LA Street Racing
Az előbb egy ízig-vérig arcade terméket állítottam pellengérre, hát most következzen ennek erősen szimuláció felé tendáló ellenpárja.
A hazai Invictus kötelékében készült LA Street Racing, vagy ahogy City-s logó alatt ismerhetjük: Overspeed Los Angeles városa utcáinak éjszakai futamaiba engedélyez részünkre betekintést, s természetesen – kizárólag vizuális alapú – részvételt.
Első blikkre azt hihetné az ember, egy open world versennyel van dolgunk, ám csakhamar kiderül, mennyire délibábokat kergetünk.
A teljes kampány annyiból áll, hogy leparkolván egy pláza elé elkezdenek minket mindenféle random autósok zaklatni versenyre irányuló ajánlataikkal. Bár voltaképpen az idők végeztéig hajtogathatjuk el őket a francba, csakhamar kiderül, hogy egyrészt rendre ugyanazon 2-3 szereplő gurgászik folyamatosan körbe a placcunkon, másrészt a parkolóban való örök rostokolással az égvilágon semmi progressziót nem tudunk magunknak kicsikarni.
Így aztán előbb-utóbb kénytelenek leszünk elfogadni valamelyik muksó ajánlatát, kik folyton oly hévvel és vehemenciával sértegetnek minket, mintha autisták volnának.
Ne becsüljük azonban alá őket, mert hála az elfuserált irányítási rendszernek és kezdőcsomagként kapott járművünk hasznavehetetlenségének már a legelső futamokon is alaposan elverik rajtunk a port ellenfeleink.
Pályafutásunk első két órája azzal telik (már akinek van türelme hozzá), hogy kitapasztaljuk a förtelem irányítás futamok megnyerése irányába hajló kiaknázásának lehetőségeit. Jómagam ilyesmit nem találtam, úgyhogy néhány keserves falnak kenődést követően inkább egy minden pályát és kocsit unlockoló trainer letöltése mellett törtem lándzsát – vissza a hőskorba, amikor cheatek nélkül belekezdeni egy játékba egyenértékű volt a Szahara meghódításával víz nélkül.
Autónk érzetre olyan, mintha az Antarktisz jegén csúszkálnánk, holott Los Angeles-ben mediterrán éghajlat uralkodik. Járművünkkel kétféle módon vehetünk be egy kanyart: vagy alulkormányzunk, vagy túlkormányzunk. Nincs harmadik opció. A komplett játék lassított felvételben zajlik, mintha fél sebességen forogna a film, pedig a framerate-értékek még az én harmatgyenge laptopomon is az esetek túlnyomó részében meghaladták a 60 fps-t.
Aki trainer nélkül vágna bele a versengésbe, az amellett hogy a sivatagból nagyobb eséllyel kecmereg ki élve víz nélkül, mint látja meg e játék záróképernyőjét, készüljön fel a vég nélkül csépelt monoton futamok hadára, merthogy a játék minden versenye összesen 6 vagy 7 teljesen zárt pályán zajlik. Ezeken kell kocsink szép fokozatos feltuningolása, majd fejlettebb modellre cserélése érdekében opponenseinkkel helyszínenként fél tucat futamot lezavarnunk hajszál pontosan ugyanazon útvonalon.
Ez még hagyján: ebben a játékban a progresszió egyáltalán nem lineáris. Verseny előtt, már amennyiben szeretnénk még éltünkben bevégezni a kampányt, szükséges feltennünk tétként valamely tuning-alkatrészünket, s az ellenfél is ugyanezt teszi a sajátjával. Ahogy elnyerhetünk tőle plusz alkatrészt, ugyanúgy elveszíthetjük a miénket, aztán állhatunk ismét szégyenszemre a mazsolák parkolójába, hogy fogyatékos autisták sértegessenek minket a kéretlen megjegyzéseikkel.
Értékeljük gyorsan ezt az izét… a „játék” szócska tán túl eufemisztikus kifejezés hozzá, hiszen ez esetben kéne lenni valamiféle élményének, amely által nem a vasárnap este írandó matek házi érzetét eleveníti fel a cucc.
A grafika egész pompás, de kissé túlexponáltak a fényeffektek. A tükröződés effekt pazar. A textúrák tűélesek, fel se tűnik, hogy egy mindössze fél CD-t megtöltő játékkal állunk szemben.
Szemlátomást arcade-nak tűnik a stuff, pedig félprofi szimulációval van dolgunk. Így kormány beszerzése erősen ajánlott hozzá, billentyűzettel biza itt nem sokra megyünk.
Ez a játék nem egy Need for Speed, a kifejezés nemes és lenéző értelmében egyaránt. A legelső versenyek a legnehezebben nyerhetők, és a kezdő autónk a legirányíthatatlanabb. A később unlock-olható járművek – már ha sikerül agyvérzés nélkül átvészelnünk az első kihívások traumáit – hajszálnyit könnyebben vezethetők.
Összességében a valóban tetszetős grafika kivételével semmit nem találtam az LA Street Racing-ben, amely tulajdonságának hála valaha is másodjára kipróbálnám. A látványt viszont iszonyat bírom, mert egy olyan világot elevenít fel, amikor a grafikai stílus még pont nem ezt a hiperrealisztikusnak szánt irányvonalat erőltette, ugyanakkor magas kontrasztarányával és valóságtól eltérő színvilág-kalibrációjával is érzékeltették velünk, hogy itt és most egy virtuális térben száguldunk. Nagyon rövid ideig, nagyjából tán 2004-től 2008-ig hódított ez a fajta kivitelezés PC-játékokban, aztán csakhamar elragadta a kormánybotot a cinikusan barna-szürke-realisztikusnak hívott lepusztult monoton színvilág, illetve a Crysis színvonalú totális realizmusra törekvés, ami persze valódinak hat, de pont ezért uncsi.
A kiosztott pontomhoz a szimulátor-rajongók adjanak hozzá egyet, az arcade-osok pedig ugyanennyit vonjanak le belőle.
Értékelés: 5/10
Panzer Killer
Nem egyébbel és pláne nem többel van dolgunk, mint a 2002-es Operation Tiger Hunt című arcade tankos játék újrakiadásával, melyben csakis és kizárólag a küldetések változtak, a termék, ideértve a grafikát, játékmenetet, illetve a legtöbb modellt és textúrát ugyanaz maradt.
Ezzel úgy kb. mindent el is mondtam a Panzer Killer-ről. Bár 2007 legvégén jelent meg, nem támogatja a Widescreen felbontásokat. Emellett Windows 10-től felfele rendkívül lassan, habár legalább stabilan fut.
Nem próbáltam, de a WineD3D vagy akár a DGVoodoo esetleg helyrehozhatja a játék gyatra teljesítményét (A WineD3D a Battlestrike-kal csodát művelt).
A játékmenet hót primitív: megyünk azt lövünk. Kihívás viszont van bőven, mert a készítők kissé eltúlozták a nehézséget. E pár mondatos jellemzésen kívül sem pozitív, sem negatív tulajdonságokkal nem tudom illetni a Panzer Killer-t, de összességében, figyelembe véve a több mint 5 évvel elmaradott grafikát és hót monoton játékmenetet, nem érdemel magas pontszámot.
Értékelés: 4/10
Tank Combat
Ez a Panzer Killer bátyuskája, mely alig néhány héttel az után jelent meg. Születési dátuma nyomán nyilván öcsikének kéne hívni, de ő a nagyobb és ambiciózusabb termék. Teljesen más fejlesztő, engine, grafikai szint és problémák jellemzik e terméket a kistesóhoz képest.
A Tank Combat egy szemlátomást ízig-vérig szimulátor, de ne tévesszen meg minket a szemeink világa, ugyanúgy arcade stuffal állunk szemben, mint a Panzer Killer esetén.
A tutorialt is beleszámítva összesen 19 pályát kapunk, mind a három (brit, német, orosz) kampányban hatot. Nem lesz egy rövid menet e játék végigvitele, mert köszönhetően többek közt a lentebb sorolt hibák és frusztrációkeltő ficsőrök hadának körülbelül 10-12 óra tiszta játékidőt kapunk.
Ami legelőször feltűnik a középszerű grafikán felül, hogy a billentyűnyomásokra baromi érzéketlen a game, alaposan nyüstölnünk kell szegény klaviatúrát, hogy cirka 60 tonnás vasladikunk egyáltalán hajlandó legyen megnyikkanni.
Az irányítás viszontagságai nem állnak meg ennyiben. Mivel tolatni alig 5km/órával tudunk, gyakorlatilag lehetetlen egy-egy heves tűzharcból kilavíroznunk magunkat, minden összecsapásnál rákényszerülünk a frontális konfrontációra. Nesze neked taktika!
Ellenfeleink becélzásához kétféle nézet között kell váltanunk: a hagyományos külső kamera minden lényeges dolgot megláttat velünk, csak éppen pontosan célozni lehetetlen vele. Erre a belső nézet gombja szolgál, ahol a megfigyelő kis lyukból (biztosan létezik rá szakszó, én nem tudom) láthatjuk az eseményeket, körülbelül derékmagasságból. Ami azt jelenti, innen gyakorlatilag semmit nem látunk, hacsak nem egy domb csúcsáról vívjuk a csatát, mert még az aljnövényzet is magasabb nálunk ezen a szinten.
Végül, ha a nehézkes célzás és kamerakezelés kihívását sikerrel abszolváltuk, következik a legvégső, immár áthatolhatatlan akadály: a tüzelés mechanizmusa olyannyira bugos, hogy a lövések jó 60 százaléka automatikusan átmegy az ellenséges tankokon, tökmindegy mennyire precízen találjuk telibe annak igencsak vaskos testét, lánctalpát vagy tornyát.
Ez akkora hiba, hogy egyrészt kiszúrja a szemünket, másrészt igencsak negatív irányba befolyásolja a játszhatóságot. Mivel alap állapotban sem egykönnyen kivihető kampányokról beszélünk, voltaképp a nehezebb küldetéseket teljesen lehetetlen abszolválni így. Kiváltképp miután 1-2 küldetést követően az ellenség nyolcasával küldi ellenünk a páncélosait.
Elképesztő, hogy hagyhattak ennyire súlyos bakit a játékban, miközben tökéletesen látványos és játszi könnyedséggel reprodukálható bugról beszélhetünk.
Felfedeztem a config fájlban, hogy lehetséges sérthetetlenség cheat-et alkalmazni, úgyhogy a súlyos agyvérzés elkerülése érdekében 2-3 küldetés után ezt szemrebbenés nélkül bekapcsoltam. Csakhogy a csalás kizárólag a mi tankukat teszi elpusztíthatatlanná, gépi vezérlésű segítőtársainkat nem. Így rögtön a legelső kampányt kénytelen voltam a negyedik pályán félbehagyni, mert e konvojkísérős misszióban rendre képtelen voltam időben kilőni az utolsó ellenséges támadó hullám tankjait. Gyalázat.
Lássuk a további sirámokat. Ellentétben a totál diszfunkcionális ágyúval tankunk gépágyúja gyakorlatilag mesterlövész-puskaként működik, simán leszed sokszáz méterre álldogáló gyalogosokat.
A grafika az aljnövényzettől és az árnyékoktól eltekintve szegényes, speciális effektek nincsenek. A füst effekt és az árnyékok egész jóknak mondhatók. A config fájlban módosítható a grafikai fidelitás, még jobban kitolhatjuk a látótávolságot és fejleszthetjük az árnyékok felbontását a menüben belőhető maximális szinteken túl.
Abszolválandó feladataink terén zéró változatosság vár ránk, voltaképp menésen és lövésen felül semmi más egyéb lehetőségünk nincs. Ha egy missziót láttunk, láttuk az összeset.
A pályák egyenként olykor fél óra hosszúságúra nyúlnak, ezért is felháborító, hogy nincs mentés, de még primitív checkpoint rendszer sem. Hála az égnek hibák a küldetések teljesítése közben is felléphetnek, kiváltképp a scriptelésben, ezért egyszer-kétszer előfordul, hogy nem tudunk tovább jutni feladatainkban, s elölről kell kezdenünk az egész pályát.
Ritkán, teljesen random időpontokban a játék pályatöltést követően visszadob minket a desktopra, vagy kifagy 1-2 percre a pálya utáni záróképernyőn. Eme apróbb frusztrációktól eltekintve a játék stabilan futott.
Mesterséges intelligencia, mint olyan nincs, ehelyett az ellenség tankjai szimplán addig gurulnak felénk folyamatosan lődözvén, mígnem belebújnak a seggünkbe. A csapattársaink is képesek minket akadályoztatni. Fura módon a lövés bug saját magunkon kívül semelyik baráti és ellenséges NPC-t nem érinti, így némi szerencsével sikerülhet elérni, hogy az ellenség tankjai egymás seggében loholván saját állományukat lőjék szét, mert annyi eszük nincs, hogy detektálják a számukra baráti egységeket.
Hogy némi pozitívumot is mondjak a játékról: a zene egész hallgathatóra sikeredett, ugyanakkor alig néhány percnyi hosszúságú a komplett track-felhozatal.
Az első egy-két pályát követően, amíg fényre nem derültek a játék legsúlyosabb hátrányai, még 7 ponttal jutalmaztam volna a Tank Combat-ot, azonban sikerrel leküzdötte magát az alant látható értékre.
Értékelés: 5/10
Dusk-12
Egy ronda, bugos, frusztráló termékkel állunk szemben a Stalin Subway fejlesztőitől és annak igencsak kehes motorjára építve.
A cucc modern rendszereken elműködget ugyan, ám a játék nem támogatja a widescreen felbontásokat, s komolyabb hackelgetés vagy wrapper használatán felül nem is lehetséges az elkódolt configban beállítani ilyent. A részecske-effektek képernyőre vetésekor a framerate egyszámjegyűre zuhan. A fizika értelmezhetetlen, karakterünk minden létező objektumba beragad s a fizikai motor kiszámíthatatlanságának köszönhetően akár továbbjutás szempontjából kritikus események gyakorta nem triggerelődnek. Ekkor az előző állás visszatöltésén felül semmi nem segít.
Az alapötlet önmagában nem meddő és értelmetlen, a kivitelezés viszont nagyon is gyalázatos. Egy szupererős szörny bőrében indítjuk a játékot, kinek időnként flashbackjei támadnak ama régvolt állapotából, amikor egyszerű közkatonaként „szolgálta a jót”. E hajdanvolt hős hazafi szupertitkos és kérdezés nélküli génmódosításának következménye ama bitang szörny, amivé váltunk egész véletlenségből a balul elsült kísérlet következtében.
A sztori kusza és érthetetlen, a feladatok zavarosak, a játékmenet frusztrálóan nehéz. Senki nem veszít semmit, ha kihagyja ezt a stuffot az életéből.
Értékelés: 4,5/10
Übersoldier 2
E felsorolás egyetlen játéka, amiről anno teljes értékű leírást készítettem. Mégsem szerkesztem ezt most be, egyrészt mert vele együtt már túlontúl hosszúra nyúlna e cikk terjedelme, másrészt a nem City-s kiadású első résszel egyetemben külön dedikált nosztalgia-szeánszot kerítek köré hamarosan. Ebben természetesen benne foglaltatik majd az innen hiányzó ismertető.
Specnaz 2
Eme Übersoldier engine-re épülő cuccnak semmi köze az egyébként tökéletesen végigjátszhatatlan, eredeti hivatása szerint taktikai shooter első részhez.
Egy ízig-vérig CoD-szerű aprítós FPS-sel van dolgunk, amiben olyannyira nem találunk semmi újdonságot, hogy szinte minden textúra és modell az Übersoldier-ből köszön vissza, kizárólag az összesen két óra tiszta játékidőt magáénak tudó kampány mondható egyedi kontentnek.
Második világháborús környezet helyett terrorista-aprítós shootert kapunk, melynek egyetlen igazán pozitív tulajdonsága, hogy az engine stabilitása végett vajsima játékmenettel és szinte zéró buggal találkozunk. Futotta ezen felül néhány – szintén a remekbe szabott elődből átemelt – látványos időjárás effektre, a hóesés és a holdfény példának okáért egészen pazarra sikeredett-
Mindezektől eltekintve totális középszerűséggel találkozunk. Érdemes feljebb venni a fényerőt, különben túl sötét a kép. Az ellenfelek agyhalottak, kizárólag az előre beállított waypont-okba képesek szaladni, meg veszettül lövöldözni. Konkrét küldetések nincsenek, kizárólag aprítani kell az ellent, miközben terminátor módjára haladunk előre. A zene nevetségesen szar, és abszolúte nem passzol a játékmenethez. A pályák design szempontjából roppant gyengék, méretre meg kicsik. Puszta illúziók a háttér objektumai meg sziklás hegyormai, mert ezen területeknek a közelébe sem mehetünk.
A játék legpozitívabb tulajdonsága tényleg az, hogy legalább végigvihető, s mivel nagyon rövid, egy fél délutánnyi szórakozásra kitűnően megfelel.
