Az alábbi írás 2005. július 30-án keletkezett.
Eme előzetes alanya sok momentumban eléggé emlékeztet az általam nagyon várt, ám annál csúfosabb bukásnak ítéltetett Mortyr 2-re. Ennek ellenére én megadtam neki az esélyt, és biztosra veszem, hogy végig is fogom majd vinni anno mikor megjelenik…
Már a bevezető sztori is kitűnik a szürke átlagból, és hihetetlen mélységekbe igyekszik kalauzolni a játékost. A történet szerint a II. világháború idején, egy bátor fiatal katonát, Claus Schenk stauffenbergi lakost testesítjük meg a játékban, aki a német hadsereg szakácsaként már többször bizonyította vitézségét az észak-afrikai hadjáratok során.
A mi kis Clausunk éppen vígan fütyörészve főzögette a század számára a napi betevő vacsorát, mire egyszer csak jódolgában egy érdekes gondolat gőze csapta meg az orrát, miszerint ezzel a háborúval bizony valami nem stimmel. Mindenütt, ahol csapatával eddig járt, csak az értelmetlen pusztítás, öldöklés, kegyetlenség bűze árasztotta el a csatatereket. Claus bepakolván kis hátizsákját, és kuktasapkáját földhöz vágván hosszú útra indul, hogy derék führerével egy barátságos kis főbe lövéssel nyomatékosítsa rajta a háború mielőbbi befejezésének igényét.
Egyelőre ennyi, amit tudunk a történetből, de ebből is látszik, hogy valószínűleg nem a forgatókönyv megírásán izzadtak a legtöbbet Calarisék derék bakái. El sem tudom képzelni, hogy lehet éjt nappallá téve ennyi baromságot kieszelni, de nem csodálkoznék, ha valami elmebeteg eszelősnek az a szikra pattanna ki a fejéből, hogy bizony ezt az ötletet akár meg is lehetne filmesíteni.
Az egész játék érdekessége, hogy ez a bizonyos Claus Schenk állítólag valós, élő személy volt, és hőstetteinek többsége sem csak kitaláció. Többször is szembeszállt a náci hadigépezettel – tehát sokakkal ellentétben hamar kinyílt a csipája –, egyedül a Hitler megölése a kamu a történetben, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ő rengeteg viszontagság után végül öngyilkos lett feleségével, Eva Braun-nal együtt.
Na de lássuk már végre ezt a szerencsétlen játékot, hiszen róla eddig még egy szó nem esett. Kezdeném először is a felhasznált technikák ecsetelgetésével, mivel a szerzők úgyis rengeteg szépet mondanak el róla, lesz mivel betelítenem a karakterszámot. 😉
A játék szívében egy saját fejlesztésű motor, az IC nevű grafikus engine dobog, mely a fejlesztő cég eddigi egy játékában szerepelt, és nem mondanám, hogy annyira hanyatt vágtam volna magam tőle. Persze lehet, hogy most itt a változások kora, ígérnek itt kérem szépen bump mappingot, részecskerendszert (materials, különféle gőzök, gázok megjelenítése), ködöt, tükröződést, napfényt, teljesen valósághű vizet (tény ami tény, az egyik screenshoton tényleg egészen pofásan néz ki a csatorna vizének animálása), élsimítást, hihetetlen fizikai engine-t (melytől magunk is eltáthatjuk a szánkat a hivatalos weboldalon található aprócska animáció segítségével), 5.1-es hangzást, illetve tökéletes Ai-t, mely gondolom a Half-life 2 szintjét azért el fogja érni (aki nem tudná: a combine katonák felrobbantják egymást, beleakadnak a falba, szegény szerencsétlen szörnyek pedig felénk közeledvén maguktól belesétálnak az előttünk álló feneketlen lyukba). :-). E tekintetben említettek még újabb okosságokat, például hogy a katonák képesek összehangoltan támadni, gyógyítják magukat a náluk levő kötszerrel, illetve tudnak tárazni és fegyvert váltani. Hurrá.
Mivel a tisztelt alkotók nem nagyon akarództak bővebb információkat kiadni szerény portékájukból, azzal kell beérnünk, amink van. Tehát folytassuk a beszámolót a gyilkolásra alkalmas szerszámok rövidke kivesézésével.
Mivel ez is ugyanaz a második világháború, az összes fegyvert viszontláthattuk már más hasonló alkotásokban, de azért röviden ecsetelhetem a 8 felvehető célszerszámot. Nos hát, lesz majd egy Walther P38 típusú kis pisztolyunk, mellyel elsősorban az ellenfél nyakán található hatalmas pattanást érdemes becélozni, és máris biztos halál a jutalmunk. Mivel ez egyben a kezdőfegyverünk is, más esetekben ne nagyon várjunk hathatós eredményt.
Kissé nagyobb biztonságérzetet nyújt majd kezünkben az Mp40, a német hadsereg általános gépfegyvere, melyet eddig minden jelentősebb WW2-es gammában megtalálhattunk. A mauser 98 dugattyús puska funkciója kicsit eltér az Mp40-étől, ugyanis ez egy rendkívül pontos és halálos, ám cserébe sorozatlövésre alkalmatlan fegyver. Szintén sok más játékban szerepelt ez a modell is. Az MG42 tulajdonságait gondolom nem kell ecsetelnem, ha sikerül felállványoznunk, szépen végigpusztítgathatunk vele mondjuk egy kisebb folyószakaszt.
A k43 mesterlövészpuska neve magáért beszél, a Panzerfaust-ot pedig értelemszerűen páncélosokra érdemes tartogatni. Vigyázni kell vele, ugyanis egyszer használatos, magyarul az egyetlen skuló kilövése után dobhatjuk is el. A nyeles kézigránát hasznosságát szintén nem kell ecsetelnem, a lángszóró viszont annál érdekesebb. Sajnálatos módon a hivatalos honlapon (a cikkírás pillanatában) nem áll még készen a fegyvermodell, annyi ismertető tartozik hozzá, hogy 20 méterre képes a lángcsóváit köpni.
Cikkem eddigi kis szelete gondolom eléggé cinikusnak hat a kedves olvasó számára, nyilván nem érti, miért is merem ajánlani mindenki figyelmébe ezt a játékot. Nos, az első screenshotok engem magával ragadtak. Rendben, az én egyéni ízlésemet jellemzi, hogy a lehető legpocsékabb játékokkal is képes vagyok elszórakozni, ám eme termék esetében létezik néhány nem elhanyagolható fegyvertény is a sok idétlen elem mellett, ezeket szeretném csokorba szedni, először a negatív, majd a pozitív dolgokat.
Lévén a játék nem teljes értékű árunak készül, így viszonyultam magukhoz a képekhez is. Szegény Claus eléggé furcsán fogja a keze ügyébe kerülő eszközöket, a pléjernek olyan érzése támadhat tőle, mintha nem lenne ereje megmarkolni a csekély öt és fél kilós rakétavetőt… Az épületbelsők (egyelőre) eléggé szegényesnek hatnak, viszont a fizikai engine kivitelezése okénak tűnik, gondolom úgy licenceltek hozzá mondjuk egy Havok-ot, minek is szenvednének saját maguk vele, ha mások jobban értenek egy fizikai motor készítéséhez.
Remek ötlet, hogy néhanapján gépek húznak el a fejünk felett, a harctér közelében elsuhanó zeppelin látványa például nagyon pazar. A shotok alapján az épületek külső részeinek kidolgozása is O.K., már csak a belső szobákkal kéne behatóbban foglalkozni.
Őszintén szólva magam sem tudom megindokolni, mit találok vonzónak ebben a förmedvényben, de szeretném őszintén a kalapom emelni, és további folytatásra buzdítani a készítőket. Akiket a kezdeti screenshotok nem győztek meg, azok adjanak esélyt mondjuk a játszható demónak, annak megjelenéséig rengeteget finomulhat maga a koncepció is, s ha nem is újabb klasszikust üdvözölhetünk körünkben, okozhat még kellemes meglepetést ez a produktum is.
Jelen írás 2006. december 5-én keletkezett.
Nagyon régóta vártam a Calaris nevű csapat első FPS próbálkozásának megjelenését, ugyanis már másfél évvel ezelőtt is számomra elég szimpatikus médiaanyagok keringtek róla a neten, a hivatalos weboldal pedig mindenféle finomságokat ígért. Aztán valamelyest lelohadt a mosoly a számról, amikor csaknem másfél éves késés után megérkezett karjaimba a végleges verzió, mindössze 1 CD-nyi terjedelemmel „büszkélkedve”. Szerencsére az install után keletkezett 1.6 Gigabájtnyi adat láttán kicsit megnyugodtam. Kár volt.
A Wolfschanze a Calaris saját fejlesztésű IC engine-jét használja, melynek egy korábbi változata hajtotta például az 1999-ben megjelent Mortyrt. Az új verzió természetesen többet tud, mint elődje, és sokkal jobb optimizáltsággal büszkélkedhet, mégis azt kell, mondjam: nem szép. Nem hiszem, hogy maga a grafikus engine volna ekkora csőd, ugyanis példának okáért a víz nagyon jól néz ki, az összes többi effekt azonban pocsék kivitelezésű. Az engine-ben tehát minden a helyén van, de a designerek a jelek szerint annyira kontár munkát végeztek, hogy a látványra bizony néhány helyen már akár rá is ragaszthatjuk a puritán jelzőt.
Nem csupán grafikailag hagy kívánnivalót maga után a játék, az összes pálya, a modellek, a hangok is szánalmasan primitívek, messze nem érett meg az egész a kiadásra. Lehet, hogy nem telt többre a fejlesztőcsapat erejéből, de létezik néhány jobb freeware game, melyek minősége elfogadhatóbb, mint a szedett-vedett Wolfschanze.
Az egyetlen pozitív tulajdonsága a játéknak a történetben keresendő: a készítők képesek voltak újat kihozni a II. világháborús témakörből, ami már ugye mindenkinek a könyökén jön ki. A Calaris a Hitler elleni merénylet történetéhez nyúlt hozzá, ami pontosan úgy történt, ahogy a játékban is cselekednünk kell. Egy Oberst nevű alakot irányítunk. Kezdetben fel kell markolnunk egyik csatlósunktól az aktatáskát, ami a robbanóanyagot tartalmazza, majd azt békésen elhelyezni az éppen a tábornokaival megbeszélést tartó Führer asztala alá. Ezután spuri ki, robbanás, és kezdetét veszi vesszőfutásunk az életünkért. Tiszta HL2 feeling, a végén pedig extra meglepetésként újból találkozhatunk a merényletet mégiscsak túlélt Hitlerrel.
Érdemes megnézni, a modellezők mennyire remek munkát végeztek. Az, hogy a fegyverek hülyén néznek ki, csak egy dolog, mindenki kifoghat magának rossz napot (évet?), de hogy a karakterek kidolgozottsága milyen, hát az maga az agyhalál. Amikor először megláttam az elmebeteg módjára ordibáló Hitlert, aki úgy nézett ki, ahogy a karikatúra-tervezők legvadabb álmaiban szerepelhetett csak, menten padlót fogtam a röhögéstől.
Más területeken se várjunk minőséget: a hangokon észrevenni, hogy egy 1500 Forintos CS mikrofonnal vették fel az egészet, a szobák, termek, udvarok nem elég részletgazdagok, és elég gyakran találkozni zárt környezetű nyílt terekkel (ez az én nyelvemről köznyelvre fordítva annyit tesz, hogy van egy bazi nagy udvar, tele minden jóval, valamint körülötte bazi nagy fal, de hiába látni el valahogy a falon túlra, csak a puszta égbolt terül el mögötte), az MI-re pedig a karaktert is kár pazarolni.
Az egész tehát merő borzalom, illetve majdnem. Kalandunk utolsó fejezetei ugyanis hihetetlenül izgalmasra sikeredtek, a befejezés pedig még egy adagot rányom erre a remek hangulatra. Mintha nem is ugyanaz a csapat ütötte volna össze a sztori befejezését, tankot, oldalkocsis motort vezethetünk, a csatornarendszerből láthatjuk a város egét beterítő hatalmas zeppelint… Pazar.
Már csak a befejezés miatt is úgy gondolom, megérte végigszenvedni az egészet. Más kérdés, hogy a kedves játékos talán nem lesz annyira türelmes, mint én, hanem már az első két szint után dobja ki az egészet a szemétbe. A Wolfschanze-nek tehát minden esélye megvolt arra, hogy az idei egyik legkiválóbb akciójátékot kapjuk kézhez – de a készítő Calaris csapata még nem elég tapasztalt ahhoz, hogy egy ekkora projectet magára tudna vállalni – a végeredmény csúfos bukás, pedig a jó szándék megvolt.
Értékelés: 5/10
Battlestrike: Force of Resistance
Fura módon ez a játék egyszerre része a Battlestrike és Mortyr szériának, mivel egyes országokban (így Magyarországon is) a Mortyr 3 címet aggatták rá.
Egy rövid, de legalább sótlan sztorit kapunk, amiből megmondom őszintén, semmire nem emlékszem, pedig alig pár éve vittem végig a játékot.
A Chrome engine itt igazán érdekes anomáliákat produkál, például képes rendre kifagyni vagy el sem indulni a config fájl manuális módosítása esetén, ami semelyik másik, ugyanezen engine-t alkalmazó produktumnak nem sajátja.
Az FOV a TT: Covert Ops-hoz hasonlóan hányingerkeltően alacsony. Az összes pálya egy szörnyű ködeffekttel megrövidített látótávolságú külső tereken zajlik, de azért egy rövidke hakni erejéig bemerészkedünk egy szűk sikátorok övezte városba is.
Bár a sztori eszméletlen rövid, érdekes módon ez a játék nem asset flip, tehát legalább a küldetések egyediek és a fejlesztők nem kényszerítettek minket arra, hogy három egymást követő alkalommal vonuljunk végig ugyanazon a pályán.
Mindezektől függetlenül a Mortyr 3 unalmas, szürke klónja a háborús FPS-ek nagyágyúinak, a vonatos küldetés pedig a szintén ekkortájt megjelent, ugyanúgy budget árfekvésű Übersoldier 2-ben sokkalta izgalmasabbra sikeredett.
Középszerűség mindenütt, ám ezt most nem dicséretképp mondom.
Értékelés: 5/10
Sniper: Art of Victory
Elvileg ebből nőtt ki a Ghost Warrior, de senki nem veszít azzal, ha ezt a méltán elfeledett elődöt örök életre kitörli a memóriájából.
A küldetések kivételével szinte minden tulajdonságában megegyezik a Mortyr 3-mal, csakhogy annál játszhatatlanabb, mivel scripthibák sokasága tarkítja a pályákat. A komplett játék során mintha tojáshéjakon lépkednénk, minden egyes, a fejlesztők részéről nem kívánt lépésünket azonnali elhalálozással vagy igencsak egyenlőtlen tűzpárbajjal honorálja a játék.
A nehézségi szint ismét alapos feltuningolásra került, mindez kombinálva a sniperkedős koncepcióból eredő hiányossággal, tudniillik hogy nem hordhatunk magunknál normális közelharci fegyvert, mellyel a szűk városi utcákon apríthatjuk az ellent, a kierőszakolt rambózás és megkövetelt Rainbow Six taktikák önkényes összeházasítása egy igazán frusztráló torzszülöttet eredményezett.
Értékelés: 5/10
Operation Thunderstorm
A F.E.A.R. motorjára építvén ez a játék egészen hangulatos környezetet varázsol képernyőnkre, ám ezen felül sok pozitívumot nem tudnék elmondani róla.
Dicséri a készítők bölcsességét, hogy a tágas nyílt terekkel való kísérletezgetés helyett az engine képességeihez jobban illő szűk városi utcákat, sikátorokat, belső tereket kapunk, melyeken lineárisan kell végigkaszabolnunk magunkat a kb. 2,5-3 óra hosszúságúra nyúló kampány során.
A fegyvereknek és szintek megvilágításának kidolgozása dicséretet érdemel, úgy kerültek ezek kellő igényesség mentén képernyőre vetésre, hogy közben mellőzik a 2008-as kiadás korát jellemző össznépi effekt-bonanzát és radikális túlexponáltságot.
Ezektől eltekintve a látványvilág átlagos, a játékmenet egyszerű, hangulat középszerű, a sztori rövidsége és linearitása végett pedig garantáltan nem fogjuk ezt a stuffot másodjára is elővenni.
Azért CITY-s léptékkel mérve ez még mindig a jobban sikeredett darabok egyike.
Értékelés: 6/10
The Royal Marines Commando
Ez a játék a Thunderstorm ellentéte. A pályák temérdek, heveny szaggatást garantáló külső teret igyekeznek elénk prezentálni igencsak szemfolyató bloom effekt kíséretében. A javarészt sivatagos környezetben játszódó szintek azonban sötétek, puritánok, s mindösszesen 5 darabot kapunk belőlük.
A tartalom hiányát újfent a nehézség felsrófolásával igyekeztek kompenzálni, mindezen problémák és hiányosságok a nyugodt szívvel kihagyható darabok közé pakolják a Royal Marines Commando-t.
Értékelés: 5/10
Battlestrike: Shadow of Stalingrad
Ezzel a címmel egy alaposan megvágott és jóárasított CoD2-t kapunk, még a pályák is megtévesztésig hasonlítanak nevezett műremek első epizódjának szovjet küldetéseire.
A szintek tervezettsége elégséges minőségű, a kültéri hóesés például eszméletlen pazar látványt nyújt, mindemellett azonban a belső terek újfent túlontúl sötétre és egyszerűre sikeredtek.
A játék összességében hasonlatos az Operation Thunderstorm-hoz, ám még annál is rövidebbre sikeredett. Ennek okán nüansznyival alacsonyabb értékelést érdemel.
Értékelés: 5,5/10
Wolfschanze 2
A Battlestrike s egyben a Wolfschanze széria méltatlan befejezése. Az összes Jupiter EX-et használó City-s játék közül ez bizonyult a legjátszhatatlanabbnak és legoptimalizálatlanabbnak.
Egy totális asset flip-et kapunk, a modellek és pályák legnagyobb része egyaránt a Code of Honor 3-ból került újrahasznosításra, bármiféle átalakítás nélkül. A komplett környezet mosottas-fakó-ciános monokróm színvilágban „pompázik”.
A kevéske egyedi szint látványvilága vaksötét, a nehézség meg csaknem TT: Covert Ops-i mélységeket verdes.
Óvakodjatok ettől a címtől!
