Immár 5 teljes éve tartanak ki makacsul a szabadság édes ízét megízlelő távmunkások a home office mellett. Nyilván a munkahelyek legnagyobb része nem helyezhető át ilyesféle konstrukcióba, hiszen abszolút többségük személyes jelenlétet kíván, ám ahol megengedhetik maguknak a távoli munkavégzés luxusát – s az adminisztrátori, pénzügyi, IT-állások jelentős része ilyen -, ott az istennek sem sikerül visszatessékelni a dolgozókat a depresszív és lélekgyilkos irodákba.
Mindennemű ez irányú könyörgése a felsővezetői kasztnak eleddig süket fülekre lelt, ezért az idei évtől jelentősen bekeményítenének az otthon donaldkacsázó laptophuszárokkal szemben, kik azt képzelték, hogy a munkaviszony két egyenlő fél közt köttetett kölcsönösen előnyös szerződés, ahol a partnerek közösen megegyeznek a munkavégzés helyszíne, módja, feltételei és a kijáró jövedelem felett.
2023-ban a munkáltatók 64%-a szerette volna visszaparancsolni peonjait az üresen kongó irodákba, idén a KPMG felmérése szerint már 83 százalékuk számít az otthoni dolgozók lehajtott fejjel való visszabattyogására a jóságos munkaadók fojtón ölelő karjai közé.
Ugyanígy az amerikai állami alkalmazottakat is visszavárja Trump elnök a maguk kis szürke irodai székükbe, kikkel szemben intézett ultimátuma szerint aki nem tér vissza a heti 5 nap depresszív zötykölődéshez munkahelye és patkálylyuk-albérlete között, annak fel is út, le is út. Trump diktátuma kisebbségi elfogadást képez, mivel a közalkalmazottak 56%-a lázadozik a lehangoló fülkéjükbe való visszatérés ellen, s akaratuk érvényesítésére akár szakszervezetbe is hajlandóak tömörülni.
Mindez nem szegi a gazdasági szereplők tömkelegének kedvét, hogy fővesztés terhe mellett az ültetvényekre való visszabattyogásra kényszerítsék szolgáikat. Indoklásaikban olyan bullshit tételeket fogalmaznak meg, mint hogy a személyes jelenlét erősíti a csapatkohéziót, emeli a munkamorált, illetve a közvetlen ellenőrzés lehetősége végett hamarabb felderíthetők és korrigálhatók a munkavégzésben ejtett hibák és hiányosságok, ami a produktivitás növekedéséhez vezet.
Kár, hogy a munkaerő nem így gondolja. Szerintük a menedzsment viszketegsége az egyetlen és kizárólagos oka a diktátumaik kiadásának, mivel a nárcisztikus és szociopata vezetőknek létszükségletük az alattvalóik feletti kontroll és uralkodás lehetősége, különben bekattannak.
Persze kit érdekel a dolgozók véleménye. Épp ezért fontos megemlíteni, hogy a valóság sem igazolja vissza az ábrándos kapitalisták nedves vágyálmait.
Az Owl Labs felmérése szerint a munkahelyeire ingázgató munkaerő napi 60 dollár fölös kiadás abszolválására kénytelen, csakhogy úgymond foglalkoztatható maradhasson az ültetvényen. Ebbe a kalapba olyan költések tartoznak, transzportáció díjától az otthoni étkezés árához képest dupla-tripla árszínvonalú ebéden át az elegáns munkaruházat, saját jármű, rendszeres pszichés karbantartás és a munkáltató által elvárt egyéb kiadásokig bezárólag, melyek egyáltalán nem a dolgozók jólétének növelését szolgálják, hanem egyszerűen kénytelenek költeni ezen termékekre, olykor az egyén szemszögéből fontosabb prioritást élvező dolgok rovására, hogy úgymond foglalkoztathatók maradhassanak.
Azaz ezek az elvárt kiadások nem az egyén létszínvonalát növelik, hanem kizárólag a munkáltató követeléseinek teljesíthetőségét szavatolják. Ha figyelembe vesszük, mennyit kénytelen manapság az ember költeni csak azért, hogy rabszolgája lehessen az uralkodó oligarchiának, lassacskán negatív nettó jövedelmekről beszélhetünk, amelyekből az ember a személyes létfenntartását fedezni hivatott. Keresete szinte minden fillérjét kénytelen visszaadni munkáltatójának, olykor akár többet is.
Csak az irodába bejárás követelménye havi 1300 dollárral rövidíti meg a munkaerő pénztárcáját. Ezek olyan kötelező érvényű költések, melyek soha nem térülnek meg részükre.
Ezzel szemben az otthonukból laptopjukon bedolgozó egyedek nemhogy ennek az 1300 dollár kötelező érvényű költésnek a javát spórolják meg maguknak, de olyan is előfordul, hogy az energiavámpír főnökkel és idegesítő, időrabló kollégákkal való foglalkozás kényszerének hiányában az ember fele annyi idő alatt elvégzi feladatait, mint amennyi időt ugyanezek a lélekgyilkos irodákban ücsörögvén elrabolnának.
A távmunkások egy része ezért megengedheti magának, hogy dolga végeztével rácsukja laptopját az üres levegőbe rikácsoló főnökére, amint napi teendői kipipálásra kerülnek, vagy megtehetik, hogy másodállást vállalván megtakarított idejükben plusz pénzt keressenek, azaz csökkentsék függőségüket a munkáltató irányába.
E két tényező kombinációja pedig igazán veszélyes az uralkodó osztály számára. Ha az ember jelentős pénzt spórol az által, hogy nem jár be dolgozni, közben plusz pénz összekoldulására is futja, mindez azt jelenti, hogy a munkáltatói kontroll szavatolta létfenntartás kényszere alól is csakhamar felszabadulhatnak. Azaz nem lesznek kénytelenek komplett lelküket beszolgáltatni a vállalat számára az újabb hónapra való életben maradás magasztos jogának elnyeréséért. Ha akarnak, ugrálhatnak egyik munkahelyről a másikra, válhatnak független vállalkozókká, digitális nomádokká, de azt is megtehetik, hogy jelentős megtakarításokat felhalmozván egy-két évre üdülni menjenek, s így kivonhassák magukat a bérleszorítás érdekében minél több kétségbeesve állást kereső jobbágy jelenlétét megkívánó munkaerőpiacról.
A pszichopata menedzserek erre azt mondják, hogy a munkaerőnek nincs illetősége efféle kérdésekben dönteni, hiszen a munkaerőpiacra színtisztán a kereslet-kínálat szent törvénye érvényesül. A távmunka pedig nem alapvető emberi jog.
A tisztelt kapitalistáknak fordítva tetszik ülni a lovon, mivel a munkásosztály munkavégzését és álláskeresését kizárólag a létfenntartás kényszere mozgatja, szó sincs semmiféle szabad piaci viszonyról. Sőt mi több, a negatív reáljövedelem mellett való robotolás kényszere normális piacon abszurd volna. Tehát semminemű piaci viszony nem érvényesül a munkaerő és munkáltatók közt. Aki dolgozik, azért teszi ezt, mert rákényszerül és mert nem ismerhette meg jobb és hatékonyabb módját a megélhetésnek.
Ezzel szemben egy laptop-irodista már valóban képviselhet néminemű piaci alkupozíciót, hiszen a bejárás követelmények hiányából eszközölhető megtakarítási lehetőség és a fölösen időrabló munka hatékony redukálásából eredő többletjövedelem-szerzés lehetősége valóban megszabadíthatja őket a negatív bevétel melletti rabigáskodás kényszerétől. S egyből tisztába kerülnek a maguk értékével, nem úgy mint a napi szinten órákon át oda-vissza zötykölődő elmeprogramozott droidok.
Jelenleg kiváltképp a techmunkásokat nem tudják visszakényszeríteni a munkáltatók az ültetvényre. Ez annak köszönhető, hogy a 2022 óta végrehajtott leépítési hullámok és a mesterséges intelligenciába vetett vakbuzgó burzsoá hit végett a reáljövedelmek erőteljes stagnálást vettek. Azaz ha az emberek újfent rákényszerülnének a bejárásra, voltaképp alapos zuhanást vennének a béreik.
Ezért a kevéske valamire való tudásmunkás kivár, s amely vállalatok e szegmensben visszaparancsolták peonjaikat az irodákba, ott rendszerint komoly felmondási hullámokkal is kénytelenek voltak szembesülni.
Valójában eredetileg is ez volt a cél: a fölös munkaerő mondjon fel, hogy ne kelljen nekik végkielégítést fizetni. Csakhogy a tőkések fegyvere visszafelé sült el: mint kiderült a LinkedIn S&P 500 vállalatait érintő felmérésből, a “vissza az irodába” (Return to office, RTO) mandátumok hatására rendre a legértékesebb és legjobb teljesítményt nyújtó munkások mondtak fel a “felesleges szaporulat” helyett, s ezek pótlására vagy visszacsábítására tett kísérletek rendre kudarcot vallottak. A 3 millió tudásmunkás munkáltatói históriájának elemzésén alapuló konklúzió szerint az RTO egyszerre rombolta a munkaerő morálját és vert súlyos többlet-költségeket a vállalatokra, anélkül hogy a nárcisztikus menedzsment által szajkózott előnyökből bármi is realizálódott volna.
Így bár a munkáltatók barnára színezik gatyájukat az erőlködéstől, hogy valahogy visszarángassák a kontrollt az öntudatossá vált munkás osztálytól, mindennemű józan felmérés és predikció szerint a home office 2025-ben és az azt követő években egyaránt velünk marad. Ennek szokványossá válása esetén elnyerheti az esélyt a vállalati kultúrába való bebetonozódásra, amely folyamathoz a munkáltatók biza kénytelenek lesznek igazodni, amennyiben szeretnének ama peonokat állományukban tudni, kik értenek is ahhoz, amit csinálnak.
A sorolt statisztikák és tényadatok mellett több más tényező is aktívan ássa a személyes munkavállalói jelenlét sírját.
Az egyik a megélhetési válság. Az alaposan felfutó élelemárak és a leginkább Európát érintő energiaválság végett az emberek létfenntartási költségei jelentősen megnőttek. Ennek hála a karantént megelőző évekhez képest jóval nehezebben abszolválható a bejárás diktátuma, hiszen az havi átlag 1300 dollárral rövidíti meg a munkavállalókat, mely összeget inkább költenék élelemre, kikapcsolódásra, vagy váltanák át megtakarításba, semmint elpazarolják azt a lélekgyilkos ingázásra, amely által sok pénzt és temérdek időt egyaránt vesztenek.
A lakbérek alapos elszállása szintén a folyamat ellen dolgozik. Amerikában a karantén elrendelése óta megduplázódott a lakhatás árszínvonala. Mindebből több minden is következik: a megtakarított 1300 dollár nagy részét elveszi a fedél fenntartásának kényszere, másrészt ilyen elviselhetetlen árak mellett egyszerűen elmebeteg követelmény a lakást egész heteken át üresen hagyni, és csak aludni visszajárni.
A munkaerőpiac a 2022-es nagy felmondási hullámot követően gyakorlatilag teljesen behalt. Míg ebben az évben átlag 2 nyitott pozíció várt minden álláskeresőre, 2024-ben már csak 1,1. Ez azt jelenti, hogy igencsak orosz rulett ekkora infláció és létszínvonal-csökkenés mellett álláskeresésbe fogni. Ez a folyamat kétirányú: ahogy a munkaerő nem mer felmondani, inkább quiet quitting-be fog, úgy a munkáltatók sem engedhetik meg maguknak legszorgosabb kollégáik elvesztését, mert roppant kétséges, találnak-e valaha más valakit helyette. Ha tehát a vezetőség szeretné megtartani a jó munkaerőt, biza rákényszerülhet az engedékenységre a távmunka iránt.
A megélhetési válságnak köszönhetően a nagyvállalatok az utóbbi két évben alaposan visszanyesték béren kívüli juttatásaikat is. Ennek hála kisebb összegben térítik meg a bejárási költségeket, nem biztosítanak többé továbbképzési támogatást a munkaerőnek, az év végi bónuszokat is rendesen megvágták.
Mindezek még nagyobb erővel dolgoznak a munkába való visszatérés ellen. A pénzügyi analfabéta vállalati főnökök nem fogják fel, hogy az irodákba visszatérés követelménye erodálja a munkaerő jövedelmét, ezért mikor azok személyes jelenlét mellett létszínvonaluk erodálódását konstatálják, igazán nem marad semmi józan indok a havi 1300 dollár megtakarításukról való lemondásra a kényszeredett bejárás által.
Így aztán fenyegetőzés ide vagy oda, minden körülmény a munka világába való visszatérés ellen dolgozik.
És még ez sem minden: az álláskeresők tortájának egyre hatalmasabb szeletét harapja ki magának a Z-generáció, kik az online térben nevelkedvén egyenesen megkövetelik, hogy ne kelljen zombi módra zötykölődniük a semmiért.
Ők, akik a munkáltatók panaszai szerint helikopter-szüleikkel együtt járnak állásinterjúra, személyes idejük és életvezetésük mindennemű tényezőjét előrébb sorolják az ilyen aberrált és avitt elvárásoknál, mint követendő protokollokhoz való feltétel nélküli alkalmazkodás, hierarchia és szakmai tapasztalat tisztelete, a három fillér aprópénzért cserébe komplett testük, lelkük és elméjük feláldozása az istenember munkáltató kaszt oltárán.
Mivel e nemzedék részére az önálló lakhatás, autóvásárlás, családalapítás és gyerekvállalás kívánalma az abszolválhatatlan luxus kategóriába sorolódik, simán elkerülhetik az “örülj, hogy van munkád” meg a “van száz másik a helyedre” színvonalon kornyikáló főnököket, és rákényszeríthetik munkáltatóikat az egyenlő szerződéskötésnek legalább a mímelésére.
Mivel semminemű függőség, a soroltakon felül alkoholizmus, kábítószer, tőkefelhalmozás vágya nem kényszeríti őket a rendszerbe való belerohadásba, simán megtehetik, hogy úgy játszadozzanak munkáltatóikkal, ahogy tették azok a megelőző generációk kiszolgáltatott és napi szintű létbizonytalanságban tartott peonjaival.
Nem elég, hogy a Z-generáció tudásmunkásai nyíltan kikövetelik a home office lehetőségét, a kötelező 9-5 munkarend felrúgását, visszautasítják a túlórázást, de még a halálosan fárasztó és lélekölő álláskeresés, interjúzgatás után azt is tökösen meglépik, hogy sikeres felvétel esetén ne menjenek el dolgozni.
A munkáltatók agyhúgykövet kapnak a Z-generáció pofátlanságától, kiknek a The New York Post leleplező statisztikája szerint 34%-a nem lép be első munkanapján a munkahelye kapuján, hogy így demonstrálják személyi autonómiájukat.
Mivel ezek a roppant stresszes interjúkörök szinte végeláthatatlan ideig tartanak, a Z-generáció megleckézteti kicsit az őket alávetett jobbágyokként kezelő HR-eseket, bebizonyítván, hogy náluk a hatalom, nem pedig az őket kizsákmányoló munkáltatóknál.
Annyira ők diktálják most a munkaerőpiaci trendeket, hogy a hármas dotkomlufi – ingatlan – COVID válság alkalmával busz alá vetett, dolgozói mélyszegénységben vegetáló Y-generáció is kezdi eltanulni tőlük a rabigáztatókkal való helyes bánásmódot. A 28-43 év köztiek 24%-a is kukázta már legalább egyszer munkáltatóját a felvételét követően.
