Folytatódik a City Interactive életmű elemzése. Az első részben a kiadó legelső két évének meglehetősen változatos műfajokat képviselő darabjait helyeztük bonckés alá. Az ezt követő epizódokban mind tematika szerint kerülnek vesézésre a City-s termékek, legelső körben a kiadó repülős shootereinek ismertetésével, melyekből kiváltképp 2004-6 között legalább fél tucatnyit jelentettek meg.
Ezekkel indult meg a City futószalag-szoftvergyártásának kora, mely üzletpolitikai döntés egészen 2010-ig meghatározta a kiadó igencsak megtépázottá lett renoméját.
Első bemutatandó cuccunk még 2003-ból maradt hátra, igazából az első részben is helyet foglalhatott volna. Végül mégis ide illesztettem be, hiszen így a cikksorozat jelen epizódja tematikailag tökéletes egészet alkot.
Aki nem tudná, mi az a City Interactive, vagy miért foglalkozok vele így nyár közepén a 35 Reaumur hőségben, az lapozza fel a cikksorozat első részét, amelynek bevezetőjében minden kényes kérdésére választ lel.
Most pedig pilótasisakokat fel!
Wings of Honour
A játék az előző szeánszban bemutatott Aces of World War I modelljeinek felhasználásával és City-s engine-re való átültetésével készült.
Nagy pozitívuma a Wings of Honour-nak a nevetlen előddel szemben, hogy végre kapunk némi játékmenetet (micsoda remek innováció!), valamint a pályákon is dolgozott végre valami dizájner, feltalálták ugyanis a dimbes-dombos tájakat, növényzetet, sőt még építményeket is elhelyeztek egyes térképeken (Azta!).
Ezzel úgy kb. minden pozitívumot el is mondtam róla. Hiába jelent meg a cucc magyarul, semmi köszönet nem lesz benne, ha nagy naivan, heveny tettvággyal átitatván nekiveselkedünk.
Bár tökéletesen arcade lődözésről van szó, nem pedig valós szimulációról, az irányítás egyáltalán nem mondható kézenfekvőnek, a küldetések pedig scriptelési hibáktól hemzsegnek. Rögtön a legelső pályán sikerült valami bugnak hála felcserélni a feladatsorrendet, melyet követően azok sikeres végzését nem regisztrálta a program. Másodjára sikerült abszolválnom a küldetést, de a záró képkockákat triggerelni hivatott leszállás kívánalma már kifogott rajtam.
Néhány újabb próbálkozással sikerült még pár missziót teljesítenem, mire végleg elegem lett belőle.
Hiába a csillogó külcsín, a játékmeneten semmi fejlesztést nem ejtettek meg az Aces-hez képest, az ellenséges gépek befogása és lepuffantása is ugyanolyan gyötrelmes. Ezúttal FPS-nézetből kell egyszerre vezérelnünk a vasmadarunkat s közben bőszen lődözni az ellenségeket, mert a külső kamera használhatatlan az utóbbi célra.
A cucc minden másban középszerű, a küldetések merő dögunalmak, a City-fanatikusok kivételével (Vannak ilyenek?) mindenkinek messziről kerülendő.
Értékelés: 5,5/10
WWII: Pacific Heroes
Alig 1-2 hónappal a Wings után érkezett ez a totál primitív shooter, mégis ég és föld a különbség a két termék között.
Az engine hangyányit fejlesztésre került (végre megérkeztek a DX8-as effektek), az irányítás pedig radikális egyszerűsítést kapott. Végre lehet célozni! További újdonság még az automatikus célzás, illetve a támadó ellenségek kiemelése.
A grafika a módosítások ellenére is túl egyszerűre és laposra sikeredett, tartalom szempontjából pedig nem kapunk többet 20 missziónál, melyek teljesítése darabonként nagy átlagban 5 percet vesz igénybe.
Ugyanitt jelentek meg első ízben a fix géppuskás és ágyús küldetések, melyek a további, alább ismertetett shootereknek is alapkövei lettek a változatosság növelésére. Ezek itt még messze nem kiforrottak: a géppuskánk torkolattüzétől olykor nem látni a kilőtt skulók útját.
A heveny tartalomhiány végett a játékot nem is lehetett túlontúl sokáig dobozos kiszerelésben árusítani, csakhamar a City újabb termékeihez csapott, jelszó ellenében telepíthető ingyen bónuszként végezte.
Ezt a cuccot még egy óvodás is játszi könnyedséggel kiviheti, csak a legutolsó missziók némelyike okozhat minimális nehézséget. A játszhatóság nagyszerű, de a kontenthiány végett csak a City-s játéktörténelem legelvakultabb híveinek érdemes beszereznie a Pacific Heroest. Meg a kazuár gémereknek, akik fölös 5 perc szüneteiket szeretnék valami viszonylag szórakoztató stuffal kitölteni.
Értékelés: 6/10
Project Freedom
Ismert a következő neveken is: Space Interceptor (USA), Starmageddon 2 (Lengyelország).
Eredetileg a Starmageddon nevű stratégiai játék folytatását tisztelhetjük a Project Freedom képében (a nem épp dicsőséges előd ismertetését lásd a City-s körkép előző részében). Annak kritikai és anyagi bukásának hála viszont teljesen megszabadulunk a stratégiai elemekről, s egy nagyon szimpla space shootert kapunk.
Az összetettség degradációja egyáltalán nem ment a termék színvonalának rovására, sőt meg merném kockáztatni az ítéletet, hogy a valaha napvilágot látott egyik legjobb City-s cuccal van dolgunk.
Először is, a grafika a maga korában tömény gyönyörűség volt. Kb. a DOOM3-mal egy időben jelent meg a cuccos, de nyugodtan kijelenthetem, hogy kiváltképp speciális effektek terén a Project Freedom hősiesen állta a sarat a konkurenciával szemben. Itt is a City-s engine-et kapjuk, ám immár DX9-es renderrel megtámogatva.
Ellentétben a későbbi Terrorist Takedown és Battlestrike játékokkal, a Project Freedom semmiféle grafikai korrupciót nem szenved még Windows 10 alatt sem, teljesítménye abszolút lenyűgöző, kompatibilitási problémákkal meg szóbeszéd szintjén sem találkozunk. Egyetlen aprócska hiányosságot róhatnék fel talán a játéknak, hogy ellentétben a két évvel korábbi Starmageddonnal ez nem támogatja natívan a widescreen felbontásokat.
City-s termékhez nem méltóan kapunk intro, outro és átvezető animációkat, komplett keretsztorit (ez persze kb. annyira bugyuta, mint amire számítunk), remek aláfestő zenét (bár nekem a Starmageddon muzsikája egy hangyányit még jobban tetszett), s temérdek dialógust a küldetések alatt.
A játszhatóság abszolút tökéletes, komoly bugokkal, hiányosságokkal, akár crash-sel egyszer sem találkoztam. Még a játékidőt is kitolta egy kissé a maga referenciáihoz képest a cég: összesen 21 küldetést kapunk, melyek teljesítése 5-6 óránkba kerül.
Ha valaki kíváncsi olyan City-s termékre, ami semmiképp nem fér bele egy „Rossz PC Játékok” videó kereteibe, annak a Project Freedom a lehető legkiválóbb választás. Érdekes módon kapható Steam-en, habár nem tudom, a cuccos egyetlen fatális hibáját javították-e benne.
Nevezett hiba pedig a következő: Windows 10 alatt automatikusan crashel a desktop-ra betöltés alatt. Eme egyáltalán nem elegáns viselkedés gyökéroka, hogy a videók lejátszására hivatott MPEG codecnek valami hiányossága akad Windows Vistától felfele.
Aki szeretné a játékot működésre bírni, annak az összes MPEG videót ki kell törölnie vagy mozgatnia a maga alkönyvtárából, s utána már hajlandó elindulni a kicsike. Az animációk, ha nem töröltük le őket, megtekinthetők játékon kívül mondjuk egy VLC playerben.
A későbbi City-s shooterek, mint a Terrorist Takedown és Payback, Battlestrike és a The Siege, Jetfighter 2015, valamint Combat Wings mind ugyanezen problémától szenvednek, s hasonlóképp szükséges eljárni velük a működésre bírásukhoz. A korai címeknek nincs ilyen problémájuk, mert azok egy régi Indeo video codecet használnak, amit csak fel kell telepíteni, a Combat Wings második epizódjában pedig lecserélésre került ez az MPEG codec egy másikra, ami perfektül működik Windows 10 alatt is.
Értékelés: 8/10
Jetfighter 2015
Ismert Jet Storm néven is.
Ez egy futurisztikus repülős játék, ami egyben a Jetfighter nevű közepes ismeretségnek örvendő szimulátorsorozat legutolsó része.
Nem igazán volt szerencsés a Jetfighter címet ráaggatni, hiszen feltételezhetnénk, hogy az elődökhöz hasonlóan egy hús-vér szimulátorral állunk szemben, ám a valóság, hogy egy feltornászott nehézségű arcade shootert kapunk megint.
Aki szereti azt az igazi anyázós, hétszentségelős fajta kihívást, annak a Jetfighter 2015-nél megfelelőbb alkotás meg se fordulhatna a merevlemezén.
Ugyan az irányítás és játékmenet egyaránt full arcade, szükséges vérprofin bánnunk a kevéske kezelőgombbal, mert egyetlen tizedmásodpercnyi késlekedés végett is otthagyhatjuk a fogunkat. Hála az égnek lehetséges bármikor menteni misszió közben, így legalább azok tízszeri újrakezdésének gyötrelmétől megszabadított minket a City. Így sem lesz a játék gyalog galopp, bizony az egyes feladatoknak olykor fél tucatszor szükséges nekiveselkednünk a sikeres abszolválásukhoz.
Bár a felszínen egész remek változatosságnak örvendhetünk pályák és befogható vasmadarak terén, a látszat biza egész csalóka: olykor 4-5 szorosan egymást követő küldetés játszódik teljes egészében ugyanazon a tájon, csupán a lepuffantandó objektumok kerülnek rendre áthelyezésre, mondjuk a térkép jobb feléről balra.
Amiket a soroltakon felül sérelmezek még, hogy a kamerakezelés sok esetben messze nem tökéletes, a gépágyúval és több másodlagos fegyverrel egészen nehéz célozni, továbbá nincs vagy legalábbis én nem fedeztem fel a többi City-s címben elérhető automata targetálási lehetőséget. Hát milyen csodajárgányok ezek, melyek fegyverzetét 80-as évekbeli módszerekkel szükséges irányítani?
A sorolt tulajdonságokon felül kapunk egy nyilván teljesen halott multiplayer opciót is. Összességében a Jetfighter 2015-öt kizárólag a repkedős játékok szerelmeseinek ajánlanám, akik fogékonyak az olykor igencsak eltúlzott kihívásokra.
Értékelés: 6,5/10
Combat Wings
A Combat Wings a legkönnyebben irányítható, legszebb City-s repülős játék, ugyanakkor rejteget számunkra némi extra kihívást is.
A cím nehézség tekintetében a Jetfighter 2015 mögött helyezkedik el, ugyanakkor mindkét utódjánál (az alább szemlézendő Red Baron és Battle of Britain) nehezebbre sikeredett. A legrosszabb, hogy ennek szintje egyáltalán nem kiegyensúlyozott: példának okáért az ötös misszió sokkalta kegyetlenebbre sikeredett az összes későbbi küldetésnél.
Mégis hiba volna a Combat Wings-et leírni, mivel egyrészt az irányítási rendszer végre egészen kiforrottá lett, másrészt egyes pályák hihetetlenül gyönyörűre sikeredtek! Majd ledobta az agyam az ékszíjat, amikor az alattam elterülő végtelen óceán kinövekvő atolljait és szigeteit sikerült megcsodálnom – tökre ugyanúgy néznek ki, mint a fotókon!
Szó sincs a City korábbi címeit elemében meghatározó vizuális mélyszegénységről, itt aztán igazán odatették magukat a grafikusok! Minimális tupírozással és a szélesvásznú felbontások kinyújtott képének orvoslásával e húszéves cím a mai napig megállná helyét a látványvilág szempontjából! Az ezt követő repülős cuccok a Dogfight kivételével meg sem közelítették a Combat Wings grafikai nívóját.
Valódi nyári csemege tehát a Combat Wings, aminek szezonhoz igazodó látványvilága igencsak hathatósan csalogat minket az install gomb lenyomása felé.
Értékelés: 7,5/10
Wings of Honor: Battles of the Red Baron
Na itt a legelső áldozatunk, amiről anno 2006-ban cikket írtam. Ez azt jelenti, hogy nem készítek erről külön leírást, ehelyett az eredetit másolom be ide bárminemű változtatás nélkül. Egyedül a tagoláson módosítottam kicsit, illetve javítottam pár gépelési és fogalmazási hibát.
A következő leírás 2006. szeptember 3-án készült.
Bizonyára nem sokan emlékeztek az eredeti Wings of Honour-ra, ami 2003 legvégén landolt a boltok polcain, ráadásul kis hazánkban teljesen magyar nyelven. Mivel a terméknek rengeteg hiányosságát, gyermekbetegségét világították meg a különböző játékmagazinok, a WoH sajnos igen hamar feledésbe merült… egészen mostanáig, ugyanis a City interactive 3 év szünet után előrukkolt a grafikai, valamint kisebb játékmenetbeli újításokkal felvértezett második résszel.
A Battles of the Red Baron az első világháború legnagyobb légi csatáit varázsolja képernyőnkre, természetesen 1916-tól, amikor először kezdték a repülőgépeket harci célra felhasználni. Mind a germán, mind az antant oldalon harcolhatunk az igazságért. Érdemes először a német kampánynak nekiállni, ugyanis, bár a játék a brit küldetéssorozatot részesíti előnyben, a német missziók véleményem szerint sokkal könnyebbre sikeredtek, mint az angolok bevetései, ráadásul valamelyest rövidebb is, kevesebb a pálya.
Aki nem kedveli az agyonbonyolított repülőszimulátorokat, azoknak feltétlenül érdemes kipróbálni a WoH új epizódját, hiszen ez a termék nekik készült. Az irányításra a fel –és leszállást segítő billentyűkön, az egéren, valamint a lövés gombon kívül semmilyen más kezelőszervre nincsen szükségünk (talán még a kameranézetet váltó gomb kerülhet a felsorolásba), ergo aki eddig a rendkívül bonyolult irányításuk miatt ódzkodott a repülős játékoktól, annak találták ki ezt a némileg arcade-osított játékot.
Lényegében konzol címnek is lehetne tekinteni a projectet, ha valóban megjelent volna valamelyik nevesebb játékgépen. Azonban szerencsére az egész játék száz százalékosan PC-s fejlesztés, így nem kell eltűrnünk a konzol gépek gyengébb teljesítményéből adódó gyér grafikát, ami hasonló lövöldözős cuccoknál bizony megmarad ugyanolyannak a portolás után. Az egész táj csillog-villog, lens flare, bump mapping és Directx 9-es effektek dolgoznak mindenütt.
Ezzel együtt én mégsem mondanám hibátlannak a kóderek munkáját. Az optimizálás néhány helyen félresikerült, és az egyszer még a magasban szárnyaló fps-értékek néha hirtelen zuhanni kezdenek, és irányíthatatlanul közelednek az óceán felé, ám az utolsó pillanatban mindig megjavul a dolog, és visszatérnek a normál framerate értékek. A játék néha minden ok nélkül a desktopra való kilépéssel fenyeget. Bár játék közben nem menthetünk, minden teljesített misszió után ajánlatos használni a savegame opciót, ugyanis nálam előfordult olyan, hogy az automatikusan mentett pontszámaim egy összeomlás alkalmával teljesen megsemmisültek.
A legtöbb bevetésen semmi más dolgunk nincsen, mint rommá lőni pár tucat ellenséges vadászgépet (esetleg hőlégballonokat), illetve néha földi állásokat is szét kell bombáznunk, vagy hajókat elsüllyesztenünk. Érezhették a fejlesztők, hogy ez így nagyon unalmas lesz, ezért okosan kitörpöltek egy olyan megoldást, hogy pár küldetés erejéig szakítanak a hagyományos repülős missziókkal, és egy jóval egyénibb pályát nyújtanak nekünk.
Iszonyatmód élveztem a németek oldalán a két léghajós küldetést, melyeken egy zeppelint irányítva kellett megvédeni magunkat a támadó vasmadaraktól, de az antant gépágyús kiruccanása sem rossz, amikor egy kisváros főterén felállított géppuskaállásból kell osztani az észt a bennünket támadó bombázóknak és zeppelineknek.
Az egész játékmenet meglepően hangulatos, bár ha egy huzamban sokat játszunk, hajlamos az egész ellaposodni egy idő után. Naponta egy fél óránál nem is érdemes többet foglalkozni a WoH-rel, tehát maximum egy hosszabb ebédszünetet nagyszerűen kitölthetünk vele.
Az első részhez valamilyen inkompatibilitási probléma miatt sajnos nem volt szerencsém (egyszerűen nem indult el a gépemen), de ha jól tudom, a nagynevű előd még nem tartalmazott többjátékos módot. Most egy többféle lehetőséggel felvértezett multiplayert kapunk, a szokásos szerver – játékosok felállással, azaz keresünk egy szervert, ami működik, és amelyen éppen játszanak, majd bekapcsolódva mi is részt vehetünk a csatákban. Komolyabb tapasztalataim nincsenek a többszereplős módokat illetően, mivel sajnos minden egyes próbálkozás alkalmával teljesen üres szerverlista fogadott – a Battles of the Red Baron világa úgy tűnik, nem ragadta meg a hálómegszállottak fantáziáját.
Nem túl nagy durranás a cucc, de nem is akar igazán többnek mutatkozni, mint ami. Semmi egyediség nincsen benne az első világháborús környezetet leszámítva, ám ezzel együtt semmi érdemi hibáját sem lehet felróni a terméknek. Így, bár egy teljesen átlagos produktummal van dolgunk, az élvezetes játékmenet, a könnyű irányítás és a jól dolgozó grafikus engine miatt megérdemel egy jó erős négyest.
Értékelés: 7/10
FIGYELEM: Mivel a játékot nem vittem végig még egyszer, így nem készültek róla screenshot-ok, a Mobygames-en találhatók meg gyenge minőségűek. Ezért a beillesztett képek nem ebből a játékból vannak, hanem a Combat Wings-ből.
Combat Wings: Battle of Britain
Egy eredetileg „City Interactive Játékkosár” vagy valami hasonló címmel megáldott irományom része volt a Combat Wings folytatásának nyúlfarknyi hosszúságú ismertetése.
Az alábbi cikk 2006. december 5-én készült.
A II. világháborús repszim-sorozat második darabja. Grafikailag nem túl nagy szám, ám tartalmaz néhány érdekes látványelemet, melyek az elődben még nem voltak benne. Az igazán örvendetes újítás benne az, hogy végre nem 2-3 óráig tart a teljes végigvitel, mint a többi City Interactive termék esetén, hanem valamelyest tartalmasabb, összesen 5-6 órányi akcióval gazdagodunk (könnyű fokozaton).
A kezdeti jelek amúgy nem voltak túl biztatóak, a játékélmény alacsony szinten stagnált, de érdemes tovább nyomni a játékot, ugyanis a tizedik szinttől már egész tűrhető missziók következnek, nagyjából a 13-14.-ik szinttől pedig egész egyszerűen abbahagyhatatlan a stuff. Extra bónuszként megbosszulhatjuk a Nagy-Britanniát ért német atrocitást is, ugyanis a német bombázók London egéről való eltüntetése után mehetünk Berlinbe „röpcédulát szórni”.
Nagyon jóra sikeredett tehát az új Combat wings, de azért az összkép mégsem hibátlan. A grafikus engine semmi különleges effektet nem tartogat számunkra, mégis néha képes beszaggatni, mint a hétszentség (az igazsághoz hozzátartozik, hogy maximális grafikán, 1600×1200-ban nyomtam a stuffot, na de akkoris…), a küldetések pedig könnyebbek, mint az eredeti Combat Wings-nél.
Ezzel együtt is elmondhatom a BoB-ről, hogy az igényesebb fajta City termékek közé tartozik, ezért bátran ajánlom a kipróbálását, a hivatalos oldalon egy csekély méretű játszható demó is elérhető, sajna pont a gyengébben sikerült első missziók közül tartalmaz kipróbálható darabokat.
Értékelés: 7/10
Dogfight 1942
Ez a cím egy igazi kakukktojás: hosszú évek elteltével, 2012-ben jött ki gyakorlatilag zéró csinnadratta mellett.
Nézzük hát, mi is ez a Dogfight 1942. Voltaképp nem egyebet kapunk, mint a két Combat Wings epizód folytatását s egyben egy best of válogatást azok legjobban sikeredett misszióinak felújításával és alapos kibővítésével.
A grafikától eltekintve minden elemében érvényesek rá a sorolt City-s játékok kapcsán említett ténymegállapításaim: tökéletesen arcade-os irányítás, nem a legkifinomultabb, de azért teljesen korrekt grafika, rövidke időtartamú küldetések, minimális számú körítés kerettörténet, átvezető animációk és dialógusok formájában.
A Dogfight játékideje mégis felülmúlja az elődökét, merthogy az alap kampányok mellett több, extra missziókat tartalmazó DLC is megjelent hozzá.
Összességében méltó lezárását kapjuk a Wings szériának, aminek idilli egyszerűségével a maga korában már inkább csak filléres mobiljátékok formájában találkozhattunk.
