bíró, akkor is legfeljebb fél év felfüggesztett börtönt kap. A másik esetben meghal 12 ember, az anyagi veszteség is jelentős. Ekkor már a nyolc év fegyházat is enyhe büntetésként értelmezik, holott az elkövető mindkét esetben ugyanazon információk alapján, ugyanazon változtatásokat vitte végbe, vagyis pontosan ugyanazt tette, azt pedig, hogy a tette hová vezetett, már a tettének és az általa előre nem látható, s nem is befolyásolható környezeti feltételeknek a véletlen összjátéka eredményezte. Ne mondjuk erre, hogy az elkövetőnek tudnia kellett az általa kiváltott veszélyről, mert bár ez igaz, mégis mindkét esetben igaz volt, s az viszont egyik esetben sem volt igaz, hogy az elkövető biztosan előre jelezte volna a tettének következményeként fellépő balesetet. Itt egy rendkívüli igazságtalanság van jelen az emberek tudatában akkor, amikor valakinek a sorsát magától értetődőnek tűnő módon valami tőle független dologtól (a tettével kölcsönhatásba kerülő környezeti feltételektől) kímélik meg vagy törik ketté. Arab országokban, ahol a tett egyáltalán nem számít, csak annak következménye, s a figyelmetlenségből előidézett halálos autóbalesetért ugyanazt a büntetést adják, mint a megfontolt szándékkal nyereségvágyból végrehajtott emberölésért, ez a tévképzet ennél is fokozottabban jelentkezik, ám ez a tévképzet az arab felfogást megvető nyugati világot is eléggé az irányítása alatt tartja ahhoz, hogy mind a nyugati jogszolgáltatás, mind a nyugati közvélekedés ugyanazért a tettért, eltérő következmények szerint eltérő büntetést tartson igazságosnak.

Nyilvánvaló, ha csak ezt az egyetlen tévképzetet fel tudnánk számolni, hatalmas mennyiségű szükségtelen szenvedéstől szabadítanánk meg a világot, ami alapján sejthető, hogy a kollektív tévképzetek együttesen mekkora romboló hatást fejtenek ki. A példának azonban van egy másik fontos tanulsága is, az, hogy az átlagember nem pusztán őrült, de közveszélyes őrült, akinek őrülete intézményessé szerveződött, illetve intézményesítetlenül is a mindennapok meghatározója. Ezen csak az változtatna, ha a kollektív őrületben szenvedőket éppúgy megpróbálnánk kijuttatni ebből az őrületből, ahogyan azt ma az egyénileg megőrülőkkel teszik, s amíg valakinél ebben nem érünk el eredményt, addig korlátozni kell a cselekvésében. Csak akkor fog látványosan csökkenni a kollektív tévképzetek által kiváltott szenvedés, ha a társadalmat bölcs (fejlett ember- és társadalomismerettel rendelkező) emberek fogják irányítani, akik képesek felismerni ezen tévképzetek létezését, illetve tévképzet jellegét. Mivel azonban ezt a kollektív őrületben működők tömegei megakadályozzák, ezért a világnak folytonos és a megszokottsága folytán természetesnek tűnő szenvedéssel, valamint időről-időre látványos kataklizmákkal kell szembenéznie.