Egyetlen hétvégi jegy kosárkánkba pottyantása 2025-ben 600 dollárunkba (210 ezer Ft) kerül. A jegyvásárlással messze nem értünk végére kvázi kötelező érvényű költekezéseink listájának, sőt, az igazi anyagi csőd csak eztán következik!
A rendezvénynek otthont nyújtó Coachella Valley Kalifornia ama részén fekszik, melyen nem létezik tömegközlekedés, vasút, de még a legközelebbi reptér is több tíz kilométerre fekszik. Az egyetlen reális megközelítési lehetőség az autó, amihez meg elérhető árú parkolóhely nem áll rendelkezésre a helyszínen.
Az idén nagy vihart kavart egy látogató TikTok posztja, ki elmondása szerint 800 dollárt volt kénytelen kicsengetni egy napi parkolásért. Ő még talán jól is járt ama fejre ejtett vendégekhez képest, kik saját járművet nem birtokolván 1000 dolláros Uber fuvarral értek a helyszínre.
Ha nem szeretnénk a dupla hétvégés rendezvény bármelyik három napjában az utca kövén kipihenni a heveny bulizgatás fáradalmait, szükséges 3000 dollár kezdőár mellett igénybe vehető szállás-csomagokat váltanunk.
Belépvén a Coachella területére összefuthatunk a fentiek fényében már szinte baráti árfekvésűnek mondható 15 dolláros sörrel, 8 zöldhasút kóstáló tacóval és érkezésünk idejétől függően 30-60 perces sorban állással az elérhető és elviselhető árú parkolóhelyért. Szinte már kiskirályoknak képzelhetjük magunkat szerencsétlen kempingezőkhöz képest, kiket a roppant frappáns szervezésnek hála 4-12 órás várakoztatásra kapcsoltak elérhető vécé, ital és élelem nélkül.
Végül mindennemű kikényszerített költést figyelembe véve majdhogynem a belépők jelentik a legkisebb feláldozandó pénzmagot. Számítások szerint a teljes értékű hétvégi élmény felmarkolása összesen 9 ezer dollárral, azaz 3,15 millió forinttal rövidíti meg a jobb sorsra érdemes vendégek digitális pénztárcáját.
És hogy mibű’ telik efféle Amerika földjén is igencsak borsos árúnak számító úri huncutságokra? Nos, kiderült ez is: az idei év vendégeinek 60%-a ún. payment plan, azaz részletfizetés, kreditkártya-hitel vagy „vedd meg most, fizess később” konstrukciók igénybe vételével rakta zsebébe a belépőjegyeket, azaz a látogatók ekkora hányada nem engedheti meg magának önerőből, hogy ott csápoljon az izzadt és felpaprikázott tömeg szorításában.
A luxus árszínvonal viszont egyáltalán nem társul ehhez méltó nívót képviselő szolgáltatásokkal. Maga a fesztivál fő helyszíne a színpadokkal egy hosszas gyaloglást megkövetelő poros útszakaszon érhető el. A beléptetési és vendégkezelési problémákat már gazdagon tárgyaltuk. A szervezés profizmusával, pontosabban annak hiányával is akadnak gondok. 2023-ban Frank Ocean élete egyik legrosszabb koncertjét adta itt. Rendszeresek minden évben a fél-egy óra hosszúságú csúszások, akár a rendezők, akár a fellépők hibájából adódóan. A heveny időzavar kezelésére olykor félbeszakítják a performanszaik kellős közepén az előadókat, a mikrofonok jelszintjének beállításánál rendre felüti fejét az amatőrizmus, és még a programok vizuális gazdagítására hivatott LED-falak, képernyők és lámpák is gyakorta besülnek. A vendégek egy része idén romlott húst kapott a tacójába.
Tehát jóformán semmi jelét nem találjuk ama exkluzivitásnak, ami a gyakorlatilag megfizethetetlen árszínvonalat indokolná. Kivéve egyet: a Coachellára immár nem annak zenei felhozatala végett járnak ki a látogatók, hanem csakis és kizárólag presztízsből. A 2010-es években e fesztivál bizonyult a legtöbb Insta-posztot generáló eseménynek. Mostanra annyiban változott a szitu, hogy az „én is ott voltam” szintű pózőrködés átköltözött TikTokra.
A fesztiválok bukásához tehát nagyban hozzájárul a folyamat, hogy a fiatalság jelentős része anyagi kényszerből hanyagolja ezeket a rendezvényeket, ám a maradék fizetőképes rétegek akár erejükön felül költekezvén inkább a legmagasabb presztízs-érzetet kiváltó rendezvények felé orientálódnak. A kisebb, alulról szerveződő próbálkozásokat viszont ők maguk sem tudják, tán nem is akarják megfinanszírozni. Ez is bizonyítja, hogy radikális reformok bevezetése nélkül a fesztiválokra való kereslet utánpótlása teljes mértékben felemésztődik.
Így kívánnák elejét venni a fesztiválok hanyatlásának a szervezők
Természetesen a problémák nagyját – bár nem mindegyikét – észlelik maguk a szervezők is, s összesen háromféle ötletet hangoztatnak a válság orvoslására, melyek skálája az átmeneti ragtapaszoktól a saját rendezvényeik megreformálásán át egészen az új piacok felkutatásáig terjed.
Első körben a már nevezett angol fesztiválszövetség, az AIF javasolja a jegyekre rakódó ÁFA szintjének ideiglenes letornászását a jelenlegi 20 százalékról 5-re.
A fesztiválbiznisz immár hatodik éve nem tér magához, ennek köszönhetően e szektor vállalkozóinak esélyük sem bizonyul a válságból való kilábalásra önerőből. Észszerű mozzanatnak tűnhet hát az ÁFA mértékének letornászása, csak akad vele két aprócska bibi. Az államnak mindez nem érdeke, hiszen az állami költségvetések szintén elég nagy lyukakat szenvednek el mostanában, s a szervezők sem feltétlen nyernének vele sokat, mert a működésüket eleve mételyező ellátási és inflációsokk-problémáikat egyáltalán nem oldaná meg az akció. Az is elképzelhető, hogy a felszabaduló pénzmagot az ellátók egyszerűen még magasabb összegű számlák benyújtásával honorálnák.
Éppen ezért az ÁFA-kulcsok visszanyesését pusztán ideiglenes jelleggel foganatosítaná az AIF, azaz amennyiben esetlegesen helyreállna a szektor rentabilitása vagy a lakosság fizetőképessége, vissza lehet vezetni az eredeti adórátát.
Úgy lehetne az állam „lelkiismeretére” hatni, hogy még mindig jobb időleges jelleggel efféle kis engedményeket tenni, semmint a dominóként bedőlő szektor keltezte gazdasági pusztítást megszemlélni, amiből aztán garantáltan nem terem semmi adóbevétel.
Erre az állításra viszont akár rá is kontrázhat a hatalom, mondván a fesztiválok egyáltalán nem fontosak a munka alapú társadalmat erőltető államoknak, sőt, a nyugdíjasok még örülnének is, ha eltűnnének a zajongó fiatalok a települések környékéről.
Tehát a karhatalmi engedmény kikönyörgése időleges könnyebbség lehet, de semmiképp nem tartós megoldás. Éppen ezért állami reakcióktól függetlenül megpróbálnak maguk a rendezők is proaktív módon új életet lehelni műsoraikba.
Az egyik felismerés szerint az ausztrál fesztiváloknál kifejezetten érzékelhető a tendencia, hogy a nagy, úgymond „minden az egyben” típusú, százezres tömegekre fazonírozott rendezvények haldokolnak, ugyanakkor a kisebb, kifejezetten 1-1 műfajra építő rétegfesztiválok továbbra is prosperálnak.
A nagy behemót fesztiválok, mint a Sziget egyes számú rákfenéje, hogy a legnagyobb világsztár headlinerek felemésztik a lineupra áldozható büdzsé mintegy felét, s a szervezők így a kisebb programok sokaságán kénytelenek spórolni, aminek hála jelentős foghíjak keletkeznek a programtáblában. Nincsenek például reggeli, vagy nappali fesztivál esetén éjszakai elfoglaltságok, az egyes rétegműfajok rajongói legfeljebb 1-1 szívüknek kedves alkotót láthatnak a színpadon, de nem tudnak ugyanabból a kategóriából legalább 6-8 előadót hívni, ami által megérhetné egy adott stílus rajongójának megvásárolni a méregdrága napijegyet, s ezeken felül a zenei programokon kívüli elfoglaltságok száma is meglehetősen határosnak bizonyul. Azaz kizárólag azoknak éri meg egyáltalán jegyet venni, kiknek személyes zenei ízlése egész véletlen a nap legnagyobb részében összeegyezik a szervezők kényszerűen patikamérlegen kimért bookingolt előadóinak listájával.
Nyilvánvalóan teljesen tökéletes megfelelést egy általános (nem konkrét műfajra építő) fesztiváltól nem lehet elvárni, ugyanakkor mivel ezek jegyárai ütik meg a legmagasabb szintet, nem mondhatnak le a lehető legszélesebb vendégkör bevonzásának lehetőségéről.
Hogyhogynem erre a problémára kívánnak reagálni az idei évtől a Sziget fesztiválon bevezetendő reformok, amelyek a már emlegetett változatosság-növeléssel, színpadok átrendezésével, 0-24-ben elérhető koncerten kívüli programok ajánlatával és újfajta vizuális trükkök bevetésével próbálnak olyan közönség-rétegeket becsalogatni, kik egész idáig távol tartották magukat a fesztiválozás világától.
Átnyálazván ezeket az eleddig napvilágot látott reform-ideákat nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nem bizonyul elegendő akciónak például a műfaji változatosság kiterjesztése, amennyiben e kísérlet keretében minden stílusban csak 1-2 előadót hívnak el, akiket ráadásul rendre különböző napokra pakolnak.
A probléma ezzel a felfogással az ún. Balaton Sound szindróma (én neveztem el így, várom a busás tiszteletdíjakat 😀 ): másfél évtizeden át hazudták folyamatosan, hogy ott aztán az elektronikus zene minden magyar ajkú rajongója megtalálja a kedvére való előadókat, aki meg nem, az hülye, vagy semmi nem jó neki. Nos nekem, mint az elektronikus zene megveszekedett rajongójának és hozzám hasonszőrűen több tucatnyi felebarátomnak (kiknek ízlését személyesen ismerem) soha a büdös életben nem imponált a Sound ultrakommersz és bárminemű változatosságot nélkülöző lineupja egy kicsit sem. Utóbb már persze próbáltak volna újítani (a 2022-ben hadrendbe állított, végül totál üresen kongó Rave Culture stage igencsak kedvemre volt), ám eddigre totál felbomlott vagy elzüllött a magyar elektronikus zenei közönség, annak agonizáló maradványai meg nem képesek többé fenntartani egy EDM gúnyába bújtatott giccsfesztet.
Bő egy évtizede a magyar elektronikus zene irányvonala totál levált a nemzetközi trendekről, s mostanra voltaképp akár nemlétezőnek is tekinthető.
Ezen a Balaton Soundon egyetlen évben leltem szívemnek viszonylag kedves felhozatalra (2015 környékén lehetett), amikor csodával határos módon egy évben 6 trance DJ-t is elhívtak. Már pakoltam is volna a jegyet a kosárkámba, ha lett volna rá pénzem, mikor észrevettem, hogy ezt a 6 DJ-t sikerült teljesen „frappáns” módon, s persze nyilvánvaló üzletpolitikai megfontolás szerint totál szétszórni a fesztivál 4 napján, minden napra 1 vagy 2 előadót helyezvén.
Így már ha tudtam se vettem volna Balaton Sound jegyet, mert 1-1 trance DJ programja, képviseljen az akármilyen magas nívót nem ér meg 17-18 ezer Ft-ot, mint amibe egy napijegy emlékeim szerint akkoriban került.
Tehát jöhet a Kiss of Life a szigetre, a K-pop igencsak népszerűsége csúcsán tartózkodik éppen, de ha nem jut melléjük a nagyszínpadra még legalább 2-3 hasonszőrű előadó, akkor rajongó tinédzserek hada ide vagy oda, senki részére nem válik 40 ezer forint kiadást indokló élménnyé az együttes hazai látogatása. Kiváltképp egy megélhetési válság közepette. Ráadásul a Sziget szervezőinek fantáziátlanságát mutatja, hogy ezt a Kiss of Life-ot is minden bizonnyal azért hívták el, mert szerepeltek az iShowSpeed livestream-jében, saját maguktól még az együttes létezéséről sem tudnának.
A minimális reformok tehát, amennyiben azok nem járnak együtt a lakosság s benne kiváltképp a fiatalság pénzügyi helyzetének javulásával és fogyasztói szokásaik változásával, nem fogják kihúzni ezeket a rendezvényeket a slamasztikából. Legjobb esetben is csak elodázni tudják az elkerülhetetlen véget.
Akad egy harmadik „lifehack” is, mellyel csakis és kizárólag a világhírű és stabil tőleellátottsággal bíró fesztiválok élhetnek. Ez pedig azok kiszervezése idegen földekre, amelyeken a fesztiválozgatás szokása, elsősorban a turizmus felfuttatása érdekében csak mostanság kezd kibontakozni.
Nem sok ilyen hely akad manapság a világon, melyeken kellő biztonsággal megtartható egy ilyen rendezvény, miközben elégséges fizetőképes kereslet rejtezik a környéken a belépőjegyek maradék felszippantására.
A 2010-es években már zajlott egy hulláma a rendezvények globális terjeszkedésének, ám ezek rendre kudarccal végződtek. A Sziget a környékbeli országokban kívánt terjeszkedni új eseményekkel, ám mindezen terveiből végül semmi nem realizálódott. A Tomorrowland tábort ütött magának az USA-ban és Brazíliában (az előbbiben TomorrowWorld néven), melyek 2-3 próbálkozást követően elhaltak. A 2023-ban feltámasztott Brazil Tomorrowland-et már nem az ID&T szervezi, hanem egy helyi cég, partnerségben az anyaországbeli organizációval.
A Defqon.1 fesztivál 2009-18 között megvetette a lábát Ausztráliában, ahol aztán szervezési hiányosságok és kábítószer-problémák végett a helyi kormányzók politikai alapon üldözték el a rendezvényt. Szintén kilátogatott a Defqon.1 Chilébe 2015-16-ban, ám az első felvonás sikerét másodjára bukás követte. A Mysteryland-et sikerült 2014-ben kiexportálni az USA-ba, mégpedig az egykori ikonikus Woodstock fesztivál színhelyére. Ez három felvonást ért meg, 2017-ben már nem tért vissza a rendezvény.
A temérdek kudarc ellenére – tán némi előre menekülési lehetőséget szimatolván – több cég ismét megpróbálkozik a terjeszkedéssel az ez irányú próbálkozások csaknem évtizedes sutba vetése után.
Nyár kezdetén jelentette be a Tomorrowland szervezősége, hogy viszik a fesztivált Ázsiába, mégpedig rögtön két helyre: Thaiföld egy teljes értékű Tomorrowland-et kapna, míg Kínában egy hatalmas beltéri arénát öltöztetnének be talpig díszletbe, természetesen a legnevesebb nemzetközi DJ-k kiközvetítésével.
Az amerikai székhelyű Ultra Music Festival három év kihagyást követően visszatér Tokióba, a kolozsvári Untold pedig Dubajban veti meg lábát.
