Az alábbi cikk 2004. december 21-én készült.
Több órányi videó. Húha! Cd minőségű zene! Tyű! 50 küldetés, 30 multiplayer pálya. Úristen! DOOM3 engine. Azta! Ezek azok a vonások, amelyek egyáltalán nem jellemzők a World War2 Sniperre. Mondhatni újabb tucattermékkel van dolgunk, magyarul elfelejthetünk mindennemű grafikai csillogást, a hosszú játékidőt, az extrákat.
A játék kiagyalói valószínűleg egy eléggé alkoholmámoros éjszaka után dönthettek úgy, hogy pénzük nem lévén, és a csaposnak egy csomó zsével tartozván, gyorsan megvásárolják a Lithtech engine valamely olcsóbb változatát, két hónap alatt összedobják a grafikát meg a küldetéseket, elkezdenek vele házalni a különféle jelentéktelen kiadóknál, mire az egyik játékcég feltehetően szintén iszákos tulaja le nem csap rá, mint a dögkeselyű, és gyorsan a kopírozóba küldi a kétes értékeket hordozó játékkorongot. Ifjonti hevükben persze hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy a vásárlók igénye nem feltétlenül az, hogy átverjék a sok ratyi termékkel, és aztán futhasson a pénze után hiába…
Az alig pár hónap alatt összedobott produkció valóban szegényes értékeket vonultat fel: összesen tíz darab gyengén megtervezett küldetés, néhány fegyver -és ellenségmodell, és már kész is a játék.
A textúrák a játék többi részével ellentétben meglepően jók, akár szépnek is lehet őket nevezni. 🙂 A többi alkotóra még a szót is kár pazarolni. A pályák kidolgozása borzalmas. Az épületek kívülről nagyon csalogatónak néznek ki, szinte hívják az embert befelé, hogy tekintse meg belülről is az intézményeket. A házak azonban belülről sivárak, gusztustalanok, és a legtöbb szobában alig 2-3 féle textúra feszül. Arról, hogy mondjuk bútor legyen a szobákban, ne is álmodozzunk.
A legnagyobb felháborodást számomra a teljesen szögletes domboldalak és árkok jelentették: a játék egyáltalán nem tartalmaz görbe felületeket (pedig a Lithtech engine képes ezek kezelésére), így a pályák csapnivalóan rondák és igénytelenek, az említett szögletes árok pedig már-már a sírógörcsöt idézte elő bennem. Az ellenség mozgása olyan, mintha fogyatékosok lennének, az MI szinte nulla, és az időnként velünk tartó haverok modelljei is elég puritánul néznek ki…
A legidegesítőbb momentum az volt, hogy nem bírtam hangokat csalni a játékba, tulajdonképpen egyetlen hang nélkül vittem végig a küldetéseket. Nem értem, mi baja lehet a proginak a hangkártyámmal, de valahogy nem volt halandó együttműködni vele. A régi DOS-os gémek után ez az első, ahol ilyent tapasztaltam. 🙂
A gépigény kérdése általában nem téma egy ilyen játéknál, az ehhez hasonló budget termékek általában egy alap PC-n is elfutnak. Nem így a World War 2 Sniper: mivel nem a Lith legújabb változatát használja a program, sikerült pont azt az engine-részt kifogniuk, amikor a Monolith emberkéi még nem kísérletezgettek az optimalizálással, tehát igen erős vasat kell a játék alá pakolni.
Én mondjuk nagy merészen high-ra állítottam mindenféle grafikát, s bár a látványtól így sem dőltem hanyatt, az fps értékek szánalmasan alacsonyra redukálódtak. Hab a tetején, hogy ez a selejt játék nem üríti maga után a memóriát, azaz a pályák betöltése egyre hosszabb ideig tart, a játék egyre lassabb lesz. Minden második-harmadik pálya után újraindítás javallott!
Nem kell megijedni, hogy csak a küldetéseket teljesítve jövünk rá arra, hogy valóban mennyire vacak ez a játék, és hogy megint mennyire átvertek bennünket. Már a főmenü is ugyanolyan igénytelen és ronda, mint maga a játék, így jó érzés tudni a menükből a játékba lépvén, hogy már nem érhet bennünket több meglepetés. 🙂
Igazából semmi komoly pozitívumot nem tudok felsorolni a gammának, ami tán enyhíthetné a büntetését. Érdekes az alapötlet, miszerint egy mesterlövészt alakítunk, de a távcsöves puskánk tudását csak ritkán tudjuk kamatoztatni, mivel a készítők nem kegyeskedtek oly sok nyílt teret és zegzugos rejtekhelyeket pakolni a játékba.
Bár nem kalimpált a szívem a játék után egyszer sem, egy dolog biztos: hangulata azért van, még ha nem is élvezzük annyira, legalább röhögünk egy jót azon, hogy hogy bírtak ekkora szemetet összeállítani a készítők, de akár élvezetes is lehet az a néhány küldetés, melyet a játék tartalmaz. Nem sok, de örülni ez is elég. Én mindenesetre hang nélkül nem élveztem annyira a dolgot, de valami mindig hajtott előre, hogy jussak el a következő küldetésig, és tovább, és tovább… aztán eszembe jutott, hogy ha a Mortyrt nagyjából félidőben hagytam a fenébe, akkor minek szenvedjek ezzel a vacakkal többet, amikor cseppet sem jobb nála? Nos kérem, a Mortyr 2-t lepipálni nem nehéz, és bár ez azért nem válik annyira eme produktum dicsőségére, de el kell ismerni: a Mortyr2-vel ellentétben nem kényszerít téged kényszerzubbony viselésére.
Végül is, lehet próbálkozni, de mielőtt megszavazzuk a játék megvételét, előtte töltsünk le egy demót valahonnan, már ha létezik, és az alapján döntsük el, vajon kell-e ez nekünk. Egyetlen igazi pozitívuma, hogy a Mortyr2-nél jobban sikerült, bár ez inkább amolyan kétes dicsőség.
Asszem ez végszónak jó is lesz, meg hát minek róla többet írni, és különben is: dolgom van, uninstallálnom kell, hogy felférjenek a vincsire az újabb és jobb játékok…
Értékelés: 6/10
WWII Combat: Road to Berlin
A City-s kiadás Battlestrike: Secret Weapons névvel látott napvilágot Európában.
Az alábbi írás 2006. június 9-én készült.
A PC-s játékpiac egyre nehezebb helyzetben van, amikor játékeladásokról, valamint a megjelenő produktumok minőségéről kell szót ejtenünk. Egy normál PC-s játék előállítási költsége az egeket verdesheti, viszont eladásokban nem biztos, hogy visszahozza a belefektetett pénzt. A kis kiadók erre találták ki a budget játék fogalmát, melyek kis költségvetésű alkotások, ennek köszönhetően az átlagnál alacsonyabb áron kínálják őket az üzletek, ráadásul az eladás mennyisége a kis kockázati faktor miatt abszolút másodlagos tényező.
Mivel az ilyesféle cuccok ára (hazánkban nem annyira, de külföldön) nagyságrendekkel alacsonyabb egy A kategóriás terméknél, a vásárló sem kockáztat olyan sokat, ha silány minőségű áruval hozza össze őt a sors – a fogyasztói társadalomban az ilyen játékokra nagy igény van, ha nem tetszik a gyereknek, legalább lesz mit a billegő asztal alá pakolni.
A fejlesztők persze szép lassan kezdenek elkényelmesedni, és egyre silányabb minőségű termékekkel elárasztani a boltokat, melyek nemhogy minőségükben nem vehetik fel a versenyt az igazi nagyágyúkkal, hanem egyszerűen nevetséges a koncepciójuk, a grafika a régi szép Amigás időket idézi, a végigjátszás hard fokozaton pedig rendszerint 2-3 órába telik. A WWII Combat: Road to Berlin eme meglehetősen pofátlan üzletpolitika egyik ragyogó mintapéldánya.
Vitatható, mennyire van szükség ilyen ramaty játékok ismertetésére – az okos ember mások hibájából tanul, hát lássuk, és okuljunk egy magát profinak mondó gárda hatalmas baklövéséből, mely maximum egy harmadrangú freeware termékként érné meg az árát valami eldugott site-on. Ha nem ismerném jobban a kiadót, szent meggyőződésem lenne, hogy az egészet a Pistike software tagjai dobták össze egy unalmas számtech szakkör alatt.
Lássuk a puszta tényeket: Aki még nem látott 2. világháborús FPS-t, az most sürgősen ássa el magát, mert hihetetlenül nagyot vétett, amikor a Medal of Honor vagy Call of Duty nevezetű remekeket kihagyta életéből. Aki az említett két remekműből legalább az egyikkel nyomult már, akár single playerben, akár hálózati módban, tulajdonképpen vele együtt végigjátszotta a WWII combat-ot, ugyanis a teljes játék, az összes küldetésével, fegyvereivel, textúráival eme két játék pofátlan lemásolása és újbóli eladása. Annyit érdemes még megjegyezni, hogy az RTCW-ből is találunk benne jócskán ismerős részeket. Jó ötletet lopni ugyan nem szégyen, de aki minőségre vágyik, az akkor inkább vásároljon RTCW-t. Több érv is szól emellett.
A WWII Combat-ot, amely remekmű ugye 2006-ban jelent meg, egy überbrutál engine, az Unreal grafikus motorja hajtja. Természetesen nem Unreal 3, hanem az Unreal Championship által felturbózott U1 engine, ami ha jól tudom, valamikor 1997 környékén debütált hasonló minőségű grafikai elemeivel, melyeket rá tíz évre a Combat tartalmaz. A Return to Castle Wolfenstein alatt az 1999-es Quake3 engine dolgozik, mely sokkal szebb, mint a DAG remeke, ráadásul stabilabb futást biztosít a jól kipróbált Q3 engine.
A hangokról / zenéről nem érdemes szót ejteni, mindet úgy koppintották valahonnan. Kapunk összesen 10 pályát a nyakunkba, melyeken természetesen a Harmadik Birodalom legsötétebb titkaiba nyerhetünk betekintést titkos bunkereken, hangárokon, rakétasilókon keresztül. A végigjátszás várható ideje jó 3 óra, legalábbis ha szép ráérősen, néha el-elnézegelődve teljesítjük küldetéseinket. A kiváló, BOT-ok elleni játék lehetőségével is megtűzdelt multiplayer mód ugyan kitolja ezt a játékidőt még jó pár órával, azonban ehelyett is inkább ajánlanám az RTCW-t a maga harminc-egynéhány pályájával, melyekhez rengeteg jó minőségű, házilag készített küldetés, valamint mod is letölthető – sok száz órával gazdagodik így a játékélmény. Miért cserélnénk le ekkora mennyiséget 3 unalomba fulladó óra kedvéért?
Küldetéseink amúgy rendkívül változatosak. Ahol nem kell kinyírnunk mindenkit, ott általában különböző papírokat kell felszednünk, netán robbantgatnunk kell. Minden pályán van ezen kívül három lefényképezendő objektum, melyek úgymond a titkos helyek szerepét hivatottak betölteni. Juhé. Nem is mondom, mit ajánlok inkább helyette…
Az egyetlen dolog, amit nem tudtak elrontani, az a játszhatóság. Megyünk ugye a nyilakkal, kanyarodunk, célzunk, lövünk az egérrel. Valakit ennyi pozitívum ki tud elégíteni?
Bizony, bizony, okulnunk kell az ilyen esetekből. Ha összevetem a cuccost az RTCW Special edition-nel, mely a jelenleg egyik legnépszerűbb hálózatos játékot, az Enemy territory-t is tartalmazza bónuszként, felmerül a kérdés: Minek venném én meg a WWII combat-ot? Bizony, jól gondoljuk meg, mire költjük pénzünket. Nem olyan sok az a négyezer Forint, de szemétre felesleges kiadni. Itt a vége fuss el véle, a tanulságokat mindenki maga vonja le.
Értékelés: 4/10
WWII Combat: Iwo Jima
Magyarországon The Heat of War címmel jelent meg.
Ha tényleg elkészült volna az eredeti cikkemben említett video review, megelőzhettem volna FreddyD-t a versenyben. De ki gondolta volna, hogy szar játékok ismertetésére valaha is mutatkozik igény?
Az alábbi írás 2006. augusztus 14-én készült.
Aki emlékszik a World War II Combat: Road to Berlin kritikámra, az jobban teszi, ha már lapoz is tovább, nehogy a végén túl nagy sokk érje. Aki pedig nem olvasta az imént említett leírást, dőljön hátra kényelmesen, és élvezze a világ egyik legrosszabb játékának folytatását, mely így immáron sorozattá lépett elő (nem volt elég egy rész?).
Először úgy gondoltam, hogy csinálok egy pofás kis video review-t a játékból, hogy saját szemetekkel láthassátok (és saját fületekkel hallhassátok), milyen is az, amikor az ember a világ egyik legnagyobb szennyével kénytelen játszani. Fel is vettem az anyagot, saját készítésű kommentárral, ám amikor szemrevételeztem a kicenzúrázott végeredményt, rájöttem, hogy a 10 percnyi folyamatos sípolást talán nem kéne közkinccsé tenni…
Ami számomra meglepő volt, hogy ez a rész még sokkal borzasztóbb az elődjénél, pedig naivan azt hittem, annál rosszabbat már nem lehet összehozni. Néhány szó arról, mi is ez a hatalmas tévedés. Az eredeti tervek szerint a WWII combat egy budget FPS-nek indult, melyben a rövidke, alig 10 pályás egyjátékos módot kibővítették egy szintén 10 térképből álló, CTF-et is tartalmazó multiplayer móddal, hogy aztán az egészet az Unreal engine-nel megfejelve kb. 4000 forint áron piacra dobják. A végeredmény siralmas.
A grafika jó 1999-es színvonal, és akkor még jóindulatú voltam. Az akkor megjelent Quake3 sokkal szebb képi világot biztosított, mint ez a mocsadék, ráadásul ott a különböző terepek nem bazi nagy háromszögekből lettek kialakítva, hanem sok-sok poligonos bezier-görbékből. A grafikára kár is több szót pazarolni, mint ahogy a hangeffektek témáját is egy merész húzással átugornám. Olyan ugyanis, hogy hang, teljesen ismeretlen fogalom az Iwo Jima-ban, sokkal inkább a zörej, vagy a borzalmas zsivaj a megfelelő kifejezések.
A játszhatóság szempontjából tapasztaltam a lehető legnagyobb visszafejlődést. Az előd küldetései, bár szánalmasan primitívek voltak, de kellemesen sikerült belőni a nehézséget, viszonylag könnyű volt elesni, de másodszori-harmadszori próbálkozásra mindig sikert könyvelhetett el az ember.
Jelen cikkemet kényszerzubbonyban diktálom írnokomnak egy eldugott diliház mélyéről, mely kiválóan prezentálja azt, hogy is állunk azzal a bizonyos játszhatósággal. Egyszerűen borzalom, játék közben tartsuk távol magunkat mindenféle veszélyes eszköztől, nehogy hirtelen felindulásból véletlenül megsértsük magunkat. De a legjobb módszer messze elkerülni még a „játék” dobozát is. Olyan nehézre sikeredett az Iwo Jima, hogy egyszerűen lehetetlen easy fokozatnál keményebb szinten végigvinni, de bizony amit itt „easy”-nek neveznek, azt más játékokban „hard”-nak hívják…
Egyetlen dolog van, amiben a jelen epizód valamivel többet nyújt elődjénél: Minden küldetésünk előtt egy rövidke, eredeti (színes!) felvételekkel megtámogatott eligazítást kapunk. Arról már hadd ne kelljen írnom, hogy a hangalámondás milyenre sikerült… Ezen kívül a pályák is sokkal hosszabbak, mint a Road to Berlin-ben, ahol 3 óra alatt simán végig lehetett nyomni a 10 küldetést. Itt a könnyű fokozat mellett 6 óra sem elég, bár ez nagyrészt az előbb említett iszonyatosan kemény küldetéseknek köszönhető. Meg annak, hogy játék közben nincs mentés, csak egy idétlen checkpoint rendszer, azonban ez nem számít mentésnek, mert kilépés után ezek az eredmények elvesznek.
Extra rövidre sikeredett eme irományom (legalábbis a rám állandóan jellemző szófosáshoz viszonyítva), de úgy gondolom, többet nem érdemes kanyarintani eme förtelemről. Örömmel venném, ha valaki megtenné számomra azt a szívességet, hogy összeszed pár doboz WWII combat-ot, betör velük a fejlesztők főhadiszállására, majd szépen a dobozokat egyenként lenyomja a fejlesztők torkán. Rendhagyó tudósításunkat látták az elmegyógyintézetből.
Értékelés: 2,5/10
Wolfschanze 1944
Erről a játékról leírás mellett egy előzetes is készült, a tényleges megjelenéshez képest mintegy másfél évvel korábban. Ezt eredetileg nem szándékoztam beszerkeszteni, de aztán meggondoltam magam, ha már lúd, legyen kövér.
A következő oldalon tehát két cikket is kaptok a játékról, az első egy előzetes bemutató, a második pedig a végtermék ismertetése.
