Akárhogy, akármikor szembekerülünk a közelgő háború kérdésével, rendre visszatérő mantraként kapja a fiatalság vagy legalább a középkorú réteg az arcába, hogy képviselői rendre mind kivétel nélkül háborúpártiak, szomjaznak az idősek vérére, romba kívánnak dönteni mindent, amit ők itt a földi létük során két kezükkel felépítettek (ami, mint jól tudjuk, az egész világ).
E hálátlan generáció megregulázására nem is lehetséges más módon reagálni, muszáj az ország kihalása kellős közepette is az istenember Viktorkára szavazni, mert ő véd meg minket a háborúpárti Brüsszeltől, vagy ami még fontosabb, a gyermekeinket lövészárkaikba rángató Márki-Zay Pétertől és Magyar Pétertől.
Amíg a papíron roppant pacifista nyugger hadosztályok önfeledten vívják kommentháborúikat az általuk képzelgett valóság ellen, a tényleges hús-vér realitás talaján már aktívan készíti elő a gerontokrata hatalomgyakorlók hada a soron következő harmadik világháborút.
Ha néhány száz évet visszatekintünk a történelemben, Napóleont kivéve nem sok figurát láthatunk, kik nem minimum 50 éves korukban robbantottak ki országos vagy világszintű konfliktust. A magyarság egyik legnagyobb tragédiája az első világháború, melybe 84 éves korában rángatott minket a minden szerettét elvesztő és élete keserűségének okait feldolgozni nem képes Ferenc József.
Na de ez a cikk most nem a történelmi kitekintők helye; inkább vizsgáljuk meg, miért imádja szinte rajongásig az idős nemzedék a háborút, és ha ki kell robbannia egy újabb világméretű konfliktusnak, hazug retorikájuk ellenére miért ők lesznek a háborús uszítás háttérben ágáló harsány szószólói.
Branko Milanović szerb származású amerikai közgazdász blogján leltem rá egy „Nyugdíjasok a háborúért” címet viselő írásra, melyen nyilvánvalóan rögtön megakadt a szemem.
Ebben az írásában Milanović kifejti a délszláv háború alatt szerzett élményeit, amikor még Belgrádban élt. Elmondása szerint a politikailag legaktívabb, legharciasabb korcsoport a nyugdíjasok voltak, kik napi szinten beszélték meg egymással a Jugoszlávia felbomlása megakadályozásának szükségét, természetesen fegyverrel.
Ezen nyugdíjasok az egykoron jómódú Jugoszláviának és a szocialista államnak hála akár már 55-60 évesen nyugdíjba vonulhattak, aktív életéveik során szerzett havi jövedelmük 70-80%-ával. Bár nyugodtan élvezhették volna az életet, a kor ingerszegény környezetének hála veszettül unatkoztak. Nem volt mit tenniük, nem volt többé hasznuk.
Mikor Jugoszlávia megszűnt létezni, kizárólag a nyugdíjasoknak maradt elegendő idejük arra, hogy minden létező hírlapot elolvassanak, hogy kávézzanak vagy sakkozzanak a parkokban kihelyezett asztaloknál, hogy átbeszéljék egymással a napi politikát.
Ezek az egészen 6 hónappal korábbi állapotokig bezárólag büszke szocialista és internacionalista emberek hirtelen tudomást szereztek az egykori Tito-rezsim bűneiről, a szocialista rendszer életképtelenségéről, a kommunisták – kiváltképp Ázsiában történt – népirtásairól, s úgy tettek, mintha nem is e rendszer valóságában éltek és cselekedtek volna minimum 30-40 éven át. Aktív éveikben soha nem hallottak Tito aljasságairól, vagy hogy a kommunista országokban el lett volna fojtva a szólásszabadság. Hát most tudták meg a hírlapokból az igazságot, amelyben ők jelen sem voltak!
Mivel nyugdíjasokként tökéletes létbiztonságot élvezhettek, a rendszerváltást követően nekik nem kellett befogniuk a szájukat, nyugodtan mondhattak bármit következmények nélkül. Így aztán a nyugdíjas korosztály vált a formálódó Milošević-féle nacionalista mozgalom fő agitátorává és támogatójává. Milošević céljává a széthullt Jugoszlávia újjászervezése lett, ha másképp nem megy, hát fegyverrel. Törekvései végül véres háborúba és genocídiumba torkolltak.
Érdekes fricskaként ezek a militarista nyugdíjasok jobbára gyerekeikkel egy házban éltek, mert ahogy manapság is jellemző, nagyobb volt a jövedelmük az elszegényedő dolgozókénál, és a folyamatosan erodálódó fiatalkori létszínvonal kompenzálásához szükség volt az anyagi támogatásukra.
Bár a fiatal felnőttek gyűlölték e kényszerállapotot, minden bizonnyal temérdek család felbomlását kiprovokálván az öregek részéről, a nyugdíjasok hírlap-alapon szerveződő tájékozottsága és az igényeikhez formálódó napi politikai és katonai TV-műsorok tömkelege lassacskán addig befolyásolta őket, mígnem ők is elkezdték idővel vagy lelkesedéssel, vagy békén hagyásukat szavatolandó inni a radikalizáló propagandát.
Pár évvel később Szerbia lángokban állt, az öregek gyerekei közül sokan vesztették életüket a délszláv háborúban, nyugdíjaik pedig elértéktelenedtek a hiperinfláció miatt. Mégsem búslakodtak, hiszen Francis Fukuyama megígérte nekik a történelem végét, hogy az egykori kommunizmus gyalázata kielégítésre kerül és hogy a világ nyugdíjasai remekül fogják magukat érezni.
A háború és halál iránti pátosz szószólói nem kizárólag a szerb nyugdíjasok voltak a 90-es években, de az ő lelkesedésük vezetett a kor legvéresebb háborújához. Egész 9/11-ig kellett várnunk, hogy a kiöregedett háborús héják újabb értelmetlen háborúba taszítsák a fiatalságot előbb Afganisztán, Majd Irak megszállásával.
Az angol nyugdíjasok kánonban ajnározták az Irak-szerte szétszórt Cool Britannia logókat, mert nedves vágyálmaik szerint Irak újra Brit fennhatóság alá juthat, ahogy annak lennie kell.
A think tank tagok gyermekei továbbra is nagy boldogan koptatták az egyetemi padsorokat, míg a proletárok vérüket ontván harcoltak a ki tudja miért. És az 50-60 éves háttérhatalmi értelmiségiek élvezték a szitut. Ugyanígy ajnározták aztán legutolsó körben Szíria meg Líbia 2011-es bombázását, mígnem 2013-ra rádöbbenhettek, miféle fenevadat szabadítottak a nagyvilágra, kiknek terrorakciói már az imperialista nagyhatalmak népességét és az elitek gyermekeit is fenyegetik: megszületett az Iszlám Állam, népszerű nevén ISIS.
Tehát 12 éve már, hogy az öregek nem igazán ujjonghatnak a háborúért, legalábbis nem tehetik ezt meg nyíltan. De azért tudat alatt ott fortyog bennük a vágy a heveny vérontásra.
Alkalmasint más úton-módon is kimutathatják a fiatalság elpusztítására irányuló vágyaikat, nem feltétlen szükséges ehhez háborút csiholniuk. Az átmeneti időszakban radikális felfutást vett a kiváltképp milliomos és milliárdos nyugdíjasok életének meghosszabbítása fiatal donoroktól vett vér átömlesztésével, illetve kisgyermekek hadának elrablása a vérükben keringő adrenokróm leszipkázása, mely drogot a kivénhedt gerontokraták az örök fiatalság elixírjének tartják.
Kiemelt aberrációval viseltetnek a dúsgazdag öregek a háborúk iránt, kik rögvest dollárjeleket hallucináló Dagobert bácsikká transzformálják magukat egy-egy fegyveres konfliktus kipattanása hallatán, mert a Világbank majd dollármilliárdos újjáépítési kölcsönt juttat a letarolt országok rendbe hozatalára. Másik előnye a háborúknak az olaj, gáz és egyéb természeti kincsek szabad elrablása. A Világbank szinte kizárólag öregekből álló elnöki tanácsa díszes vacsorákon beszéli meg, mely országokat kéne lebombázni az erőforrásaik lenyúlásához, vagy miképp kelthetnének hamis zászlós hadműveletekkel etnikai feszültségeket egy rezsim megdöntéséhez.
A 71 éves Milanović kortársainak java része hozzá hasonlóan nem Szerbiában él többé. Ehelyett New York-ban, Washingtonban, Bostonban, vagy Floridában berendezett otthonaikban önelégülten hátra dőlve, de továbbra is veszettül unatkozva figyelik a híreket a kirobbanó nemzetközi konfliktusoktól és eszkalálódó polgárháborúkról, miközben csalódásukat fejezik ki Trump irányába, hogy az nem indított legalább négy háborút. Ha már nem elég izgalmas számukra a műsor, hát betelefonálnak vagy beirkálnak egy kábelcsatorna szerkesztőségébe, hogy követeljék a több halált.
Ezek voltak Milanović élményei a nyugdíjas társadalomról, mi pedig megyünk tovább a nyugger generáció vérszomja miértjének kibontása felé.
Azért akarják most az öregek halálba küldeni a fiatal nemzedékeket, mert mindenáron bebiztosítva kívánják látni a maguk busás nyugdíj-juttatásait, mindennemű, egyre világosabban látható létszínvonal erodációt ráoktrojálván az utódaik nemzedékére.
Mialatt egyre több európai állam kacérkodik ismét a kötelező sorkatonaság gondolatával, vagy már be is vezette azt, addig az öregek folyamatos nyugdíjemeléseket kapnak ajándékba állam bácsitól még olyan országokban is, melyek épp súlyos gazdasági válságban agonizálnak. A német kormány a jóléti állam fiatalok támogatására hivatott részének, mint munkanélküli segélyek, szociális juttatások, gyermekvállalási támogatások visszanyesésével és több száz milliárd eurós büdzséjű honvédelmi terv belengetésével párhuzamban az idei évben megnövelte a nyugdíjasok juttatásait – mialatt Friedrich Merz bejelentette a német jóléti állam fenntarthatatlanságát a kibontakozó GDP-hanyatlás fényében.
A mai (kiváltképp nyugati) nyugdíjasok önző és kapzsi mivoltuk mellett kifejezett nosztalgiát éreznek a sorkatonaság iránt, miközben abszolút többségük soha a büdös életében nem látott testközelből háborút. A második világégés nemzedéke, kiknek harcolniuk is kellett „hazájuk szabadságáért”, minimum 96 éves már, java részük meg száz éves is elmúlt. A 96 éves legalsó korhatár úgy jön ki, hogy a Berlint védő fiatalságot a háború legvégén 16 éves koruktól soroztatta be a Führer, annyira nem maradt már harcképes katona az aktív korosztályból.
Mindenki más soha nem háborúzott, vagy néhány renitens militarista csoport kivételével legfeljebb szemlélőként kísérte figyelemmel mondjuk 1956-ot, a vietnámi háborút vagy a délszláv vérengzést, de NY-Európa lakossága még ezekből is totál kimaradt.
Napjainkban a világ szinte minden demokratikus országában a 60+-os tömegek alkotják a választók oroszlánrészét, gyakran messze több mint felét. Ez azt jelenti, hogy ők egyedül képesek meghatározni a politika irányvonalát és önhatalmúlag elrendezni a fiatalság sorsát, hiszen amely párt nem kizárólag az ő követelőzéseik kielégítésére törekszik, az elveszti a következő választást, vagy eleve nem is juthat kormányra.
Az államhatalmak immár nagy meglepetésemre észlelik a generációk közti háború egyelőre fű alatt fortyogó keserű valóságát. Viszont legalább 20 évvel le vannak maradva egy legalább valamilyen szinten vállalható kompromisszum kiállításának lehetőségéről.
Mivel az államok követendő politikai irányvonalát kizárólagos jelleggel a nyugdíjasok diktálják, ők úgy vannak ezzel a nemzedékek háborújával, hogy inkább haljon meg az amúgy is lusta, munkakerülő, hálátlan, szülni és családot alapítani nem akaró fiatal korosztály, semmint mondjuk radikális reform alá kelljen vonni a nyugdíj-juttatásaikat.
A szabvány gerontokratát nem zavarja, hogy az ő nyugdíja a mostani fiatalok és idősebb, de még nem nyugdíjas korú aktívak adóbefizetéseiből kerül kiosztásra, hiszen egyrészt fogalma sincs a rendszer működéséről, másrészt megtanulhatta immár röpke 60-70-80 évekre nyúló élete során, hogy az erőszakos követelőzésen felül minden egyéb tárgyalási módszer automatikusan vesztes pozícióba lavírozza őket. Ezért hát kitaláltak egy mítoszt, miszerint ők két kezükkel építették fel ezt az országot, komplett életüket ledolgoztak, s ezen önelárulásból véghez vitt áldozataikért alanyi jogon jár nekik a minden! Ily erőteljes érdekérvényesítésre nyilván egyetlen pártállam sem mondhat nemet, amelynek képviselői nem szeretnének négy év elteltével visszamenni a balettbe táncolni.
Vizsgáljuk meg az öregek militarizmusát és fiatalság-gyűlöletét spirituális szemszögből is.
