A terrorizmus elleni hadakozások igencsak elnagyolt ábrázolásán felül a City Interactive másik nagy slágertémáját a 2000-es évek derekán megszámlálhatatlan mennyiségben érkező második világháborús akciók képezték. Vágjunk is bele!
Battlestrike: Road to Berlin
Az előző körkép Terrorist Takedown-ról szóló fejezetében említettem, hogy a játék megjelenítési és sebességbeli problémáit a WineD3D kijavítja, sőt, még az MPEG lejátszó crash-elése is megakadályozható vele. Azonban az intró videó továbbra sem kerül lejátszásra, szimplán fekete képernyőt kapunk összeomlás helyett. Bár a WineD3D szinte minden problémát orvosol, sajnos egyben bevezet egy újabb bugot: ennek alkalmazásakor megszűnnek a karakteranimációk, az elpusztításunkra igyekvő emberkék rendre groteszk Minecraft-figurákként csúszkálnak felénk.
A következő cikk 2005. március 21-én született.
A City Interactive által istápolt Terrorist Takedown című alkotásról minden elmondható, csak az nem, hogy egy gondosan elkészített bestseller játékról volna szó. Gyorsan neki is láttak a készítők a szörnyű baklövések kijavításának: alig 4 hónappal a Terrorist takedown után elkészültek annak második epizódjával, mely a Battlestrike: Road to Berlin címet viseli, és ez alkalommal a közel-kelet helyett a második világháború színtereire kalauzolja a játékost. A fejlesztők tanultak az előző rész kudarcából, így a régi hibákat becsülettel kijavítva sikerült teljesen más bakikkal tönkretenni ezt a játékot. Minden kiderül a leírásból.
Bevallom, én már a játék bejelentését követően (január közepe) áradoztam Byte-nak, hogy erről a játékról majd cikket szeretnék írni, mert annak ellenére, hogy a Terrorist Takedown nem éppen egy nagypályás alkotás volt, mondhatni a játékfejlesztés egyik szégyenfoltja, én személy szerint jópár kellemes órát eltöltöttem vele, és számítottam arra, hogy a Battlestrike: Road to Berlin-ben a régi hibákat mellőzi új játékából a City Interactive. Nos ez nagyszerűen sikerült is, csak nem számítottam néhány turpisságra.
Azoknak, akiket nem hozott össze a balszerencse a fentebb említett előddel, röviden elmesélném a Battlestrike lényegét. A játék egy arcade akció, minden egyes pályán valamilyen rögzített fegyver (egy álló tank lövegtornya, mozgó tank géppuskája, légvédelmi ágyú, telepített géppuska, mesterlövész puska, repülőgép-géppuska), mögött, vagy egy irányítható repülőgép belsejében onthatjuk az áldást az ellen nyakába. Tehát a játékot a puszta egyszerűség jellemzi, a régi klasszikusok közül talán a Beach Head-hez tudnám hasonlítani (ott egy bunkiban kuksoltunk, és irtottuk az ellenség tankjait, repülőit, mindent ami körülöttünk mozgott 🙂 ).
Annak idején két alapvető dolog volt, ami nagyon szemet szúrt nekem a Terrorist-ban, és ami miatt eme produktumot jól le is hordtam: a küldetések változatosságának hiánya, és az embereket a hangfalaik szétzúzására ösztökélő, kínzóan primitív hangok és zenék. Immáron szinte minden küldetés másfajta környezetben játszódik, és a fejlesztők erejéből még új küldetéstípusok kiagyalására is futotta. Végre sniperkedhetünk, illetve a repülős küldetésekben a levegőben is móresre taníthatjuk a gonosz harmadik birodalom elitjeit. Külön jó pont jár a mesterlövészes részek kidolgozottságáért: hihetetlenül nagy feelingje van, azt viszont nagyon sajnáltam, hogy mindössze 2 lövészkedős misszióval áldott meg minket a sors. Ezek a pályák viszont zseniálisak! Kár, hogy nincsen több.
Nagy örömmel töltött el ezen kívül, hogy végre nem kell a hangszórót kikapcsolni a kívánt játékélmény elérése érdekében, mivel az átdolgozott hangok és újramixelt zenék egészen jóra sikeredtek! Egyedül a repülőgépek hangjaiban találtam kivetnivalót: Nem igazán tudom, milyen a valódi repcsik hangja, de hogy ennek semmi köze hozzá, az tuti! Utoljára ehhez hasonlót a DOOM3-ban tapasztaltam, amikor a játék elején a Marine érkezik az űrhajóval. 🙂
Örvendetes tény, hogy a fejlesztések listája ennyivel még nem merül ki. Kapunk jóval szebb menüt, új betöltő screeneket, melyek minden szempontból profibbnak tűnnek a Takedown-ban látottaknál. A játék grafikája szintén pozitív irányba fejlődött, immáron detailezett textúrák, illetve a Brothers in Arms-ból ismerős „olyan, mintha köd lenne, de mégsem” blur és elmosódás effektek is jelen vannak. További újítás, hogy a program csak 32 bites színmélységben tud futni, a 16 bites üzemmódokat teljes egészében kigyilkolták a játékból. Később kiderül, azért ezen grafikai frissítésnek miért is nem tudtam teljes mértékben örülni…
… De előtte lássuk, mi nem változott a TT óta. Ezekhez fűzöm majd a legkevesebb kommentárt. A menürendszer szinte teljes egészében ugyanaz maradt, egyedül a credits menü szenvedett el változást. Véleményem szerint a menü az egyetlen, melyhez nem is kell hozzányúlni, mert ez önmagában is tökéletesen átlátható, és kényelmes a maga 4 menüpontjával. A játék mérete 250-ről 320 megára nőtt, tehát már majdnem fél cd-t elfoglal a game, Mik vannak! 😀
Hátrányára nem változott a küldetések száma sem, összesen 16 misszióban kell bizonyítanunk, mely talán egyeseknek nem tűnik túl kevésnek, de ha elárulom, egy küldetés átlag 3 perc hosszúságú, új megvilágítást nyer a „16 misszió” fogalma. Ez ugye szorozva, osztva, hatványozva, szinusz, koszinuszfüggvénnyel is felírva jó esetben 1 ÓRA játékidőt jelent! Persze nagy valószínűséggel nem tudunk majd minden pályát elsőre végigvinni, de ez a mennyiség akkor is nulla. Nem elég, hogy a játékidő rövid, csak egyetlen nehézségi fokozat létezik, ez azt jelenti, hogy nem tudjuk a kihívás emelésével még kitolni sem ezt az egy órát… A készítők turpisságát bizonyítja, hogy tettek be hi-score listát a játékba, gondolom arra számítanak, hogy a player majd tizenötödször is nekiáll ugyanazt a küldetést teljesíteni, hogy újabb pontrekordokat állítson fel… engem nem ösztökél semmi efféle merényletre.
Amennyiben eme termék csak pozitívumokkal lenne megtöltve, akkor most itt végére is írnék picinyke irományomnak. Ám ez sajnos nem így történik. Lássuk mely tulajdonságaiban tanúsított visszafejlődést a játék!
A TT-nél ujjongva figyeltem a bejelentkező animációt, és többször is végignéztem, mert bizony annyira királyra, bár túl rövidre sikeredett! Most is kapunk egy ugyanolyan rövid snittet, de a minősége elmarad az előd által felállított standard-tól. Igencsak nagy gond van a játékegyensúly belövésével: például a tizedik, hidas küldetés jóval nehezebb, mint az utolsó! De az ötödik pálya is keményebb, mint mondjuk a tizenegyedik, a sniperes misszió. Zavart érzek az erőben!
Cikkem vége felé járva tartozom némi magyarázattal, méghozzá hogy miért is nem örültem a szebb grafikának a játékban. Esti mese következik, mindenki pizsit fel!
Bemegyek az opciók menübe, látom hogy a játék irányításához mindössze az egér, valamint 1, azaz EGY darab billentyű szükséges! Optimistán fogalmazva a dolgot: legalább nincsen túlbonyolítva a rendszer. Látom a game szépen minden grafikai elemet beállított nekem maxra, felbontás 1024×768, nagyon helyes! Az egér érzékenységét ugyanúgy nem lehet beállítani, mint a TT-ben, mert hiába állítod át, az makacsul visszaáll az eredeti helyére. Ezt a békát még úgy ahogy lenyeli az ember, de elvárható lett volna, hogy ezt az aprócska bugot azért korrigálják.
Szóval nagy elánnal nyomtam az első küldetést, melynek lényege, hogy egy repülőgép oldalán lévő géppuskával kell a többi hasonszőrű ellenséges masinériát hatástalanítani, és mellesleg a mieinket megvédeni. Rettentően elcsodálkoztam, hogy vajh’ mi az istenért nem akarnak felrobbanni? De még sérülni se… Az érdekesség, hogy látszanak a törzsükön a pattogó golyónyomok, de mivel még nem igazán találták fel az erőpajzsot, valahogy azt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy az ellen jól becsítelte magát. 😀 Kétségbeesetten megpróbáltam visszavágó gyanánt én is cheatek után kutatni, persze nem találtam, mert még annyira friss a game. Mit tehet az egyszerű júzer?
Valami hihetetlenül debil és váratlanul jött ötlettől vezényelve visszavettem a grafikát… a legalacsonyabb részletességre és felbontásra! Csodák csodája, végre pusztulnak az ellenséges gépek! Kiderült, hogy a játék annyira akadozott, hogy ihaj, csak valahogy nem lehet észrevenni rajta, mivel a derék kóderek úgy oldották meg a kód ezen részét, hogy szaggatásnál is folyamatosnak látszódjon a mozgás. Nagyon ügyes!
Az volt a bökkenő, hogy a már említett negyedik misszió, még ezen a minimum grafikán, 640×480-ban is beszaggatott. Igaz, hogy a gépem már nem a legkorszerűbb masina, de azért a DOOM3 kiválóan elfut rajta 800×600-ban, közepes grafikán. A Battlestrike 640-ben, minimális részletesség mellett sem. Röhej, már bocsánat. Azért nem minden ember képes beszerezni a legújabb 8 GHZ-es csodamasinákat, egy ilyen gyenge játék kedvéért pedig nem is ajánlom senkinek se, hogy ezért fejlesszen.
Összefoglalva tehát, mi szól a jó és a rossz oldalon? Hát a pozitívumok terén kiemelném a feljavított grafikát, a végre hallgatható zenét, valamint a jóval változatosabb küldetéseket. A negatív pólust erősíti a gyenge intró, a felháborítóan rövid játékidő és a gépigény, mely vasakat ez a játék végtelen mennyiségben képes felfalni.
Összességében tehát bohókás kis játékkal van dolgunk, ám én biztosra veszem, hogy a Terrorist Takedown után ez is egy hatalmas bukás lesz. Azért ez egy tizessel jobb annál, ezért is a 60% végeredmény, ám a százas skála elég széles ahhoz, hogy kimondhassam: messze vagyunk még a céltól. Én vagyok a legrémesebb helyzetben, ugyanis kisfiús lelkesedéssel fogtam hozzá a telepítésnek, és vártam az orbitális fejlődést, immáron két és fél hónapja. Hát fejlődés az volt, csak az a baj, hogy nem egészen megfelelő irányban.
Értékelés: 6/10
Battlestrike: The Siege
Ugyanúgy, mint a Terrorist Takedown: Payback, ez is egy önállóan futtatható kiegészítő, ezúttal a Battlestrike-hoz.
A Payback tíz missziójától eltérően immár 12 pályát kapunk (micsoda nagyvonalú ajánlat!), s ennyiben ki is veséztem a játék mindennemű előnyét, mert egyéb pozitív tulajdonsága az nincs neki.
Újdonságként bevezették, hogy a sniperkedős missziókban immár lehet kicsit mozogni (Woah!) egy néhány méter széles sávban, de oly primitív a mozgásunk, mintha egy alfa állapotú Wolfenstein 3D klónt kívántak volna ránk sózni a készítők.
A TT:PB-nél említettem, hogy az a kevéske misszió legalább ütősebbre sikeredett az eredetieknél. Ugyanez nem mondható el a Siege-ről. A pályák pofátlanul rövidek, bárminemű kihívás nélküliek, és rendre igencsak tragikus hirtelenséggel érnek véget, például amikor a ránk támadó ellenfelek mintegy felét még ki sem lőttük.
Ha már mindenképp a rossz és a még rosszabb közt kényszerülünk választásra, ajánlom az alapjátékot és a Payback-et ennek kipróbálása helyett.
Értékelés: 4,5/10
Battlestrike: Call To Victory
Battlestrike: Győzelemre Fel!, illetve WWII Sniper: Call to Victory címen is ismerhetjük.
Anno ezt a játékot nagyon utáltam, mert nem tudtam végigvinni egy beragadt script miatt, ráadásul ezen felül is technikai és programhibák garmadáját generálta.
Valamikor a 2010-es évek elején-közepén toltam be újból, s ekkor sikerült is végigvinni. A régi konfigurációmon tapasztalt technikai problémák (mint a cikkben említett hanghiány és fogyó memória) legnagyobb részével nem találkoztam. Itt-ott utamba akadt pár grafikai hiba, s az ütközésdetektálás eléggé bugos, aminek ténye kiváltképp a CoD-utánzat dzsipes pályán szembetűnő.
Messze nem a legjobb és legjátszhatóbb háborús FPS, még budget kategóriában is akad jobb nála (mint pl. a Deadly Dozen), de azért a nagy átlagot megüti. A Fejlesztője ugyanaz, mint a Mogadishu-i Konfliktusénak, s ugyanazt is tudom elmondani róla: shooter fanatikusoknak kötelező, nehogy kimaradjon a bakancslistáról, mindenki más nyugodtan hanyagolja.
A korabeli értékelésem 49% volt, most egy kicsivel jobb pontszámot adok neki, ettől függetlenül persze az eredeti ismertetőm tartalmát nem írtam át, csak hozzátoldottam ezt a kis bevezetőt.
