A fesztiválszervezők természetesen rendre kivétel nélkül mind gazdasági körülményeket neveznek meg a vállalkozásaik kudarcát kiváltó okokként, melyek abban a körben, melyben ők mozognak, nyilvánvalóan tökéletesen rendben való és értelmes megfejtései a globális fesztivál-recessziónak.
Az érdekvédelmi szervezetbe tömörült angol fesztiválszervezők szövetsége (AIF) kiváltó okok garmadáját sorolja a fesztiválok halódásának indoklására. Első körben az infláció tett be nekik nagyon, melynek mértékével nem növelhetik meg a jegyárakat, mivel az összes inflációs tétel vásárlókra hárítása még azt a kevéske fizető vendéget is elüldözné.
Bár temérdek üzletet és emberéletet is tönkre tett a 2022-23-as évek során kibontakozó inflációs sokk, a rendezvényszervezők technikai KO-val felérő ütéseket kaptak az arcukba. Először is ott az energiaárak végzetes elszabadulása, ami kiváltképp Magyarországon és Angliában az áramdíjak szinte egyik napról a másikra való megduplázását vonta magával. Mivel a fesztiválok rendkívül áramigényes foglalatosságok, biza igencsak jelentékeny szeletet hasogat ki ezek büdzséjéből a megduplázódott árú villanyszámla.
Ennél is jobban elszálltak viszont a rendezvénybiztosítási költségek: 2022-ről 23-ra a legtöbb országban kétszer annyiba kerül biztosítást kötni, illetve biztonsági szolgálatot felbérelni ezen eseményekre. Akad az érdekvédelmi szövetség tagjai közt olyan fesztiválszervező, kire tízszeres összegű (!) díjakat vertek rá a COVID-karantént megelőző összeghez képest.
Végül, igazán súlyos gondjai akadnak a poszt-COVID kor rendezvényeinek az ellátással, konkrétan a helyiségbérletekkel, valamint színpadi és hangtechnika kölcsönzésével. A rendelkezésre álló helyszíneket szinte megtizedelte a pártállami COVID-terror, sok helyütt ezeknek akár a fele végleg eltűnt. Ausztráliában a karantén feloldását követően is folytatódott a koncerthelyszínek sorozatcsődje: 2022-24 között ezernél is több fellépői színpad szublimálódott el végleg.
A fesztivál-infrastruktúra kielégíthetetlenségét az okozza, hogy a legtöbb szervező cég nem rendelkezik saját tulajdonú eszközökkel, hanem mindent bérelnek olyan vállalatoktól, melyek fő profiljukként egész évben forgatják ezeket a színpadi és hangtechnikákat, nem csupán 1-1 rendezvény kedvéért veszik elő azokat.
Csakhogy ezek a vállalatok a COVID-ármány alkalmával mindegy szálig a csőd szélére sodródtak, hiszen nem volt kinek részére kölcsönözniük a rájuk rohadó eszközöket. Mit volt mit tenni, a túlélés s persze az eljövendő szebb napok reményében elkezdték ezek a cégek az összes mozgó és mozdíthatatlan vagyonukat zálogként beszolgáltatni a bankokhoz, akik ezért a munkatársak megfizetését és a biztos csőd elkerülését lehetővé tevő pénzmaghoz juttatták őket.
Csak ugye a karhatalom által kígyónyelvvel újra meg újra belengetett „csak még két két” egészen érdekes módon két esztendővé terebélyesedett, s addigra a rendezvénytechnikai cégek nagyja is elvérzett, magukkal rángatván a kiadható alkalmatosságaikat is a sírba. Ezért aztán a karantén feloldását követően fojtó hiány keletkezett hangtechnikából, színpadi elemekből, sátrakból és ideiglenes építményekből, ennek hála ezek árszínvonala is csakhamar sztratoszférába lövellt.
A helyzet valójában még szörnyűbb: a kevéske talpon maradt cég, megszimatolván a fesztiválszervezők anyagi gondjait immár nem elégszik meg a karantént megelőző 10-20%-nyi előleg beszolgáltatásával az infrastruktúrájuk kiszervezéséhez, hanem hetekkel kapunyitás előtt követelik a teljes ár megtérítését, amikor a rendezvény bevételeinek nagyja (az értékesítés alatt álló jegyek, még meg nem valósult fogyasztás és kései elszámolás végett) még meg sem érkezik a vállalkozó számlájára.
Az angolszász világban a rendezvényszervezők átlagosan 37%-os szabvány költség-növekményekről számolnak be a fentebb sorolt tételeknek köszönhetően, ám ennek alig felét voltak csak képesek áthárítani a vásárlókra, mivel a jegyárak 2019 óta mindössze 17 százaléknyit nőttek.
A fesztiválok megfinanszírozása, amennyiben az elkövetkező években a tendenciák nem változnak, oly feloldhatatlan gordiuszi csomója marad a szektornak, mely végül annak végső elvérzését is keletkeztetheti.
A tőkeellátást szinte teljes egészében ellehetetleníti a fesztiválok várható bevételekhez mérten magas szervezési költsége, a rendezvények számának és látogatottságának szezonális ingadozása, melybe a nyári időszakban becsatlakozik az időjárás kiszámíthatatlansága is. A körülmények egyszerre teszik e szektort alacsony profitabilitásúvá és magas kockázatúvá, ami voltaképp a legriasztóbb kombónak számít a nemzetközi tőkepiacokon.
Ausztráliából származó 2024-es adatok szerint az ország fesztiváljainak kb. fele nyereséges, ami egy szerény, 5-10 százalék közt meghúzódó profitrátát jelent, 35 százalék viszont vagy halmozza a veszteséget, vagy egyenesen a csőd szélén táncol. Ekkora kockázat még a technológiai szektorban sem fordul elő, amennyiben a milliárd dolláros valuációt nyerő unikornisokat figyelmen kívül hagyjuk.
Ausztráliában egy fesztivál megszervezése átlag 4 millió dollárba kerül. Ez a köztes összeg a legrosszabb pozíciót jelképezi a tőkepiacon, ahol a tőkeigény túl magas ahhoz, hogy középosztálybeli befektetők vagy közösségi összefogás által valósulhasson meg a rendezvény, ugyanakkor túl alacsony, hogy ezért az összegért egy valóban vagyonos tőkés lehajoljon.
Mindezek mellett a fesztiválozgatás legkisebb mértékben sem válságálló. Ennek oka, hogy a rendezvénylátogatás az embereknek nem létszükségleti kiadás, e ténynek köszönhetően amennyiben anyagilag megszorulnak, muszáj ezen költéseikből visszanyesniük a nélkülözhetetlen szükségleteik javára (nagy keresleti rugalmasság).
Az idén megszüntetett Secret Garden alapítója szerint a fesztiválipar abszolút nem nyer magának semmi tőkebefektetést, ugyanakkor túlzottan rizikós a szektor ahhoz, hogy egyszerű, szerény megtakarításokkal bíró személyek képesek legyenek a benne rejlő kockázatokat megfinanszírozni. Aki elbukik a profitért vívott harcban, jó eséllyel végleg tönkre is megy.
Ha volna is tőke, az az ID&T és a Sziget Kft. példájához hasonlóan egyszerűen levakarná magáról a „felesleget” s koncentrálna kizárólagos érvénnyel a zászlóshajó rendezvények megfejésére, melyek elfojtják a szektorban mostanra igencsak kívánatossá avanzsálódott reformációt, elsorvasztják a piaci verseny lehetőségét. Ellentétben magukkal a lelkes szervezőgárdákkal, a tőkét abszolút nem érdekli a tehetség-utánpótlás biztosítása, a kezdő előadók felemelése vagy a kulturális mozgalmak támogatása, amelyekből aztán egy következő generáció szórakoztatására elégséges számú művész bontakozhatna ki.
Mindehhez hozzátenném, hogy amit a fentieknél is jobban utál a fesztiváliparban a nagytőke, hogy a rendezvények megtartásához muszáj jelen lenni az események színhelyén, míg a korlátlan tőkeinfúziót élvező technológia földrajzi helytől gyakorlatilag függetlenül kiterjeszti magát a komplett globális népességre.
Eddig tartott a látható válságokok részletezése a tűzhöz közel állók szemszögéből, most vizsgáljuk meg a jelenséget a másik oldal, a megélhetési válságban vergődő vendégsereg nézőpontjából.
A 2010-es évek fesztiválbummja alkalmával mind a belépőjegyek, mind a belső fogyasztás árszínvonala rakétaszerűen lőtt az űrbe. Ebből kifolyólag nem okozott nagy gondot a rendezvényiparnak bevonzania a fenntartását szavatoló fajsúlyú tőkét, ugyanakkor pontosan ebben a dekádban indult be a szórakoztatóipar nagy divergenciája, melynek hála a szegényebb tömegek kiárazódtak a rendezvénylátogatás lehetőségéből (az ő kedvükért jött létre a maga korlátlan szám görgethető prolitápjaival a TikTok), míg a gazdagabbak soha nem látott reprezentációs bonanzát tarthattak az Instagramon.
Ez azt is jelenti, hogy a korábbi, viszonylag vegyes baráti társaságok felbomlottak, s mindez kombinálva a „szabadulj meg a negatív emberektől” típusú elmeprogramozásokkal megindította a személyes kapcsolatok osztály alapú szegregációját. Aki gazdag, nem barátkozhat, ismerkedhet nála szegényebbekkel, hiszen azok csak visszahúzzák őt, miután nem engedhetik meg maguknak a 4000 dolláros Coachella jegy -és szálláscsomag kosárkába pakolását.
A regresszió, melyet a vaksi „szakértők” jelentős fáziskéséssel hajlandóak végre észrevenni, már a 2010-es évtized legelső esztendei során megkezdődött. A 2008-as válság kirobbanása előtt gyakorlatilag mindenki részére elérhető szabvány hétvégi szórakozás szokása felbomlott. Ezerszám verték a lakatot előbb a kisebb vidéki diszkókra, aztán a nagyobb nightclub-okra, végül már az egyszerű kocsmákra is.
A magyar burzsoázia által aranykornak hazudott össznépi nagy lecsúszás évtizedében millióknak nem maradt pénzük többé hétvégenként buliba járni, s ugyanígy ismerkedni, barátkozni, randizni, lakást vásárolni, családot alapítani, gyereket vállalni sem. Az emberek a korábbi évtizedek során összegyülemlett ismerősi kapcsolataikat használták el, de újakat már nem szerezhettek. A fiatalabbak, kik eleve csak az antiszociális médiát ismerhették ismerkedéseik színhelyeként, bele se foghattak organikus emberi kapcsolatok formálásába, így a Z-generáció tagjai végérvényesen elmagányosodván vagy rendre kizárólag kisebb haveri összejöveteleken teszik tiszteletüket, vagy odahaza scrollozgatnak TikTokon. Mindenesetre tuti nem járogatnak fesztiválozni.
Bár a fesztiválbumm a beszélő fejek szerint azok szaturációját (túlkínálatát) vonta magával, mindebből semmi nem igaz. A régebben szokásos hétvégi szórakozás, ivászat, diszkó stb. mellőzésével keletkezett megtakarítások nem kerültek teljes mértékben a fesztiválszervezők kasszájába. Azt se felejtsük el, hogy az egyes fesztiválok nem rendszeres, hanem alkalmi rendezvények, s legtöbbjük évente egyszer kerül csak megrendezésre.
A kispénzű fiatalság úgy igyekezett spórolni, hogy a korábban majdhogynem minden hétvégén megeső bulika, ivászat helyett elkezdtek a fesztiválok belépőire gyűjteni, melyek száma a COVID-karantén előtt 2-3 darabot tett ki, azóta meg talán ha 1-et. Ennek az 1, 2 vagy 3 fesztiválnak a látogatása az állandóan felfelé srófolt jegyárak ellenére sem került annyiba, mint az egykori rendszeres hétvégi kikapcsolódás, ugyanakkor kiváltképp a fiatalság dolgozó része olykor egész éven át kuporgatott ezek látogatására.
Mivel a 2010-es évek végére a hagyományos szórakozóhelyek, vendéglők, kocsmák, night clubok többsége végleg bezárt, abszolúte nem lett volna szabad gondot jelentsen a fesztiválok növekvő száma, bőséggel elfértek volna újabb meg újabb rendezvények a palettán.
Azonban az ehhez szükséges befektetések rendre elmaradtak. Meg tudom nevezni ama konkrét esztendőt, amikor a fesztiválszcéna megkezdte stagnálását, majd regresszióját. Ez pedig a 2015-ös év. Ebben az évben két új próbálkozás indult a Tomorrowland hegemóniájának megingatására. A német Parookaville-t egyenesen rászervezték erre, a kolozsvári Untold pedig mint román Tomorrowland került a szociális média világának marketing-brossúráiba. Mindkettő óriási siker lett, s csakhamar telt háznak örvendhettek, pedig racionális közgazdász szemszögből kész öngyilkosság volt a világ legnagyobb és legnevesebb elektronikus zenei fesztiváljával konkurálni.
Ami ennél is érdekesebb, hogy a két ellenlábas megjelenése a színen nem ment a Tomorrowland népszerűségének rovására: ugyanúgy perceken belül elkeltek a jegyek, mint korábban. Tehát a fesztiválokban, vagy legalábbis eme szegmensükben jelentős kiaknázatlan többlet-igény bújt meg hasonszőrű rendezvényekre, mely piaci résekre a tőkések hogyhogynem vaksiknak bizonyultak.
2015-öt követően viszont nem tudok egyetlen hasonló sikertörténetről sem beszámolni, egész egyszerűen néhány alkalmi próbálkozástól eltekintve teljesen megszűnt az új fesztiválkoncepciók próbálgatása. 2018-19 során beindult az ipar totális regressziója annak köszönhetően, hogy a fáradttá, kivénhedtté, népszerűtlenné lett rendezvények helyébe nem érkeztek többé új ötletek akár régi, akár friss csapatoktól.
Eztán a kispénzű látogatók nagyja elkezdett koncentrálódni a legnépszerűbb fesztiválokon, mostanra pedig megélhetési válságuk végett kénytelenek kizárólagos érvénnyel az egyetlen, legmagasabb szintű élménnyel kecsegtető rendezvény belépőjét kosárkáikba pakolni, az összes többit pedig fájó szívvel hanyagolni.
Visszapattanás innen elég kis eséllyel várható, mivel a Z-generáció jelentős része csórósága mellett magányos, nem képes proaktívan ismerkedni, agorafóbiás, nem iszik alkoholt, nem drogozik, nem hajt a szexre és a felszínes kapcsolatokra. Márpedig ezen elemek – persze nem kötelező érvénnyel – szinte elválaszthatatlan részei egy magára valamit is adó fesztiválnak.
Maguk a fesztiválok – kiváltképp a legnagyobbak – rendezői is ludasak abban, hogy a közönségeik folyamatos utánpótlásának kívánalmát sutba vetvén elkezdték kiárazni a fiatalságot az analóg élmények élvezetének esélyéből.
A libertárius szekta által foglyul ejtett Burning Man fesztivál hajdanán egy teljesen ingyenesen látogatható megőrülést jelképezett a sivatag kellős közepén a depresszív hétköznapi életből elvágyódó ruppótlan hippik számára.
Megérkeztek aztán a 2000-es évek második felétől a szilícium-völgy nagy technológiai elitjei, kik a fesztivált a maguk igényeihez fazonírozván megfizethetetlenné tették azt az egyszeri plebs részére.
A Coachella példája még ragyogóbban írja körbe a korunk fesztiválvilágát mételyező betegség lényegét.
