Úgy hitték eleinte a drágalátos művészek, hogy a gépesítés és automatizáció csak a léhűtő csinovnyiksereget, a könyvelőket, matematikusokat, mérnököket teszi el láb alól, így csakhamar felértékelődik majd a napjainkban lenézett művészlelkek renoméja.
Úgy néz ki, a puska visszafelé sült el: az amerikai Colorado-állambeli kiállításon egy AI-algoritmus generálta kép nyerte el a digitális művészeti nagydíjat. A fiaskó láttán epét okádnak a kortárs festők, kik a művészet haláltusáját vélik felfedezni az eredményhirdetésben.
A beérkezett negatív megjegyzések többsége arra vonatkozik, hogy immár a gazdag tehetséget, illetve tudást igénylő munkakörök sincsenek többé biztonságban. Ahogy egy sok ezer lájkot és megosztást generáló tweet-ben megfogalmazták: ha eme munkák is feleslegessé válnak, mi marad nekünk? Mi lesz az emberiséggel, ha grafikusokat sem kíván többé senki foglalkoztatni?
Ahogy lenni szokott a Revolife-cikkek többségénél, itt sem maga a hír a lényeg, hanem a mögötte húzódó tartalmi-filozófiai vonal.
A művészet eredeti célja szerint arra szolgál, hogy ízelítőt nyújtson mindenki részére a mennyek országából és az Isten nyújtotta végtelen kreativitásból. Nyilván nem mindenből, hiszen akkor mindenki Édentől keletre kívánná berendezni a földi Édent, de épp eleget ahhoz, hogy az ember elkezdhessen kifele vágyakozni a mindennapok lélektelen mókuskerekéből.
A művész ugyan jobbára a fizikai térben dolgozik, akárcsak a többi ember, viszont az alkotások mindig rendelkeznek valamiféle szellemi hozzáadott értékkel. Egy szabvány művészeti alkotás legtöbbször a szerző lelkivilágának, pillanatnyi érzelmeinek, átélt hangulatának kivetülése. Mint ilyen, az igazi művészet nem szabályozható és rendszerezhető, mivel az alkotóképességet a véletlenszerűen feltörő ihletettség regulázza, nem pedig a monoton és gépies szükség ereje.
Mi a helyzet ezzel szemben a modern művészettel? Igazából a művészet, mint olyan megszűnt létezni. Mindennemű kreatív alkotás megrendelésre vagy eladásra születik, a szerző egyetlen célja, hogy bevétele legyen, illetve megélhessen műveiből a mammon rendszerében. Erről tanúskodik a született vészmadárkodó tweet is.
Ennek következtében a művészet ugyanúgy a szakosítás, a gépiesítés, a beszűkítés áldozatává lett, mint évszázadokkal korábban a fizikai termékek világa a szalagsor által.
A modern művésznek esze ágában sincs lelki ihletettséget gyűjteni alkotó tevékenysége végrehajtásához, hanem pontosan a megrendelő által óhajtott hangulat közvetítésére van késztetve, ami a mai világban jó 99% eséllyel egy fogyasztási cikk megvásárlásából eredő, néhány másodpercen át tartó kellemetes érzetet jelent.
Vegyük észre a fordított relációt: nem a gépesítés okozza a művészet halálát, ahogy a megélhetésüktől hamarosan megfosztottá váló „kreatív szakemberek” ajvékolják, hanem a művészet vált gépies aktussá a mögöttes szellemi tartalom kivétele által. Ennek köszönhetően vált aztán automatizálhatóvá a művészi folyamat.
Amennyiben nem keletkezik hozzáadott szellemi érték, a művész kreativitása lecsatlakozik a végtelen teremtés isteni forrásáról, az alkotás folyamata pedig megélhetésért végzett lelketlen robottá züllik, hasonlóan a többi materialista szakmunkához.
Miután a művészet előbb önlejáratás (fehér alapon fehér négyzet és társai), majd sematizáció által lehanyatlott a munka szintjére, semmi jogunk elvárni, hogy az kiemelkedjen a gép által is elvégezhető tevékenységek rangsorából.
Az MI-algoritmus tehát nem vet véget a művészi tevékenységnek: azt maguk a művészek semmisítették meg, mikor első ízben kezdtek pénzért és a rendszer kívánságai mentén dolgozni.
