Mamahotel kártyával házalván égeti magát a sarlatán pszichológus

Újabb sarlatán osztja nem létező eszét egy olyan téma kapcsán, melyben totál inkompetensnek mutatkozik. Lássuk, kiről is van szó, és mi az ő ócska dumálmányának tematikája:

Dr. Szántó Szilvia mentálhigiénés tanácsadó a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetemen több mint 15 éve dolgozik mentálhigiénés szakemberként, és abban segít a fiatal felnőtteknek, hogy gyermek- és fiatalkori problémáikat ne gördítsék tovább felnőtt életükbe, hanem dolgozzák fel, kerüljenek közelebb magukhoz, és javítsanak az életminőségükön.

Ideje volna ezt a komplett pszichológus szakmát lehúzni végre a retyón.

Nevezett úrhölgy a mamahotelezésnek csúfolt jelenség kapcsán fejti ki igencsak imbecilis véleményét:

Mamahotelnek nevezi már a szakirodalom is azt a jelenséget, mikor a fiatal felnőtt elköltözhetne a szülői házból, saját lábára állhatna, de mégis otthon marad, akár a 30-as éveiben is. Rendkívül káros lehet, de sokan nincsenek tisztában ezzel, és az anyagiakra hivatkozva nyugszanak bele a dologba.

Figyeljük meg, hogy a pusztán teoretikus lehetőségként lebegtetett „elköltözhetne”, és az ennek akadályaként sziklaszilárdan tornyosuló „anyagiakra hivatkozva” rigmusok közt hogyhogynem tökéletesen elmarad az összekötő logikai kapocs megteremtése, azt sugallván, hogy a fiatal felnőttek önállósodása előtt a feltételezett kényelmi faktorokon felül egyéb gát egyáltalán nem áll fenn.

E hamis fundamentumra alapozva gátlás nélkül elő lehet adni ama se füle, se farka baromságtengert, amelynek mantráit rendre a fejünkben kitalált ideológiánk visszaigazolására használjuk fel, tudniillik hogy nekünk mindig és mindenben független döntési lehetőségünk van, külső körülményektől és tényezőktől függetlenül.

De nem baj, majd ezek a sarlatán pszichomókusok is megláthatják az aberrált mantrázgatásaik következményeit, amikor lassan már nem marad a világon, aki családot alapítson vagy gyereket vállaljon, mert valahogy az önálló elhatározásaik nem segítik őket hozzá a céljaik eléréséhez. Ahhoz ugyanis lehetőség meg esély kellene, amit a rendszer nemhogy nem ad, de maradék kevéske kis reményeinket is folyamatosan rabolgatja el tőlünk.

Valóban nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy lakást vegyenek gyereküknek, de nem is ez a megoldás. Van kollégium, albérlet, többen is összeköltözhetnek, ami már nem akkora anyagi teher, de mégsem ez történik, mivel, ahogy a szakértő mondja, „jó és kényelmes élete van a fiatal felnőttnek a szülők mellett, tiszta ruha és étel várja mindig, akár a rezsibe sem száll be, sőt sokszor semmivel nem járul hozzá a mamahotelhez”. Persze, ez kényelmes neki, de miért engedik a szülők?

Azt mondja ez a nőszemély, hogy 30+-osként én simán lakhatok kollégiumban. Csak úgy pacsira ugye. Albérlet kizárt a mai árak mellett, a társbérlet gazdaságosságának doktrínája meg full kamu.

Amikor nekem volt lehetőségem viszonylag független életet élni, nem azért tehettem meg azt, mert én így határoztam, és az én döntéseim előtt aztán alanyi jogon meghajol az egész világ, meg csak úgy magamtól rájöttem, hogy „jééé, mennyire fontos az életemben a söprögetés meg a mosogatás, mert enélkül aztán soha a büdös életben nem jönnék rá, hogy az élet nem kizárólagosan a permanens henyélésből áll”, hanem mert kora huszonévesként még persze hogy vállalható a társbérlet, és mert akkoriban rezsivel együtt 30 ezer forintot kellett fizetnem a lakhatásért havonta, nem 100-120 ezreket, mint manapság.

Azaz kizárólag affordabilitás alapon most egy társbérlet kerül annyiba, mint 2009-10 környékén egy komplett albérlet, s mindebből automatikusan következik, hogy a dolgozó emberek java része kiárazódik az önálló fedélhez jutás puszta esélyéből is. És mit sem enyhít eme kívülről erőszakolt és megszabott állapoton az önálló elhatározás.

Az utolsó mondathoz meg: miért, mit csináljanak? Akasszák fel? Ítéljék fagyhalálra? Vagy mi?

…Nem kipárnázni kell az életüket, kényeztetni, kiszolgálni, minden kívánságukat lesni, autóval fuvarozni, hanem megtanítani őket önállóan boldogulni. Hiszen hogyan épülne fel egy önbizalommal rendelkező, magabiztos személyiség, ha mindent készen kap? „Akkor azt hiszi, az lesz az önképe, hogy ő maga semmire sem képes, és így szorongó, önbizalom-hiányos, bizonytalan személyiséggé válik.

Mintha ez utóbbi kizárólag „mamahotelezés” által volna abszolválható. Elegendő elkezdeni kiküldözgetni néhány önéletrajzot a mai depresszív álláspiacra, átesni néhány lélekgyilkos önbizalom-pusztító interjún, s máris fonja a „mamahotelben kényeztetett fiatal” a kötelet a padláson.

Továbbá természetesen muszáj ama delúziót lobogtatnia eme sarlatánnak, hogy a „mamahotel” minden körülmények közt királyi bánásmódot jelképez, nem pedig folyamatosan szégyengetik, bántalmazzák, gyilkolják a családtagok a folyamatos lelki terror elől elszökni képtelen, magatehetetlen áldozataikat.

Ez a sárkányfűárus agyturkász nincs tisztában ama ténnyel, hogy olykor, kiváltképp az idős szülőknek kifejezett törekvésük megakadályozni a gyermek önállósodását, s mivel eme feltételrendszer minden tényezőjét ők kontrollálják, lóf***t sem számít az önálló szabad akarat a folyamat szempontjából.

A másik, újonnan terjedő szokásjog meg amikor a szülő albérleti díjat fizettet a gyerekével, plusz még a rezsifizetésre is rákényszeríti, amely által az soha nem lesz képes egybegyűjteni az önállósodásához nélkülözhetetlen kezdőtőkét.

A harmadik, hogy a pártállam a bürokratikus terrorjával, munkadiktátumaival, önkényes és véletlenszerű büntetgetéseivel meg soha véget nem érő kontrollmániájával végérvényesen lakatot ver a személyi autonómia koporsójára.

Hú, de micsoda kényelmes, királyi élet vár ránk az édeni mamahotelben! Szinte már vágyakozunk is rá, hogy minél tovább maradjunk! Ha pedig valóban így volna: hát akkor szépen meg is indokolta, miért akarna minden ép elméjű fiatal ebben maradni a napi szintű egzisztenciális kiszolgáltatottságot erőszakkal ránk verő, függetlenségnek hazudott totalitárius rabszolgaság ellenében.

Az időben történő fizikai és lelki leválás, az otthonról való elköltözés kulcskérdés a szakember szerint. Nem elég a külön lakrész, a közeli lakás, mert a szülők oda is kinyújtják „csápjaikat”, és a gyerek hiába huszonéves már, gyerekpozícióban marad. A fiatal felnőttnek keresni kell a lehetőségeket, megtanulni ellátni magát, fizetni a rezsit, mosni a ruháit, dolgozni, kipróbálni, mi mindenre képes. Erről szól az élet.

Erről szól az élet KIMÚLÁSA. Egyetlen függőség helyett több tucatnyi bebiztosított kényszer, egyetlen diktatórikus tekintélyszemély helyett több tucat elnyomó aktorhoz való feltétlen igazodás követelménye. Munka + némi szabadidő helyett még több és még keményebb munka, zéró szabadság mellett. Miközben szünet nélkül ott lebeg a fejünk felett az egzisztenciális lecsúszás, fizetésképtelenség és társadalmi exklúzió damoklészi kardja.

Ha ennek egyetlen és kizárólagos szóba jöhető alternatívája az azonnali éhhalál és halálra fagyás ellenében a „mamahotel”, akkor nincsen választás, csakis és kizárólag rendszerkényszerek. És a szülői elnyomás garantálta szorongás, önbizalomhiány és bizonytalanság szörnyű mételyénél még mindig akad rosszabb: amikor ugyanezen eredményekért napi szinten, folyton folyvást és soha véget nem érően még keményen meg is kell küzdeni.

A BGE mentálhigiénés szakembereként dr. Szántó Szilvia úgy látja, aki el akar jönni otthonról, az megoldja. Első a döntés, a szándék, és utána jönnek a lehetőségek is.

Mekkora baromság. Kizárólag a tényezők reális értékeléséből lehet egyáltalán bármerre is elindulni. Ezután jön ezen lehetőségeknek hívott körülmény-rendszer kiértékelése, majd az ezek halmazából kiválogatott, reálisan megvalósítható eshetőségek közül való válogatás.

Aki fordítva csinálja, előbb-utóbb azon veszi észre magát fene nagy akaratosságában, hogy épp az ereit vagdossa, megint csatak részegen ébredt az árokparton vagy gyomormosást végeztek rajta a kórházban gyógyszermérgezés miatt.

Ha tehát a rendszer és a körülmények nem teszik lehetővé a függetlenedést, kepeszthetünk mi akárhogy, automatikus kudarc lesz a vége.

A mamahotel falai között megbújik a hála is, kimondva vagy kimondatlanul, de ott lebeg, hogy „felneveltelek, tehát tartozol nekem”. Pedig a gyerek nem tartozik a szülőnek, nem is az ő felelőssége a szülő boldogsága. A fiatal feladata, hogy haladjon előre az életben, kipróbálja magát ilyen-olyan helyzetekben, munkákban, kapcsolatokban.

Dehogynem tartozik. Hát pontosan e követelmény abszolválását garantálja a nyugdíjrendszer. A próbálkozás hiábavalóságáról meg már értekeztem a Csernus-cikkemben: csak úgy tudok bármit is kipróbálni, ha előtte van legalább valami vázlatos fogalmam a próbálkozások következményeiről, plusz azokat kezelni is tudom.

De a mai világ nem így működik, hanem rákényszerítenek bizonyos döntések meghozatalára, akár súlyos büntetgetések belengetése mellett, majd miután a rám oktrojált feladatok végzésében automatikusan elbukok, mert a rendszer, a hatalom úgy alakítja a körülményeket, hogy ez feltétlen megtörténjen, akkor rögtön elkezdik röfögni meg ugatni a rendszer képviselői, hogy csak magadnak köszönheted a bajaidat, hiszen nem úgy csináltad, ahogy mi elvártuk, meg különben is, ha tudtad, hogy nem jó neked az általunk kierőszakolt választás, akkor minek mentél bele? Hát akkor most fizesd meg szépen a tanulópénzt.

És ezért aztán az önállósodás automatikus kudarca bele van táplálva a rendszer működésbe. Nem az a hatalom célja, hogy neked boldog életed legyen, hanem az örök kiszolgáltatottság megteremtése. Hogy mindig, minden körülmények közt egyetlen kimaradt munkanap válasszon el az éhhaláltól és egyetlen befizetetlen csekk a hajléktalanságtól.

És ily körülmények közepette szinte el sem kerülheti az elméje végső megbomlását, aki nem a mamahotelt „választja”.

Aztán családot alapítson, ha akar, és a gyerekeinek adja tovább, amit a szüleitől kapott.

Még csak az kéne. Inkább ne legyen soha gyerekem, de a szüleim és rokonaim pusztító terrorisztikus agymosását soha nem fogom átadni neki.

A mamahotelért óriási árat fizetnek a fiatalok: az önmagukat ki nem próbáló, a kényelmet választó felnőttekből lesznek a szorongók, akik gyakran választják a szenvedélybetegségeket menekülőútként.

A munka alapú társadalom szolgálatáért óriási árat fizetnek a fiatalok: az önmagukat független egyéneknek képzelő, hamis felsőbbrendűség-tudatot választó kis mitugrászokból lesznek a Xanax-függő mániás depressziósok, akik gyakran választják családtagjaik bántalmazását és az önpusztítást menekülőútként.

…Ha sokáig fennáll a mamahotel, olyan élősködőket babusgathatnak, akik mindent elvárnak... ezt viszont az idősödő szülő egyre nehezebben teljesíti. A megoldás az lenne, ha „helyzetbe hoznák a fiatalokat, meghúznák a határokat, ezeket betartatnák, és aztán engednék, hogy menjen, próbálja ki magát az életben”.

Inkább neki kelljen kint a munkaerőpiacon az élősködőket babusgatni.

Az elkényeztetést a szakértő érzelmi bántalmazásnak tartja, mert a szülő ezzel nem az életre készíti fel, nem az önállóságra neveli a gyermekét, hanem kiszolgáltatott, a szülőtől függő helyzetbe hozza. Továbbá a „nekem minden jár” attitűdöt szinte lehetetlen korrigálni. Amikor a szülő megold sok mindent a gyerek helyett, nem mer neki nemet mondani, minden körülötte forog, ő diktál, akkor felborulnak a szerepek a családi hierarchiában.

Íme a hazugságtenger, amely nélkül a sarlatán pszichomókus által mantrázott minden eddigi állítás érvénye romba dőlne. Ahhoz, hogy a fiatalság rugdosására úgymond jogos apropó teremtődjön, muszáj feltételezni, hogy a mamahotel a gondtalan és komfortos élet ajándékával vértezi fel a lurkót, ahol ráadásul rendre ő parancsol. Már szinte egy millió dolláros thaiföldi penthouse-ban kötelező éreznünk magukat, ágyasok és komornyikok hadával körbevéve, mikor meghalljuk a varázsszót: „mamahotel”.

Ezzel szemben a legtöbb mamahoteles viszonyban bizony egyáltalán nem a gyerek diktál, hanem a szülő oktrojálja rá mindennemű elvárását és határozza meg önkényesen a gyereknek adott juttatásokat (azt is hogy mit ehet, hova mehet, sőt, mit gondolhat, hogyan kell viselkedni, stb.). Amikor a rabság ténye leleplezést nyer, a szülő attól nem fogja elkezdeni az önállósodásban segíteni a lurkót, éppen ellenkezőleg: a kiszolgáltatottság fenntartása kifejezett érdekük, ezért aztán ebben a viszonyrendszerben kétállású, exkluzív, egymást kizáró kapcsoló érvényesül: vagy amíg az én kenyeremet eszed, addig az lesz, amit én mondok, vagy fel is út, le is út, mehetsz az aluljáróba koldulni!

Ha tehát a gyerek kap is ezt-azt a szülőktől, rendre nem azt, amire szüksége-igénye volna, pláne nem olyasmit, ami elősegíthetné a függetlenedését, hanem csakis olyan javakat, amelyek a szülők szubjektív követelményeinek megfelelően kerülnek kiosztásra. A legtöbb esetben ezek nem találkoznak a gyerek szükségleteivel.

Ilyen, hogy egy örök mentális elnyomásban sínylődő fiatal, aszalódjon az akár 30+ évessé hirtelen, azonnali hatállyal, alanyi jogon és magától független lesz, ilyent tényleg csak a valósággal semminemű viszonyt nem ápoló pszichomókusok képesek képzelődni.

Magyarán nem a gyerek diktál, vagy ha mégis, hát bediktálja magát a korai elhalálozásba. A gyerek kiszolgáltatottja a szülői önkénynek, amelyen ő egyedül soha a büdös életben nem tud önerőből változtatni, legfeljebb fellázadhat.

Ha e ostoba nőszemély szerint a „mamahotel” üdülőprogram, akkor mégegyszer kérdem: miért lenne bárki is olyan nagyon hülye, hogy a maga érdekei ellenében cselekedjen, és kierőszakolja magát a totális napi szintű kiszolgáltatottságot garantáló munkaerőpiacra? Honnan veszi, hogy mindenkinek csak úgy magától rendelkezésre áll a mai albérletárak mellett az elköltözéshez szükséges kezdőtőke?

Vagy talán épp az ellenkezője igaz: a szülők merő nárcizmusból az időskori magány elkerülésére és az ő kiszolgálásuk biztosítására tartják maguknál a gyereküket, s rendre úgy alakítják a körülményeket, hogy annak elszökdösése a családi házból megakadályozható legyen, vagy pedig automatikus elbukással büntetendő? Ja, mert akkor nem lehetne mamahotelnek gúnyulni az egzisztenciális kiszolgáltatottság rendszerből fakadó valóságát, igaz?

Ha a szülő reális visszajelzéseket, érzelmi biztonságot ad, számíthat rá a gyerek, akkor reális énképe lesz, és hinni fog magában. Ha kudarc éri, abból is tanul, például azt, hogy érheti kudarc, nem sikerülhet mindig minden. A tapasztalatból tanulva feláll, és megy tovább.

Kivéve akkor, ha mondjuk csernusi retorika szerint „tanulópénzt kell fizetnie”, aminek nincs meg nála a fedezete. Ekkor nem feláll és megy tovább, hanem mondjuk hajléktalanná válik, éhen hal, örök életen át végrehajtják, esetleg neadjisten visszazuhan a szülői ház pincéjébe.

Az elkényeztetett fiatalok helyzetét nem könnyű megoldani, ők jellemzően nem járnak tanácsadásra, hiszen mindig azt várják, hogy más oldja meg a problémájukat, érzelmileg egy gyermek szintjén vannak… Ha valaki úgy véli, neki minden jár, nem kell tennie semmit, szorongó lesz, mert nem küzdött meg a dolgaiért, és kialakulnak a függőségek – az élet bármely területén.

Soha ilyennel nem találkoztam. A függőségekbe a „Majd én megmutatom!” típusú emberek esnek bele leggyakrabban. Az összes drogfüggő, akit ismerek patkánylyuk-albérletben vagy akár saját lakásban él. A „mamahotelek” meg tele vannak absztinens, engedelmes, káros szenvedélyektől tartózkodó és sok esetben hiábavalóan pszichoterápiára járkáló áldozatokkal.

„Új mintákat, hiedelmeket ki lehet alakítani. Ha nem megy elsőre, nem baj, a szándék a fontos, és a kitartás a változás, változtatás mellett.” Ahogy a szakértő fogalmaz: sok jutalom van elrejtve a világban, de azok kapják meg, akik cselekszenek.

Alkoholizmus, depresszió, öngyilkosság… micsoda nagylelkű jutalmak! A rendszert meg baromira nem érdeklik a szándékaink. Kizárólag az eredmények számítanak, s ha azok nem felelnek meg makulátlanul a hatalom istenség elvárásainak, azonnali hatállyal és alanyi jogon röppen a példás büntetés.

Summa summarum: ennyi sületlenséget, ostobaságot, baromságot eleddig egyetlen pszichológiai témájú értekezésben sem olvashattam. Pedig a Csernus is nagyon odatette magát a semmitérő könyvével, de ez… tömény ragály és métely.

Egyetlen és kizárólagos szuggessziója, ráadásul bárminemű átmenet vagy reálisan végrehajtható terv nélkül, hogy a „mamahoteles” lurkó egyik függőségből, ami legalább kiszámítható és biztonságos, essen át egy másikba, amely meg életveszélyes.

Normális, racionális indokot vagy módszert hozni a kiköltözésre meg képtelen, mert beleesik az ő primitív és beszűkült foglalkozása által nem ismert tényezőkbe, mint pl. a lehetőségköltség, azaz mit veszít egy fiatal, amikor a szülői elnyomás ellenében igyekezik kitörni áldatlan helyzetéből. Ugyanis maga a próbálkozás is jelentős pénzáldozatot követel, amely végső soron megakadályozhatja a kiköltözést, mikor a lakásra már nem marad kuporgatott pénz vagy a hiábavaló, meddő interjúzgatás felzabálja az egész büdzsét.

Nincs tisztában vele, hogy a legtöbb „mamahoteles” nem thaiföldi penthouse-ban sütteti a hasát ágyasok és komornyikok társaságában, hanem a legszűkebb erőforrásai sincsenek meg, esetleg a szülő kontrollálja azokat, amelyek által a függetlenedésnek hazudott totális rendszerfüggőségét bebiztosíthatná.

És végül: nem képes egyetlen épkézláb érvet sem hozni amellett, már akinek van választása, hogy egyáltalán mi haszna és előnye van annak, hogy valakinek a „mamahotel kényelme” helyett egy sokszorosan túlárazott patkánylyukban kelljen sínylődnie, pusztán azért, hogy ne gúnyolják őt az ilyen csernusfajzatok semmirevaló lúzerként. Talán mert nincsen is ilyen érv, az örök adu ász lelki terroron felül.