Innentől az én meglátásaim következnek. Jómagam 2019-ben kacérkodtam legelőször a fesztiválszervezés gondolatával, majd a COVID-karanténtól egész mostanáig nem egészen 20-féle, saját és egyedi ötletem született új fesztiválokra, javarészt névvel, helyszínnel, programtervekkel, költségvetés-számítási módszerekkel. Ennyire könnyű újdonságokat kitalálni, ami a szigeteseknek láthatóan nem megy, hiszen a mostanra megszüntetett kisebb rendezvényeik sem voltak többek vérszegény variációinál ugyanazon kaptafának.
A rendezvényszervezők pökhendi arroganciája és hamis felsőrendűség-tudata évtizedeken át lehetővé tette, hogy azok olyan előadókat hívjanak el rendezvényeikre, akik az ő személyes sameszaik, jól bejáratott csókosaik, és kizárták a fellépés lehetőségéből a tűzhöz nem kellőképp közel álló zenészeket és DJ-ket. Ez volt a hazai, ill. helyi alkotókat illető bánásmód. Nemzetközi sztárok esetén meg leginkább az, hogy hívjuk rendre minden évben ugyanazokat a beposhadt művészeket, kiknek programjai utóbb már végletekig unalmasakká válnak, viszont legalább ellehetetlenítik a szükségszerű újítási folyamatot. Lásd Balaton Sound.
Akad a szervezők által nem látott fatális következménye a személyi elfogultságuknak és a személyes diktátumaik szerint nyíló, ill. záródó kapuknak. Akik kiszorulnak a szervezés, fellépés lehetőségéből vagy nem nyújthatnak legalább néhány tippet a fesztiválok színvonalának javítására, mert ők csupán savanyú Jóskák, akik partvonalról ugatnak, ezek az emberek nem tudják csalódottságukat és keserűségüket analóg módon eljuttatni a megfelelő helyekre, hallgatni kényszerülnek.
Viszont a szociális médiában akár virálisan terjedhetnek a posztok, melyek felfedik a ki-kinek-csókosa típusú hálózatokat. Az emberek megszólíthatják, s kapcsolódhatnak is analóg elszigeteltségükből olyanokkal, akiknek élményei rendre megegyeznek egymással. Kiderül ezekről a negligált savanyú Jóskákról, hogy nem egyedül vannak, hogy nem kizárólag „ők látják rosszul” a hatalmi pozícióba ültetett személyek ténykedését, hogy nem csak szerintük mennek rossz irányba a dolgok a világban, hanem hirtelen százezernyi, a megnyilvánulás lehetőségétől elvágott magányos szorongó láthatja ugyanazon folyamatokat kibontakozni.
Akiket kizárnak a fellépés és véleménynyilvánítás lehetőségéből, azok látogatókként sem mennek többé vissza ezekre a rendezvényekre. Akik alap esetben kedvelik a fesztiválok programjait, egy jelentékeny részük biza fel van vértezve alkotói és fellépői ambíciókkal. Az ő távol maradásukkal a fesztiválok rentabilitása felszámolódik. Lehet nyugodtan akár 85 százalék a maradékot negatívozó meg savanyú szőlőző vendégek számaránya, ha a profitabilitás biztosításához szükséges 15 százalék nem jelenik meg, az anyagi csődnek hála az a 85 százalék sem fog kapni bulit.
A szervezők vaksiságának és törtető szociopátiájának köszönhetően a kezdő alkotók puszta esélyt sem kapnak a felfutásra, a bizonyításra, ezzel párhuzamban a mai fiatalok igényei messze leválasztódtak az uralkodó elit által kínált programoktól.
A programkínálat személyi elfogultságának oka a rendezvényszervezők indokolatlan messiástudata. Nézőpontjuk szerint vannak a rajongók (mindenki), akik imádják az általuk gründolt programokat, és a senkik, akik nincsenek, vagy legalábbis nem számítanak. Pedig önmagában a fesztiválozás a globális népesség alig néhány százaléka részére vonzó. Véges számú megszólítható csoportokról beszélünk, amelyekből biza kezd kifogyni a fizetőképes és feltétel nélkül lelkesedni hajlandó emberi utánpótlás.
Most már igyekeznének kaptatni a fesztiválozástól magukat távol tartó fiatalok után, de kérdés, lesz-e a vállalásnak eredménye, amennyiben a rendezvények koncepciója nem alakul át gyökeresen. Ott, ahol egy iShowSpeednek kell felvilágosítania a fantáziátlan szigeteseket, hogy kit bookingoljanak a Z-generáció bevonzásához, nem jósolok fényes jövőt ezen összejöveteleknek. Tisztuljon hát a piac, robbanjanak be végre új szereplők az éterbe!
Egyébként óriási ziccert hagytak ki azzal, hogy az éppen aktuálisan Európában turnézó és a Sziget több napján szabadnapos Blackpink helyett az idehaza eléggé ismeretlen Kiss of Life-ot hívták meg. Legalább annyit tehettek volna, hogy a Rosét villámgyorsan elreptetik az egyik ilyen üres napon BP-re előadni az évtized egyik legnagyobb slágerét, az APT.-t. Dehát még ehhez is sügerek voltak. 🙂
Szintén sokakat visszariaszt a rendezvények látogatásától azok hamis és hazug marketing-tevékenysége.
Annak szervezői szerint a Sziget egy igazi családi fesztivál (De még mennyire, hogy nem az!), amelyen kivétel nélkül mindenki talál magának vég nélküli tartalmas elfoglaltságot (pfff…). Az eseményt az „Island of freedom”, azaz szabadság szigete szlogennel illetik.
Erre a szabadság földjére egy borzasztóan szűk és elavult gyalogos hídon szükséges átkelni, amelyen 2019-ben majdhogynem halálos áldozatokat megkövetelő pánik tört ki. A beléptetés után elkerülünk egy minden létező irányból zárt területre, amely az iszonyú hőség, por és tömeg végett inkább nevezhető falanszternek, semmint a szabadság földjének. Ezen territóriumon belül semmi olyant nem szabad tenni, ami beleütközne a hatályos magyar törvényekbe, kívül pedig az objektív akadályokat figyelembe nem véve semmi sem tiltott, ami a Szigeten megengedett. Ez a roppant korlátos hely tehát inkább a rabság szigete, amelyből leginkább csak négykézláb támolyogva lehet úgy-ahogy kimászni. A látogatók bekerülnek egy börtönbe, amelynek kizárólagos speciális jellemzője, hogy nem a bent lakók szökésének, hanem a kívül rekedtek bejutásának megakadályozása a fő funkciója.
A fesztiválok hanyatlásának legfőbb fokmérője tehát a különféle megosztási funkciók életre hívása a közösségek előtt, és a valódi közösségi élmény biztosításának hiánya. A fesztiválok szférája üzletileg és társadalmilag egyaránt végletekig diszkriminatív, bomlasztó. Elválasztja egymástól – elsősorban anyagilag – az embereket, s kizárólag azokat részesíti ezeknek a roppant korlátos öröm-pótlékoknak az élvezetében, kiknek földi létük a heveny munkakényszer és kizsákmányoltság végett eleve nyomorúságos. Ám valós öröm helyett ők figyelemelterelést kapnak a nyakukba, amely ha megszűnik, a lelki nyomorúság heveny bosszút áll a menekülni kívánó áldozatokon.
Orientálódjunk gyorsan a lehetséges megoldások felé. Ezekből mindössze néhányat említenék, a többi üzleti titok. 🙂
Először is, el kéne végre engedni a fantáziátlan, ötlettelen, hiábavaló koncepcióikhoz végletekig ragaszkodó szervezők kezét. Ezek a külföldi nagytőke pumpolta behemótok elszívták az összes életerőt a kívülről jövő ötletek megvalósítása elől. Frissüljön a piac, tűnjenek el vagy radikálisan reformálják meg magukat az elviselhetetlen belépődíjakat fenntartó rendezvények.
Fontos lesz a fesztiválok jövőbeli túlélése érdekében forszírozni a diverzifikációt, illetve tekintélyes, ámbár jelentős pénzügyi kockázatot jelképező tartalékok leledznek az 1-1 műfajra építő rétegfesztiválokban.
A diverzifikáció azt jelenti, hogy a nagy és előadói büdzsé jelentős részét felemésztő headlinerek helyet a programkínálat változatosságára kellene ügyelni, hogy egyetlen percnyi üresjáratuk se legyen a látogatóknak, melyet unalomban töltenek el. A többmillió eurós tiszteletdíjat megkövetelő együttesek tűnjenek el ezekről a rendezvényekről (a legtöbbjük úgysem szeret ilyeneken játszani). Ezek a megabandák nyugodt szívvel folytathatják a gazdagodást a személyes igényeikre szabott csarnokos és stadionos bulikon.
Egyre több helyütt kísérleteznek a rendezvények a kisebb stage-ek zenei programmal való feltöltése helyett bemutatókkal, előadásokkal, más előadóművészeti ágak fellépőinek szerepeltetésével, illetve ún. programon kívüli szórakozási lehetőségek (játékok, wellness szolgáltatások stb.) biztosításával. Mindez jó irány, de persze önmagában nem elég.
A nagy fesztiválok akkor élhetnek túl, ha részben visszatérnek a saját gyökereikhez (viszonylag olcsón temérdek program), részben integrálják a fiatalok igényeit, különben nem marad utánpótlásuk látogatókból. Majd mindjárt kitérek rá, hogyan lehetne mindezt szavatolni.
De előbb a rétegfesztiválokról: hatalmas siker lett a 2010-es években a Defqon.1, melynek sikerült egy akkoriban biza eléggé marginális és népesség arányában elég kevés értő fülre találó műfajra építvén magát a világ egyik legnagyobb és legexkluzívabb rendezvényévé válnia. A hazai OZORA fesztivál is kiváló példa ugyanerre a koncepcióra: egy szem alapműfajra építvén létrehozni egy világhírű fesztivált.
Rendre megdöbbenek viszont azon, mennyire alacsony a száma az ezen fajta rendezvényeknek. Persze mindennek nyilvánvaló pénzügyi oka is van: a nagy cégek nem karolják fel ezeket, mert a kommerszebb fesztekhez képest még szűkösebb az 1-1 műfaj rajongói köréből becélozható potenciális közönség.
Mégis ez lehet a fesztiválok fejlődésének egyik lehetséges útja, mert mint Ausztrália példája mutatja, ezen rendezvények jóval lelkesebb és stabilabb rajongótáborral bírnak, s viszonylag könnyű művelet a látogatók összecsődítése a világ különböző tájairól. S egyelőre nem minden műfaj kapja meg a neki kijáró külön bejáratú presztízs-rendezvényét.
A fenti két, kritikus sarokponton felül további ötletekkel is szolgálhatok kiváltképp a hazai fesztivál-felhozatal színesítésére, mivel 15-nél is több ilyesfajta ötletem áll rendelkezésre, koncepcióval, programtervezettel, a legtöbbjük konkrét névvel és helyszínnel. Egyedül a költségvetések nincsenek minden egyes rendezvény után számítva, mert ezek tételei nagyban változnak. Viszont az eredeti két ötletem, a 2019-20-ban összerántott Revolife Fesztivál és egy másik, általam megnevezni egyelőre nem kívánt rendezvény minta-költségvetése nyomán bármely másik fesztivál pénzügyi tervét össze tudom rántani egyetlen hét leforgásán belül.
Az én fesztivál-ideáim automatikusan alkalmazzák az eleddig sorolt ötletek tárházát. Amire a szigetesek csak mostanában akaródznak rájönni, azt mind beépítettem már 2019-ben a Revolife Fesztivál első tervezetébe. Ezek pedig: valódi családi (nem pedig annak hazudott) rendezvény, amelyen minden korosztály megtalálhatja a maga számítását. Szinte 0-24-ben programok, melyek három nagy, egyenként 8 órás időzónára tagolódnak. Rendkívül ideális helyszín (ez sajnos már nem igaz, az általam kinézett eredeti helyszín többé nem elérhető); olyan dátum, mely nem konkurál a többi nagy rendezvénnyel és nem kívánja azokat lenyomni; a zenei programok exkluzivitásának felszámolása a változatosság kiterjesztésével; felelős és abszolválható költségvetés; abszolúte barátságos jegyárak, habár egyes extra szolgáltatásokért fizetni kellene (nem, a vécéért nem).
Az ötletet természetesen revideálni kell az aktuális állapotokra fazonírozva. Pl. az eredetileg tervezett 10 ezer Ft alatti napijegyár az első évben sajnos már nem tartható cél, helyszínt pedig újat kell nézni, de az alap koncepció mind a mai napig megállja a helyét.
Vannak ötleteim kinézett helyszínekkel együtt olyan rétegfesztiválokra, melyek egyike véleményem szerint felnöveszthető a Defqon.1 méretére, de természetesen nem hardstyle eseményről van szó. A maradék tisztes bevétellel és előkelő presztízzsel kecsegtet, de nyilván anyagi hasznot nem sokat hajt.
Egy másik Revolife márkanév alatt futó rendezvény volna egy elsősorban Z és alfa-generációk igényeire fazonírozott fesztivál, mely később egybe lenne kötve egy speciális konferenciával, egy külföldről importált ideával (titok), és talán még egy alább taglalt másik fesztivál-ötletemmel, amelynek hála egy „egyet fizet, hármat kap” konstrukciójú rendezvény tölthetné be a fiatalság szórakozási lehetőségeiben keletkezett fájó űrt. Eme esemény árszínvonala szükségszerűen magasabb volna a Revolife Fesztiválénál, de még mindig barátságosabb mondjuk egy Szigethez képest.
Vadonatúj, friss ötletem egy tényleg a Z-sek és alfások igényeit kizárólagos figyelemmel illető koncepció-rendezvény. Azt értem ez alatt, hogy ilyen ideákon alapuló fesztivál, amit alig néhány napja kitaláltam, az egész világon nincsen, tehát egy igazán nem mindennapi kísérlet lenne a komplett esemény!
Ez vagy önállóan kerülne megrendezésre, vagy egybeolvadna harmadik szereplőként a már nevezett előzővel. Lényege pedig anélkül, hogy a legkritikusabb üzleti terveket elfecsegném: a szociálismédia-függő fiatalok aktívan be lesznek vonva az egyes műsorok (igen, profán programok helyett, mint pl. koncertek itt kétórás sávokra tagolt műsorok lesznek, tele változatos programpontokkal!) folyamába; orvosoljuk az egymást pánikkal átitatva taposó emberek problémáját; megszüntetjük az üresjáratokat; nem kell az embereknek többé fél órákat ácsorogniuk a pultok előtt étel és ital beszerzéséhez; introvertált-barát helyjegyek és helyi szolgáltatások lesznek elérhetők; a színpad szinte teljesen egybeolvadna a nézőtérrel, voltaképp felszámolódna a közönség és fellépők közti szétválasztódás nagyja; a műsorokat tévés celebek helyett az aktuálisan legnépszerűbb influencerek vezetnék, akiket persze be kell majd tanítani erre.
A jegyek kétféle kategória szerint kerülnének meghirdetésre, ezek közül az olcsóbbik jelentősen alatta marad a Sziget árának, a drágábbik pedig hasonló vagy kicsivel magasabb áron exkluzívabb szolgáltatásokat kínál. Hasonlít a szisztéma a régi VIP konstrukciókhoz ama különbséggel, hogy itt az olcsóbb és drágább jegyek száma közel megegyezne! A koncepció kiexportálható külföldre is! Ez az esemény tőlem egyébként totál idegen módon végletekig kommercializáció-barát, gazdagon hajthatjuk hozzá a szponzorációkat és reklám-ajánlatokat egyaránt.
Végül, egy turizmus-fejlesztésre is használható ideám egy olyan fesztivál, melyen mindenki, aki értékelhető s legalább bizonyos fokmércék szerint művészi-előadói készséggel bír, helyet kaphatna fellépőként úgy, hogy ennek díját is tisztességesen megfizetjük.
Ezt szintén lehetne külföldre exportálni, sőt komplett franchise hálózat-szerű eseménysort lehet ráépíteni az ideára. Ez a legmegalománabb elképzelésem: ha sikerül valaha is a tervek szerint megrendezni, a költségvetése túllépné még a Sziget Fesztivált is! Ugyanakkor eme rendezvény sem konkurálna azzal, mivel tökéletesen más koncepció szerint, teljesen (hónapokkal) eltérő időpontban kerülne megrendezése.
A felsoroltakon kívül eső mintegy tucatnyi másik ötlet vagy a hagyományos koncepciójú fesztiválok körét gazdagítaná, vagy annyira megalomán idea, hogy 100+ millió euró tőke nélkül egyáltalán bele se lehet vágni a projektbe.
Hamarosan, lehetőleg néhány hónapon belül nyilvánossá teszem itt a Revolife oldalán az összes tervemet és elképzelésemet új, Magyarország gazdaságát a poshadt és mérgező akkugyárak ellenében valójában fejlődési pályára állítani képes vállalkozásokra, s kíváncsi leszek, harap-e rájuk valaha is valaki. Állítólag annyira nagyon keresik ezek a hazai vállalkozók az új befektetéseket és ötleteket, nekem erről az akciójukról eleddig kizárólag keserű tapasztalataim születtek.
Lehet bizonyítani, hogy ez az ország nem kizárólag rabszolgahadak tenyésztelepe, hanem igenis értékeli a kreatív és érdekes, de azért két lábbal a földön járó és megvalósítható ötleteket, melyek nem az államilag pumpolt légynemesítő üzemek kötelékéből kerülnek ki.
