A házasság és válás kérdésének alapos körbejárása után most vessük vigyázó tekintetünket a házasságon belüli, vagy akár azon kívüli gyerekvállalás kérdésére. Vajon úgy kedves-e Istennek, hogy a keresztényi konzervativizmus mantrájával házaló karhatalmi aktorok saját személyes kontrolljuk alá vonják nemi szerveinket, méhünket, gyermekeink életét születésüktől fogva, vagy pedig bizonyos fenntartásai adódnának a magasságos mennyei Atyának a folyamat láttán?
Mivel a házasság egyértelműen rabság és semmi köze az Isten által rendelt életvitelünkhöz, ezért annak kérdését nyilvánvalóan alanyi jogon ignorálhatjuk, vajon kötelező-e az ateista pártállam és a senki földöntúli entitás által fel nem szentelt klerikália színe előtt hivatalos tanúk jelenlétében szentségtelenített örök fogság kötelékében világra hoznunk az újabb nemzedéknyi szolgahadat. Illetve dehogy hagyhatjuk, hiszen a karhatalom az univerzális erkölcsi rendet önkényesen és önhatalmúlag felülírván kötelező érvénnyel elvárja, hogy az ő színe előtt fogadjunk örök hűséget földi istenségeink részére, akik e nemtelen aktust követően máris bejegyzik hivatalos tulajdonjogukat saját testrészeink és szaporítószerveink magáncélból való kiaknázására.
Aki ebbe a világba gyermeket szül, az kizárólag szoros felügyelet mellett, a császár tűprecíz utasításai mentén teheti ezt meg.
Említettem többed alkalommal a hatalom által rendre erőszakkal félresöpört igazságot, hogy az Isten gyermekeinek és a rendszer (pogány-ateista) alattvalóinak tábora két, egymástól élesen elkülönülő és egymással nem vegyülő csoportot alkot. Alapjáraton kivétel nélkül mindenki a császár földi rendszerének rabságába születik. Ezt Pál apostol megerősíti, mikor kijelenti, hogy az újonnan világra jött gyermek már a megszületése pillanatában az istentelenek uradalma alatt áll, nem úgy, ahogy a bodóattilai sarlatánok hazudozzák, hogy fél lábbal még benne vannak a mennyek országában.
Az emberiség földi létének alapállapota tehát a sínylődés a hatalom elnyomása alatt. Ha ezt vesszük figyelembe, tökéletesen logikus és magától értetődő elvárás a nyersanyag-utánpótlás céljából végrehajtott gyerekvállalás, melynek aktusát a császár udvartartása a hatalom érdekének megfelelő jutalmakkal és előnyökkel illeti.
Ateista-materialista szempontból tehát tökéletesen rendben van a nyakló nélküli gyerekgyártás ukáza, amely megszülető porontyok rögvest világra jöttük pillanatában a rendszer magántulajdonába kerülnek, amely ponttól fogva a miniszterelnök úr eldönti felettük, hogy közmunkás peon, akkugyártó rabszolga, pártállami csinovnyik vagy frontvonalon ledarálható ágyútöltelék váljon belőle felnőtt korára. A szülő egyetlen és kizárólagos lehetősége – kiváltképp a felkínált előnyök elfogadását követően – a rá oktrojált viszonyrendszer feltétel nélküli elfogadása, ennek hiányában a rá rótt példás büntetések alanyi jogú elviselése.
Mi a helyzet, amikor valaki istenfélő életet él, és tényleges valójában is az isteni erkölcs lelkiismeretes követője, nem pedig csak alantas módon hivatkozik rájuk, illetve kénye-kedve szerint ferdítgeti azokat?
Ebben a szcenárióban a gyermek Isten ajándéka, aki azonban az őt felnövéséig illető szülői oltalomtól eltekintve sem nem válik az őt ágyútöltelékként felhasználni kívánó császár magántulajdonává, sem a szülő nem sajátíthatja ki az ő személyét. Minden ember Isten által rendelt természete szerint független a világra hozóitól, saját, egyedi életút bejárására hivatott és nem korlátozhatják őt a néhány egyszerű erkölcsi törvény kivételével semminemű szülői és társadalmi elvárások.
Olyannyira sziklaszilárd igazság ez, hogy a bibliai teremtéstörténet rögvest ezzel a frázissal indít! Nevezetesen: az ember elhagyja saját anyját-atyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.
A házasság kérdését körbejáró forradalmi evangéliumban már rendkívüli részletességgel kibontottam, hogy ez az egy testté levés nem szigorúan egyetlen férfi és nő közti monogám házasságot jelképez, hanem jelentheti akár több száz ember vegyes közösségét is, akik egymással akár házasságon belül, akár azon kívül szexuális kapcsolatba léphetnek. Azonban a válás, szeretetközösségünk elhagyása, illetve más hasonló közösségek házas tagjainak elcsábítása már biza beleütközik az Isten alkotta törvényes rendbe.
Ennek sokak fejében értetlenséget keltő magyarázata, hogy Isten nem rabságra és szolgaságra teremtett minket, ám nyilvánvalóan temérdek ember várna el örök szolgálatot és hűséget, miközben saját maga nem akar biztosítani a másiknak hasonszőrű lehetőségeket. Ez a hagyományos rabszolgaság ideológiája.
Hogy a dichotómia feloldásra kerüljön, Isten rendelése szerint ha az egyik nem képviselője szeretné rabszolgájává tenni egy másik nem kiszemelt egyedét, azt ugyan tehesse meg, viszont kizárólag tökéletesen egyenlővé tett viszonyrendszer mellett. Azaz ha egy férfi házassági szerződéssel rabszolgájává kíván tenni egy nőt, a nő is tegye a maga rabszolgájává a férfit, így egyenlítvén ki az eredendően elnyomó viszonyrendszert.
Pál apostol közérthetően elmagyarázza a házasság lényegét: a férj nem ura a maga testének, hanem a feleség; és a feleség sem uralkodik a maga teste felett, hanem a férj teszi. Tehát a házasság azt jelenti, hogy két ellenkező nemű személy exkluzívan kisajátítja magának egymás testét. Ez az úgymond tapasztalat útján való elszenvedése a mások feletti uralkodási vágy következményének.
Ha egyik partner sem ura a maga testének, hanem a másik fél helyezi azt kontrollja alá, mindebből egyenes ágon következik napjaink házasságon belüli zsarnokoskodásainak abszurditása, ami a nő részéről általában véve a szexmegvonást és a háztartási munkák visszautasítását, férfi részről pedig a „hálátlan, élősködő, rabszolgahajcsár” családtagok anyagi szükségleteiről való feltétlen gondoskodás megtagadását vagy a család faképnél hagyását jelenti.
A modern házasságok bukásának kulcs-tényezője tehát, hogy napjainkban mindkét fél egyirányú viszonyrendszert igyekezne kisajtolni a másikból, azaz a nő „nincsen kedvem” vagy kifundált „fáj a fejem” szólamok mentén végtelenségig odázná a házastársi kötelességei végrehajtását, a férj pedig eljárogatna az asszony mellől más földi örömök után kutakodni ahelyett, hogy keresetét visszainvesztálná a családjába.
Persze nem kizárólag a házastársak törekednek napjainkban a tökéletesen egyirányú és egyoldalú behódolás kicsikarására, hanem a karhatalom is. A XIX. század során, de még a XX. század első felében is, amikor az emberek jobbára még rendkívül szaporák voltak, a hatalom szája szélét nyalogatván dörzsölte tenyerét a temérdek ingyen rabszolgamunkára fogható és frontvonalon nyakló nélkül ledarálható gyermek láttán. Akiket a korabeli asszonyok tucatszám potyogtattak ki méheikből, mivel az ateizmus-materializmus univerzalitásánál fogva darab-darab alapon gyártották a gyermekeket az ültetvények kiszolgálására.
Ezt a „fölös szaporulatot” aztán játszi könnyedséggel lehetett két alkalommal is kibeleztetni a lövészárokban, mert az istentelen szülői nemzedék csak azt várta el, hogy legalább az egyik gyermekük (preferáltan férfi) maradjon életben, aki majd örökli a termőföldet és viszi tovább a családi vállalkozást.
Hogy ne ismétlődhessen meg ez a két gyalázatos vérontás és az összemberiség tömeggyilkos diktátorok általi elképzelések céljából való felhasználása, az 1950-es években a freudi pszichoanalitikusok feltalálták az ideális családmodell vágyképét, melyet nukleáris családnak hívunk, és amelyet korunk pártállamai a mai napig kizárólagosan elfogadható példaként állítanak elénk.
Eredeti célja szerint a nukleáris család szigorúan egy anya, egy apa és velük 2-3 gyermek közös fedél alá helyezését jelentette. Atomjaira bontották a korábban természetesnek számító nagycsaládos modellt, amikor akár 20-30 személy élt egyetlen parasztházban (dédszülőktől unokákig), s amely közösséget a feltétlen munkaszolgálat és az alkalmi házastársi kötelességek kielégítése mellett a kollektív sorsútjuk, hétköznapjaikban is közös tevékenységeik meglehetősen szorosan összekovácsolták.
A nukleáris (tehát szigorúan kétszülős) családmodell erőltetésének ideológiai magva, hogy a házastársak ne egymáséi legyenek, hanem az őket (legtöbb esetben teljesen külön földrajzi területen) foglalkoztató vállalatéi, így házon belül az egyetlen közös feladat az utódnemzésről és a következő nemzedékre való dolgos kezű hadakról való gondoskodás maradjon.
Ezt a modellt, mivel tökéletesen természetellenes, folyamatos erőfeszítések tételével kénytelen fenntartani a hatalom. Az 50-es / 60-as évek bébibummja alkalmával a lakhatás megoldása bizonyult a hatalom legfőbb fejfájásának, mely problémát tömeges és olcsó, ugyanakkor alacsony minőségű lakásépítési programokkal orvosolta. A 80-as / 90-es években a faluból városba való tömeges vándorlás elősegítése és az újabb szolgageneráció mobilitásának kikényszerítése vált a hatalom egyes számú törekvésévé. Innentől nem elegendő az embernek születési helyén dolgozni, költözzön szépen mindenki oda, ahol munka van!
A 2000-es évekre eljutottunk odáig, hogy odahaza a négy fal között az embereknek immár semmi közük egymáshoz. Mindenkinek ott muszáj dolgozni, ahova dobálják őket, úgy osztja be idejét, ahogy azt a hatalom kötelező érvénnyel előírja. Mindezek mellett a sevizahitel-válság és a gazdaság összeomlása hatására tömegek lettek erőszakkal mélyszegénységbe taszítva, amely folyamat a kevéske épen maradt családot is szétzilálta.
Most, a 2020-as évekre eljutottunk az emberek egymástól való totális elidegenedéséig, miután életük minden egyes aspektusának kontrollját tökéletesen kisajátította magának a karhatalmi elit. Az emberi működésnek eme perverz mechanizációja immár a természetes közösségépítés, a házasságon belüli vagy akár azon kívüli szexuális kapcsolatok csaknem teljes felszámolódását vonta magával. A születésszámok a sárga földig süllyedtek, s a fiatalság immár az újabb generációnyi rabszolgahad világra hozatala ellen lázadozik.
Eljuttatott minket a hatalom odáig, hogy az életünk során egyetlen és kizárólagos elidegeníthetetlen és ingyenesen kiaknázható részünk, a nemi szerveink felett is elvesztettünk mindennemű kontrollt. A hatalom indukálta totalitárius létbizonytalanság megakadályozza, hogy saját akaratunkból és egyéni indíttatásunkból használjuk a legalapvetőbb testi funkcióinkat.
A hatalom, ki a maga önkénye szerint felhasználandó rabszolgahad számának folyamatos apadását konstatálja, kétségbeesve kapkod megoldás után a folyamatosan omladozó uradalmában tátongó lyukak betapasztására. Ha nem marad kin hatalmaskodni, teljes bizonyossággal magába roskad ama bábeltorony-rendszer, melyet uralkodóink kizárólagosan a maguk önkényeskedéseinek bebetonozására felépíttettek a megelőző nemzedékekkel.
Ilyenkor jön be mindig a képbe a legutolsó mentsvár és egyben a legvégső kétségbeesett ötlet, hogy igyekezzünk az istentelen világrendünkből logikusan következő pusztulás és megsemmisülés útján mechanikus intézkedésekkel visszafordulni, vagy legalább elodázni az elkerülhetetlen véget.
Így születnek meg a születéseket kizárólag materialista alapon forszírozni kívánó lombikbébi, örökbefogadási, CSOK és babahitel programok, melyek a fiatalság párba rendezését kizárólagos anyagi érdekek, sőt mi több, kényszerek mentén igyekeznek szavatolni.
