Amikor a bulinegyedeknek még volt presztízsük: a bölcs Hammurápi király kivégeztette a sört felvizező kocsmárosokat

0

Az emberiség vérzivataroktól sem mentes történetéből nem nehéz a felgyülemlett évszázezredek nyomán rendkívüli, esetleg meghökkentő események, személyek, kulturális minták nyomaira bukkanni. Feltéve, ha létezik róluk írásos feljegyzés az eme remek innovációt gyakorolni még nem képes barbár hadak szorításában.

Az elsősorban folyók, illetve tengerpartok környezetébe szerveződő ókori birodalmakban – ideértve Egyiptomot, valamint a Hammurápi király uralkodási színteréül szolgáló Mezopotámiát is – a tiszta ivóvíz meglehetős hiánycikknek számított. A tengervíz eleve nem alkalmas emberi fogyasztásra, de a kezdetleges civilizációk által gazdagon szennyezett folyók sem voltak megfelelők alapos tisztítás nélkül a biztonságos ivászatra. Nem véletlen, hogy a Római Birodalom az elsők között volt gazdagon kiépített vízvezeték-rendszerének köszönhetően, mely a szárazföld legbelső területeit is elfogadható minőségű vízzel látta el.

Szintén nem léteztek a szennyvíz elvezetésére szolgáló csatornák sem, ezért a korai civilizációk nagyvárosai a környező tavaikkal-folyóikkal együtt élhetetlen szennyvíztelepekké váltak. Sanyarú sorsú elődeink tehát szinte lehetetlen helyzetben voltak a tiszta ivóvíz fellelhetősége szempontjából:

– A tengervíz a benne lévő só szűrése nélkül ihatatlan

– A folyók és állóvizek, melyek köré a birodalmak nagyvárosai épültek, idejekorán ihatatlanná váltak a szennyvíz-elvezetés megoldatlansága és a vizek felhasználásának szabályozatlansága miatt

– Az eső eme sivatagos területeken már-már turistalátványosságnak számított, tartós tárolásukra pedig nem álltak rendelkezésre megfelelő technológiák

– A hordókban tárolt víz napok alatt beposhadt vagy elalgásodott, a gyakori hőséghullámoknak köszönhetően még a szokásosnál is hamarabb romlott meg

Szükség volt tehát valamiféle helyettesítő termékre, mely az ínséges időszakban is ellátja éltető nedűvel a piramisokhoz, illetve zikkuratokhoz követ hordó munkásokat. Már csak azért is, mert az épp szomjan halni készülő dolgozóknak nehezükre esik sokszáz kilós építőköveket emelgetni. Eme nemes célt betöltő termék pedig a sör lett.

Valójában bármilyen alkohol megfelelt volna a célra, de azért szeretett királyaink is bizonyára kitapasztalták, hogy töményebb cuccal kínálni a munkásokat már javában a teljesítmény rovására ment. Így lett tehát ivóvíz hiányában fizetőeszköz a folyékony kenyér. Az alkohol (illetve a sörfőzés művelete) ugyanis megtisztította és ihatóvá tette az önmagában fogyaszthatatlan vizet, értékes fizetőeszközzé téve a sört.

Arról nem szólnak feljegyzések, vajon az anyatejről frissen leszokott csecsemők is sörön nőttek-e fel.

Ha már értékmérő, kizárólag úgy szolgálhatta maradéktalanul eme nemes célt, amennyiben értékét a munkások körében minden körülmények közt megőrzi. Ezért a leginkább „szemet szemért” jellegű innovatív és a maga korában roppant korszerű törvények bevezetőjeként ismeretes Hammurápi babiloni király törvényoszlopán 108. pontként szerepel a következő kitétel:

„Amennyiben egy kocsmáros nem fogad el az ital bruttó súlyának megfelelő mennyiségű gabonát fizetségül, ám elfogad pénzt, és az ital ára alacsonyabb, mint a megfelelő súlyú gabonáé, a kocsmáros ítéltessék bűnössé, és dobassék vízbe.”

Eme törvény magyarázata, hogy a sörfőzéshez felhasznált gabona (recept szerinti mennyiségi aránnyal számított) ára nyilván egyenlő kell legyen a sör árával. Amennyiben tehát a sör pénzbe kerül, és az olcsóbb, mint a gabona ára, csak úgy lehetséges, ha a sört felhígították. Magyarán romlik a sör értéke. Mivel a sörhöz mint alanyi jogon járó fizetőeszközhöz jutottak hozzá a munkások, az azt felvizező kocsmáros megkárosította a munkást.

Nem annyira fontos, ámde érdekes kitérő, hogy a kocsmárosok ebben az időben szinte kizárólag nők voltak. Magukat a kocsmákat is jobbára ők tulajdonolták, a sört pedig a szokásos napközbeni teendőikkel párhuzamosan maguk készítették.

Hammurápi törvényoszlopán további két rendelkezés vonatkozott a talponállókra, illetve azok népére.

Szegény kocsmáros asszonyokra sokszorosan rájárt a rúd, ugyanis nem pusztán a roppant gyanús sörárak miatt kerülhettek bajba, de akkor is, ha a kor Pilvax kávéházaiban szerveződő forradalmárokat nem köpték be a király előtt. Erről szól a 109-es törvény:

„Amennyiben egy kocsmáros házában összeesküvők gyűlnek, és ezen összeesküvők nem kerülnek elfogatásra, majd törvényszék elé, a kocsmárost sújtsa halálos ítélet.”

Végül utolsó rendelkezésként a 110-es törvény a kocsmát nyitó, vagy kocsmába inni betérő papnők viselkedésével kapcsolatban hoz szigorú szabályokat:

„Amennyiben egy istennek nővére kocsmát nyit, vagy betér inni egy kocsmába, a nővért égessék halálra.”

Érdekes módon – mivel a sört az istenek ajándékának tartották – alapvetően senkinek nem volt kifogása a nővérek alkoholfogyasztása ellen. Ám aki a köznép részére fenntartott söntésekbe járult sörért, csakhamar számkivetett sorban találta magát.

Bónusz agytágítóként érdemes némi magyarázatot fűzni a „szemet szemért” elv korszerűségére a babiloni érában.

A „természetjog” égisze alatt létező emberek gyakorta alkalmazzák a bosszúszomjból elkövetett önbíráskodás módszertanát. Ez alapján, aki pl. egy dulakodásban véletlenül a másik ember szeme világát veszi, a sértett fél, ill. annak felbőszült cimborái akár halálra is verhették a tettest annak komplett családjával együtt. Eme kegyetlenséget gyakran még a körülmények sem csillapították (pl. véletlen, figyelmetlenségből történt az eset, vagy az elkövető csakhamar megbánta tettét).

Hammurápi tehát ennek a kegyetlen önbíráskodási szokásnak vetett véget törvényével, melyben kimondta, hogy a tettesre mérhető legsúlyosabb büntetés pontosan ugyanazon hátrány legyen, mint amit az áldozat elszenvedni volt kénytelen. Azaz aki kiüti a másik ember fogát, az a fogát veszítse el, aki megvakítja haragosát, annak a szeme világa váljon kámforrá.

Vagyis Hammurápi törvénye a kor szellemének (melyet leginkább a „jaj a legyőzötteknek!” filozófiája határozott meg) egyik legkorszerűbb terméke volt. Megakadályozta, hogy az eredeti elkövetőt és annak rokonságát a cselekmény súlyánál jóval embertelenebb büntetés érhesse.

0 hozzászólás
Beágyazott kommentek
Minden hozzászólás