Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kapitány a tengerészeivel, akiknek olyannyira fejébe szállt tengerész-tudományuk, annyira önhittek és önelégültek voltak, hogy végül elment az eszük. Észak felé tekerve a kormányt addig hajóztak, amíg jéghegyekkel és veszedelmes jégtáblákkal nem találkoztak; majd sokkalta veszélyesebb vizek felé vették az irányt, hogy lehetőségük legyen még briliánsabb megoldásokkal fitogtatni tengerészetben való jártasságukat.
Magasabb és magasabb szélességi körökhöz érve az utasok és a legénység egyre inkább kényelmetlenül érezte magát. Veszekedni kezdtek egymással, és panaszkodtak mostoha életkörülményeikről.
-Ide a rozsdás bökőt, – mondta egy megtermett matróz – ha nem ez a legborzalmasabb út, amelyen valaha részt vettem! A fedélzetet jégpáncél borítja; ha őrszolgálatban vagyok, a szél úgy vág a kabátomba, akár a kés; akárhányszor bevonom az orrvitorlát, majd’ lefagy az ujjam; és ezért csak öt rohadt shillinget kapok egy hónapra!
– És még te panaszkodsz! – szólt egy hölgy utas – Éjszaka nem tudok aludni a hidegtől! Ezen a hajón nők kevesebb takarót kapnak, mint a férfiak. Ez nem fair!
Erre bekiabált egy mexikói tengerész.
– Az istenit! Én csak feleannyi pénzt keresek, mint az angol matrózok. Nekem több ételre van szükségem ilyen éghajlaton, és meg se kapom rendesen a jussom; az angolok bezzeg igen! És az egészben a legrosszabb, hogy a tisztek spanyol helyett folyton angol nyelven parancsolnak!
– Nekem több okom van panaszra itt bárkinél. – szólt egy amerikai indián matróz. – Ha a sápadt arcú nem foglalja el őseim földjét, nem lennék ezen a hajón sarki szél és jéghegyek közepette. Helyette egy szép, szelíd tó tükrébe mártogatnám kenum evezőjét. Kárpótlást érdemlek. Legalább a kockázást engedélyezhetné a kapitány, hogy egy kis pénzt összeszedhessek.
A fedélzetmester is rákezdett.
– Tegnap az első tiszt „b***nak” hívott, csak mert szeretem szopni a f***t. Jogom van a f***szopáshoz anélkül, hogy leb***znának!
– Nem csak az emberek sorsa sanyarú a hajón. – vetette közbe egy állatbarát utas, a felháborodástól remegő hanggal. – Saját szememmel láttam, hogy a múlt héten a másodtiszt kétszer belerúgott a hajó kutyájába!
Az utasok egyike egy egyetemi professzor volt. Ökölbe szorított kézzel kezdett bele tiltakozásába:
– Ez borzasztó! Immorális! Ez rasszizmus, szexizmus, homofóbia, ez a munkásosztály kizsákmányolása! Diszkrimináció! Társadalmilag igazságosnak kell lennünk: a mexikói matróznak biztosítani kell az egyenlő bérezést, sőt, minden tengerésznek emelni kell a fizetésén; kárpótolni kell az indiánt, ugyanannyi lópokrócot adni a hölgyeknek, biztosítani kell a f***szopáshoz való jogot, és többé ne rúgja fel senki a kutyát!
– Igen-igen! – kiáltották az utasok. – Ja-ja! – ujjongott a legénység. – Ez diszkrimináció! Követelnünk kell jogainkat!
A hajóinas megköszörülte a torkát.
– Khm-khm. Mindannyitoknak jó oka van panaszra. Véleményem szerint azonban mindenképpen azt kell csinálnunk, hogy visszafordítjuk a hajót dél felé, mert ha továbbra is észak felé tartunk előbb, vagy utóbb elsüllyedünk, és akkor sokra mész majd a fizetéseddel a takaróddal, meg a f***szopáshoz való jogoddal, mert mindannyian megfulladunk!
Viszont senki sem figyelt rá, mert ő csak a hajóinas.
A kapitány és a tisztek a parancsnoki toronyból figyeltek és hallgatták az eseményeket. Egy egymásra vetett ravasz mosoly és kacsintás után a kapitány küldötteként a harmadik tiszt jött le az emelvényről, majd vállával utat törve magának, a fedélzeten összesereglett utasokból és legénységből verbuválódott tömeg közepére furakodott. Nagyon komoly arckifejezést felvéve ekképpen szólott:
– Nekünk, tiszteknek be kell ismernünk, hogy néhány rendkívül megbocsáthatatlan dolog történt ezen a hajón. Nem ismertük fel, milyen kritikus helyzet áll fenn, amíg nem hallottuk panaszaitokat. Jó szándékú emberek lévén csak javatokat akarjuk. Dehát, nos a kapitány elég maradi és öntörvényű, és ezért unszolni kell egy kicsit mielőtt bármi érdemi változtatásra szánja el magát. Személyes véleményem szerint, ha erőteljesen tiltakoztok – viszont mindenképpen békésen, és a hajó szabályait meg nem sértve -, kizökkenthetitek a kapitányt a tehetetlenségéből, és rákényszeríthetitek, hogy megoldja a gondjaitokat, amelyek miatt jogosan panaszkodtok.
Szónoklata végeztével a harmadik tiszt a torony felé vette az irányt. Eközben az utasok és a legénység ilyen szavakkal illették:
– Mérsékelt! Reformer! Ballibsi! Kapitány spiclije! – Mindazonáltal úgy cselekedtek, ahogy ő mondta. A parancsnoki torony előtt egy tömbbé tömörülve kezdték sérelmeiket ráolvasni a tiszti karra, és követelték jogaikat.
– Jobb bérezést és emberi munkakörülményeket! – ágált a megtermett matróz.
– Ugyanannyi takarót a nőknek! – pityergett a hölgy utas.
– Nekem spanyolul adják ki a parancsaikat! – sírt a mexikói.
– Jogom van kockázni! – rítt az indián.
– Nem akarom, hogy b***nak hívjanak! – hisztizett a fedélzetmester.
– Ne bántsák a kutyát! – dühöngött az állatbarát.
– Azonnali forradalmat! – üvöltött a professzor.
A kapitány és tisztikara percekig tartó titkos tanácskozásba kezdtek, egész idő alatt kacsintgatva, bólogatva és mosolyogva egymásra. Majd a kapitány lépett a parancsnoki torony elébe, és legnagyobb jóindulata jeléül kihirdette, hogy a megtermett matróz fizetését havi hat shillingre emeli; a mexikói bérét egy angol fizetésének kétharmadára növeli, és ezentúl az orrvitorla bevonására csak spanyolul adhatják ki neki a parancsot; a női utasoknak plusz egy takaró jár; szombat esténként megengedett az indián matróznak a kockázás; a hajómestert nem hívhatják b***nak, amíg szigorúan privát keretek között szopja a f***t; és végül: a kutyába tilos belerúgni, amíg az nem csinál valami komolyan rossz dolgot (mint például étellopás a spájzból).
Az utasok és a legénység fényes győzelemként ünnepelték az engedményeket, ámde másnap megint elégedetlenség lett rajtuk úrrá.
– Havi hat shilling piti összeg, és még mindig ugyanúgy lefagy a kezem, ha bevonom a vitorlát. – morgott a megtermett tengerész.
– Még mindig nem annyi a fizetésem, mint egy angolé, és ugyanígy kevés ez a kaja ilyen éghajlaton. – mondta a mexikói tengerész.
– Nekünk, nőknek továbbra sincs annyi takarónk, ami melegen tartana minket. – szólt a hölgy utas.
A legénység többi tagja és az utasok is hangot adtak hasonló panaszaiknak, a professzor pedig adta alájuk a lovat.
Amikor végeztek, a hajóinas is felszólalt – ezúttal olyan hangerővel, hogy a többiek nem tudtak nem tudomást venni róla:
– Tényleg borzasztó, hogy a kutyát megrugdossák, ha lop egy kis kenyeret a spájzból; és valóban felháborító, hogy a nőknek nincs ugyanannyi pokrócuk, vagy ha a matróznak elfagy az ujja; és nem értem, miért ne szophatna f***t a fedélzetmester ha akar. De nézzétek csak, milyen vastagok errefelé a jéghegyek, és a szél is egyre erősebben és erősebben fúj! Vissza kell fordítanunk a hajót dél felé, mert ha továbbra is észak felé megyünk elsüllyedünk, és mind itt halunk meg!
– Óh igen, – szólt a fedélzetmester – tényleg szörnyű, hogy északnak tartunk. De miért kéne a mellékhelyiségbe szorulva kiélni f***szopási hajlamaimat? Miért kell engem b***nak hívni? Nem érek annyit, mint bárki más?
– Észak felé hajózni borzasztó, – vetette közbe a hölgy utas – de nem értitek? Pont ezért van több takaróra van szüksége a nőknek, hogy melegen tartson minket. Ugyanannyi pokrócot követelek a nőknek most azonnal!
– Való igaz,- hangzott a professzor véleménye – az, hogy északnak tartunk, mindannyiunkat kemény megpróbáltatások elé állít. De a dél felé vezető irány választása irrealisztikus lenne. Az órát nem tudod visszafordítani. Találnunk kell egy megfontolt módszert, amivel úrrá tudunk lenni a helyzeten.
– Nézd, – érvelt a hajóinas – ha hagyjuk a toronyban leledző négy őrültet tovább ténykedni, mind megfulladunk! Ha egyszer kivezetjük a hajót a veszélyből, majd akkor aggódhatunk a munkakörülmények, a nőknek járó pokróc, meg a f***szopás joga miatt. De legelőször a hajót kell megfordítanunk! Ha néhányan összeülünk, és kiötlünk egy tervet, mutatunk egy kis merészséget, megmenekülhetünk. Ehhez nem kellünk sokan – hat, nyolc ember elég. Fel kell másznunk a toronyba, kidobni azokat a hibbantakat a hajóból, és dél felé kormányozni azt.
A professzor felemelte az orrát, és szigorúan kijelentette:
– Én nem hiszek az erőszakban. Immorális.
– Az erőszak alkalmazása mindenkor etikátlan. – mondta a fedélzetmester.
– Iszonyodom a tettlegességtől.- jelentette ki a női utas.
Eközben a kapitány és a tisztek gondosan figyelték és hallgatták őket. A kapitány jelzésére a harmadik tiszt lelépett a fő fedélzetre. Elsétált az utasok és a legénység között, hogy elmondja nekik, még mindig sok gond akad a hajón.
– Sokat fejlődtünk – kezdett bele -, de sok teendő vár még ránk. A megtermett tengerész munkakörülményei továbbra is kemények, a mexikói matróz jelenleg sem keres annyit, mint az angolok, a nők még most sem kapnak annyi takarót, mint a férfiak, az indiánnak engedélyezett szombatonkénti kockajáték pedig csak részben kompenzálja az elvesztett földjét; igazságtalan, hogy a fedélzetmester csak a wc-ben szophat f***t, valamint az, hogy a kutyát is rugdossák néha.
– Szerintem a kapitánynak megint ösztönzésre van szüksége. Segítene, ha újra belekezdenétek a tiltakozásba – addig a pontig, amíg az erőszakmentes marad.
Ahogy a harmadik tiszt visszament a hajó hátsó részébe, az utasok és a legénység kemény szavakkal illették, mégis, úgy cselekedtek ahogy mondta, és összegyűltek a parancsnoki torony előtt egy újabb demonstrációra. Acsarogtak, dühöngtek, lengették az öklüket, és még a kapitányt is megdobták egy záptojással (ami elől ügyesen félreugrott).
Miután meghallgatta panaszáradatukat, a kapitány a tisztekkel együtt bizalmas megbeszélést tartott, mialatt nagyban kacsintgattak és mosolyogtak maguk közt. Aztán a kapitány kilépett a torony elé, és kihirdette, hogy a megtermett tengerésznek kesztyűt adnak, amivel melegen tarthatja a kezét, a mexikóinak egy angol matróz fizetésének háromnegyede jár, a nők kapnak még egy pokrócot, az indián kockázhat szombaton és vasárnap is, a fedélzetmesternek engedélyezett a nyilvános f***szopás (de csak sötétedés után), valamint senki sem rúghat bele a kutyába a kapitány külön engedélye nélkül.
Az utasok és a legénység eksztatikus üdvrivalgásban tört ki e forradalmi győzelem hallatán, viszont a következő reggelen megint elégedetlennek érezték magukat, és ismételten morgolódni kezdtek ugyanazon korábbi nehézségek miatt.
A hajóinas ezúttal dühbe gurult.
– Istenverte bolondok! – kiabált – Nem látjátok, mit csinál a kapitány és a tisztek? Hagyják, hogy lefoglaljanak benneteket a jelentéktelen sérelmeitek a takaróról, a fizetésről és a kutyarugdosásról, hogy ne gondoljatok arra, mi a gond valójában a hajóval – vagyis, hogy tovább és tovább haladunk északnak, és mind meg fogunk halni! Csak ha néhányan közületek észhez térnének, összefognánk, és elfoglalnánk a parancsnoki tornyot, visszafordíthatnánk a hajót és megmenekülnénk. Ehelyett mindannyian nyafogtok a piti kis dolgaitok miatt, mint a munkakörülmények, a kockajátékok meg a f***szopáshoz való jogok. Erre az utasok és a legénység feldühödött.
– Piti? – sírt a mexikói. – Úgy gondolod ésszerű, hogy csak a háromnegyedét keresem egy angol tengerész fizetésének? Szerinted ez csekélység?
– Hogy nevezheted a sérelmemet jelentéktelennek? – kiáltotta a fedélzetmester. – Tudod te, milyen megalázó, ha b***nak hívnak?
– Rugdosni egy kutyát nem „piti kis dolog”! – üvöltött az állatbarát.- Hanem szívtelen, kegyetlen és brutális!
– Jól van, rendben. – válaszolt a hajóinas. – Nem piti és csekély dolgok ezek. Valóban, a kutya rugdosása kegyetlen és brutális, és megalázó, ha b***nak hívnak valakit. De a valódi problémánkhoz viszonyítva – ahhoz, hogy a hajó továbbra is észak felé tart – a sérelmeitek kicsinyesek és jelentéktelenek, hiszen ha rövid időn belül nem fordítjuk meg a hajót, mindannyian megfulladunk.
– Fasiszta! – kiáltott a professzor.
– Ellenforradalmár! – szólt a hölgy utas.
És az összes utas és az egész legénység egymás szavába vágva nevezte a hajóinast fasisztának és ellenforradalmárnak. Félrelökték, majd elkezdtek újra morogni a bérekről, a nőknek járó takaróról, a f***szopási jogról, és a kutyákkal való bánásmódról. Eközben a hajó folytatta útját észak felé, rövid időn belül pedig két jéghegy között szétzúzódott és mindenki megfulladt.
