Mi mást is tehetnénk mindannyian így a hivatalos klerikália által beharangozott nagyböjt idején, mint vezekelvén az elmúlt év során elkövetett bűneinkért kánonban szórjuk a hamut fejünkre, hogy a magát megmutatni nem hajlandó és a privát életünkbe közvetlen beleszólni nem kívánó transzcendens entitás engesztelésével bocsánatot nyerjünk az ő univerzális rendje ellen való vétkeinkért.
Pusztán egyetlen tényező hiányzik a képletből: megkérdezte-e valaki is ezt a durcás, hozzánk szólni nem akaró valamit arról, mi az ő véleménye erről a roppant álságos látványbohóckodásról? Merthogy elvileg ezt tartalmazza a Biblia.
Semmi ok a pánikra, ezért vannak a mi földi elöljáróink tartva, hogy személyes ukázaik nyomán megmondják nekünk, miből is áll a magasságos mennyei Isten által megkövetelt élet, melynek feltétlen szerves részét kell képezze a mindennapi áldozat (kőkemény munkával), az örökös bűnbánat akkor is, ha objektíve nem követtünk el semmit az ő parancsolatai ellen, s persze a rendszeres templomba járás, hajbókolva gyónás, vagy ahogy az ilyen bodóattilai sátánfajzatok megfogalmazzák, remegő lábakkal térdre ereszkedvén hisztizés az ő könyörületéért.
A modern kereszténység ördögi szentháromsága a böjt, önsanyargatás, s ami a legrosszabb, áldozathozatal követelménye. E szemlében kizárólag az utóbbi témakörrel fogunk foglalkozni, merthogy a kötelező böjt és szélsőséges önsanyargatás-önmarcangolás kérdését alaposan kiveséztem már egy vonatkozó cikkben a forradalmi evangélium sorozat megszületése előtt.
Mielőtt belevágnánk az aktuális hétre előirányzott virtuális szentmisénkbe (Halleluja!), fontosnak tartom kifejteni, hogy ebben a cikksorozatban nem vitatom a Biblia szavának helyességét és érvényességét, mindent úgy fogadok el, ahogy le vannak írva.
Minderre az Isten nevében sátánból szóló álpróféták leleplezése érdekében van szükség, magyarán be kívánom bizonyítani, hogy az ő (kiváltképp bodó attila és az infobábel) förtelmes okádmányaik a Biblia tartalmával nem mutatnak semminemű egyezőséget.
De nyugodjatok meg, lesz majd a Biblia manipulációját és ahogy a sátáni bodóattila mormogja, 400 alkalommal való átírását feltáró evangélium is. Élén a teremtéstörténet irracionális hamisságával, amelyből annyira kirí a manipuláció ténye, hogy konkrétan totál össze van kavarva az események sorrendje a szövegben, hiányoznak belőle a későbbi könyvekből kivenni vagy átírni elfelejtett kulcs-események, továbbá nemlétező (tehát Bibliából kivett) könyvekre tett hivatkozások is bőséggel akadnak.
De most a feladat a Biblia eredeti szövege nyomán leleplezni a szélhámos sarlatánokat.
Az áldozathozatal fogalma olyannyira a Biblia szerves részét képezi, hogy rögvest a teremtéstörténetben összefutunk vele. Csak nem épp olyan kontextusban, ahogy egy ilyesféle szentségesség mázával megkent intézménytől elvárnánk.
A Biblia szerint a konstans áldozathozatal követelménye egy roppant súlyos átok Isten részéről, mellyel Ádámot és Évát büntette a jó és rossz tudásának fájáról való lakmározásuk végett. Mózes 1/3/17-19:
Az embernek ezt mondta: „Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.
Ez az ún. mindennapi áldozat, melynek kapcsán a földi hatalom feltétlen örök hódolatot vár el, holott átok lévén üdvösebb volna minél előbb szabadulni belőle.
Mai szótárunkban úgy hívjuk ezt a megkötöző béklyót, hogy a munka szentsége, mely intézmény kiszolgálásáért komplett földi életünk sutba vetésével feltétlen kepesztenünk szükséges, nehogy véletlen megkezdhessük első bátortalan lépésünket az üdvterv beteljesítése felé. Magáról a munkáról, hogy miért kell keményen dolgozni Isten szerint, szintén készülni fog egy forradalmi evangélium, addig is amolyan tízerként elégettessetek meg a neisegyékezők létjogosultságát firtató bejegyzésemmel.
Napjainkban tehát Ádám és Éva vétke végett mindannyian napi szintű áldozathozatalra kényszerülünk, melyek három alaptípusa a Biblia szerint a kemény és alázatos munka, az élőáldozat (kizárólag állatokkal!), valamint az élettelen áldozat, jobbára termények, ételek-italok, fűszerek és illatszerek elégetése formájában. Akadnak elvárt negatív (úgymond Istennek való odaadás helyett magunktól elvonandó) áldozati követelmények is a már nevezett böjt, bűnbánati szertartás és önmegtartóztatás formájában. E cikkben a munkával és a negatív áldozatokkal nem foglalkozunk, előbbi vesézése majd a másik evangélium feladata lesz, utóbbiakat meg a böjtről szóló értekezésemben már kifejtettem.
Maga a munkán kívüli áldozathozatal Káin és Ábel történetében jelenik meg először. A történet szerint ugye Ábel juhpásztorként, Káin pedig földművesként kívánt áldozni az Úrnak, ki-ki lehetőségei szerint.
Az Ábel által levágott bárány áldozata kedves volt Istennek, míg Káin növényei nem nyerték meg tetszését (ugyanakkor nem igaz, hogy Isten emiatt elítélte vagy büntette volna Káint). Káin ezért féltékeny lett testvérére, s annyira felforrt benne az indulat, hogy egy nap végül megölte Ábelt.
Kain a föld terméséből áldozatot mutatott be az Úrnak. Ábel is áldozatot mutatott be, nyája zsenge bárányaiból, azok zsírjából. Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára, Kainra és áldozatára azonban nem tekintett. Ezért Kain nagyon haragos lett és lehorgasztotta fejét. Az Úr szólt Kainhoz: „Miért vagy haragos és miért horgasztod le a fejed? Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed? De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell? Kain közben így szólt testvéréhez, Ábelhez: „Menjünk a mezőre!” Amikor pedig a mezőn voltak, Kain rátámadt testvérére, Ábelre, és agyonütötte.
Káin tettéért cserébe száműzetést nyert, mellé örök megjelölést a homlokán.
A harmadik áldozatot Ábrahám, a modern monoteista vallások ősatyja hozta meg, mégpedig egészen durva szívességet kért tőle Isten, hogy próbára tegye az ő hűségét:
Isten próbára tette Ábrahámot, és így szólt hozzá: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Akkor ezt mondta neki: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen, amelyet majd megnevezek neked.”
Bár Ábrahám tele volt ellenvetésekkel, mégis elvitte fiát a megfelelő helyre. Ábrahám útközben azzal nyugtatta Izsákot, hogy majd terem áldozni való kos a hegyen. Ezután:
Mikor megérkeztek arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, megkötözte a fiát és az oltárra helyezte a fa tetejére. Akkor Ábrahám kinyújtotta kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Az folytatta: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem.” Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost, és feláldozta égőáldozatul a fia helyett.
Ábrahám unokája, Izsák fia Jákob is áldozott. Mózes áldozat bemutatása ürügyén kérte a népe elbocsájtását Egyiptomból, amit a fáraó nem adott meg neki. Eztán érkezett Egyiptom népére a tíz csapás.
Mózes könyveinek további fejezeteiben sokszáz alkalommal fordul elő az áldozathozatal követelménye, vele annak lefestett szabályaival, merthogy nem úgy működik a dolog, hogy csak úgy úri passzióból nyakló öldököljük lefele az állatokat.
A szabályok pedig a teljesség igénye nélkül: kizárólag állatot szabad áldozni, embert nem. A legjobb, legszebb, legerősebb állatokat kellett kiválasztani az áldozathozatalra, nem a legsatnyábbakat. Az áldozati szertartásokhoz egyszerű kőoltár megépítését követelte Isten, nem pedig szobrok faragását, melyeket az emberek aztán istenként tisztelhetnek, ahogy megtörtént az Baállal és Moloch-kal.
Mózest követően Dániel próféta könyve kivételével sehol nem szerepel többet az áldozathozatal követelménye, olyannyira, hogy Isten egyenesen megveti az áldozatot a későbbi könyvek tanúsága szerint! Az evangéliumokból pedig végérvényesen törlésre kerül az áldozathozatal kívánalma.
Mielőtt tovább lépnénk az ezen állítás igazolását végző idézetekig, muszáj kitérni a kérdésre, hogy miért várt el Isten a zsidóság Kánaánba érkezte előtt temérdek áldozatot, majd miért gondolta meg magát mégis?
Magam részéről a következő megértést kaptam. Az ókorban racionális gondolkodás térhódítása helyett az analógiás megközelítés dívott. Ennek lényege legtömörebben és leglényegretörőbben az általam Théleszma rovat szlogenéül választott „ami lent van, megfeleltethető annak, ami fent van” mondattal írható körbe. Az analógiás gondolkodás képi látásmódot követel, azaz pl. az emberi bűn jóvátételét összekötni szükséges egy földi objektum (állat) oktalan és hiábavaló szenvedésének képével. Jézus Krisztus különféle példázatai az analógiás gondolkodás legragyogóbb példái, amelyben a mennyek országának működési elvét olyan földi látásmódhoz csatolt objektumokhoz rendelte, melyeket a legegyszerűbb emberek is el tudtak képzelni, hiszen napi szinten látják azokat a saját szemükkel.
Napjaink „racionális” gondolkodása képzelőerőnket és a világ működésének megértését alapjaiban szabotálja, hiszen a kizárólag földi dimenzióban viszonyulni képes ok-okozat egy materiális jelenséget egy másikból következőként magyaráz, ahelyett hogy szellemi (isteni, égi, stb.) nézőpontból világítaná meg azokat.
Az analógiás gondolkodás tehát nagyban szimbolizál a képi látásmódnak köszönhetően (lásd egyiptomi hieroglifák).
A gyorsan elégő áldozat szimbolizálja a hiábavaló erőfeszítést és munkát, amelynek eredménye pillanatok alatt elillan. Ezt Ádám sztorijából levezethetjük: a kötelező áldozat nem áldás, hanem átok Isten részéről! Ennek a meddő és értelmetlen munkakultusznak a feloldása – ha már balgatag módon ezt műveljük – az anyagi javak feláldozása, azaz a megkötöző, megbéklyózó matéria felemésztése a lélek üdvéért.
Vegyük észre, hogy az áldozat nem adót jelent, amit a hatalom azért von el tőlünk, hogy az ő központi uradalma gyarapodjon velük, hanem az áldozatként felajánlott javak örökre felemésztődnek.
Az áldozat lényegének szándékos félreértése (átok helyett kötelezvény, vagy ami még rosszabb: lehetőség, lásd megint a kemény munka intézménye) végett az Egyiptomból kivezetett zsidóság már a kezdet kezdetén nem értette meg az áldozat ún. szellemi jelentőségét, kizárólag annak materialista megnyilvánulását, tehát magát a konkrét cselekedetet hajtották végre robotikusan, indoklásként a papok pedig „az Isten ezt várja” rigmusok mormogásával elvágták a lakosságot a gondolkozás lehetőségétől.
Az analógia megértésének elősegítése helyett így az áldozatkultusz a modern terminus szerint obszesszív-kompulzív személyiségzavarba taszította a lakosságot, akik úgy képzelik, hogy a szükséges áldozat nélkül maholnap belerohan a Föld a Napba.
Az áldozathozatal kényszere pedig nem egyébbe, mint a világtörténelem legszörnyűbb életellenes bűneibe taszítja az emberiséget. Például már Mózes Sínai-hegyen tartózkodásánál követelte Áron főpaptól a nép az aranyborjú kifaragását, melyet térdre rogyva imádhatnak. Ezt a szokást magával vitte Izrael népe a Kánaán földjére, amelyből aztán a jó termés és bőséges eső reményében emelt Baál és Moloch szobrok kultusza kerekedett, kik csecsemők elégetését is megkövetelték a kívánságaik teljesülése érdekében.
Az áldozathozatal a bűnös és istentelen népség létét évezredeken át kísérte és kíséri mostanság is, habár ezen kötelező érvényű rendelkezések oroszlánrészét immár a hatalom írja elő.
Isten látta, hogy annak lényege megértése nélkül az áldozathozatal kultusza nem vezet előnyre, sőt, még nagyobb istentelenségbe taszítja az emberiséget, ezért taktikát váltott. Ez a mondat egy álságos álkeresztény részére istenkáromlás, hiszen Isten soha nem gondolja meg magát. Pedig dehogynem! Olyanra is akad példa, amikor Isten engedelmeskedik az ember kérésének, pl. mikor Ábrahám és Lót egyaránt vitába fognak vele.
Tehát az áldozathozatal nem képezi egy valóban istenfélő ember életének szerves részét, tökmindegy, miképp vélekedik erről a klerikália vagy épp a földi hatalom.
Innen már csak az állításaim helyességeit igazoló rigmusok vannak hátra, íme hát ezek, mégpedig a Mózest követő könyvek sorrendje szerint.
